Milbacher Róbert: Legendahántás | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tudják, hogy mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása? Ha nem, akkor máris érdemes kézbe venniük Milbacher Róbert remek könyvét, aki megérteti velünk, hogy a klasszikusok messze nem vitrin mögé zárt arcok. Igazi tanár módjára beszél nekünk Arany nőügyeiről, Petőfi magyarságáról, Tompa féltett titkáról. Izgalmasan mesél 50+1 tévhit kapcsán a magyar irodalomról, kultúránk alapjairól.
Jó pap holtig tanul – hányszor hallottam már ezt a figyelmeztetést olyanoktól, akik semmi újat nem voltak hajlandóak befogadni. Megelégedtek azzal az egyre homályosuló tudással, ami az iskolában ragadt rájuk. Talán a tanítás módszertanának is a hibája, hogy sokan úgy fejezik be az iskolaéveket, hogy azzal szó szerint is befejezik az ismerkedést az ott hallott írókkal, költőkkel. Hiszen Petőfi, Arany vagy Tompa csak nem fog már új verseket írni?
Többek között azért szeretem a Milbacher Róbert könyvéhez hasonló műveket, mert valódi értelmet ad a fenti mondásnak, másrészt érthetővé teszi, hogy Vörösmarty és Kölcsey is éppúgy lehet kortárs szerző, ha mi, az utókor tagjai újra és újra belevetjük magunkat a műveikbe új olvasatok és értelmezések után kutatva. Így tesszük őket élővé. A Legendahántás majd félszáz „tévhitei” közül ezért is lesznek azok a legizgalmasabbak, amelyekben másfajta sztorit olvas ki a már ezerszer szétszedett és összeragasztott klasszikusokból.
Mert tényleg: mit is mos Ágnes asszony a patakban? Vagy leginkább: kinek, minek a vérét? Hiszen könnyen lehet, hogy az asszony is egy Sziszüphoszhoz hasonlatos áldozat, akit végtelen ideig tartó, hiábavaló cselekvésre ítélte a saját őrülete/sorsa. És vajon mit jelent a „pártos honfivér”, milyen eseményt takar: megtorlást vagy polgárháborút? Az értelmezés egészen más fényben tünteti fel Edward király érkezését. Könnyen lehet, hogy A walesi bárdokban „a Habsburg-beavatkozásnak az udvar részéről való legitimálását mutatja be” Arany. Milyen izgalmas fordulat!
Milbacher gondolatmenetei átrajzolják a klasszikus műveket, és olyan értelmezési kapukat nyitnak ki, amelyek irányába magunktól soha nem indultunk volna el. Ám ezek az etimológiai, történelmi, világirodalmi vagy épp néprajzi kalandírozások bizonyítják leginkább, hogy az irodalmi szöveg mennyire nyitott mű marad mindig, hiába sulykol olykor az oktatás egyetlen magyarázatot, ahogy az én kamaszkoromban. Ilyen izgalmas kérdés például, hogy férfi vagy női szerző felől kell-e olvasnunk a magyar irodalom első regényét, a Fanni hagyományait?
Persze Milbacher könyve megadja a császárnak is, ami a császáré (a szerzővel itt olvashat interjút). Vagyis sikamlós részletekben is elmerül, mint például megcsalta-e Petőfi a feleségét a nászúton, vagy a pletyka csupán Jókai bosszúja volt? Tényleg napirendre kel térnünk afelett, amit a magyar kulturális emlékezet is nehezen fogad el, miszerint Aranynak nem voltak titkos nőügyei? Épp az a költő lett volna unalmasan hűséges, aki – a verseiben legalábbis – annyit tudott a női lét árnyoldalairól és bűneiről, a titokban tartott szenvedélyekről? Vajon miért fenyegetőzött Tompa a Fekete Könyv című műve kapcsán azzal, hogy öngyilkos lesz, ha idő előtt megjelentetik?
És a régi gumicsontok: orosz kém volt Petőfi? Hol született, és magyar volt-e egyáltalán?
Valóban plagizált az eredeti gondolatokat amúgy istenítő költő, mint ahogy azt ellenfelei állították? De nem marad ki a legújabb őrület sem: tényleg Széchenyi fia volt?
Egy biztos: ha kézbe vettük Milbacher könyvét, akkor nem lesz egyszerű letenni, legszívesebben egy szuszra végigrohannánk ezeken a máig népszerű hiedelmeken. De már most elárulom, hogy bár a szerző igencsak járatos a bulvárízű legendák világában, a szándéka nem a látványos leleplezés, „hanem meg akarja mutatni azt a tudományos módszerekkel kideríthető valóságot, amiből táplálkoznak”. A könyv tehát igen elegánsan, olykor ironikusan és lehengerlő bölcsességgel mesél, tisztáz és következtet. S bár olykor nem hallgatja el a véleményét a szemkiszúróan ostoba hiedelmek kapcsán, nagyon is tudja, hogy minden kultúrának szüksége van mítoszokra. Hiszen ezek „élő kapcsolatot teremtenek például az adott szerzővel és egyfajta ismerősség illúzióját keltik”, vagyis ezeken keresztül lesz „személyes közünk hozzájuk”.
Viszont az sem árt, ha a tudományos eredményekkel tisztában vagyunk, mielőtt elindulnánk Barguzinba kiásni Petőfi holttestét.
Úgy is mondhatnám, hogy Milbacher igazi tanár (mint ahogy az is: a Pécsi Tudományegyetem oktatója), aki a koronavírus miatti első karantént arra próbálta kihasználni, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon az „irodalomtanítás színesítéséhez”. Ebből születtek a Facebook-oldalán közzétett rövid cikkek, amelyekből végül létrejött ez a kötet – bejárva a Nyáry Krisztián révén már ismert utat.
Azt se hallgassuk el, hogy gyönyörű könyvtárgy született: kis szócikkek tesznek érdekessé minden egyes gazdagon illusztrált fejezetet. A közvetlen, áradó elbeszélő stílus megtalálásában nagyban segített, hogy a szerző maga is író, legutóbbi regényét, az Angyali üdvözleteket mi is nagyon szerettük.
Ilyen tanárt képzeltem volna el magamnak is. Tájékozott és meggyőző, semmit sem söpör le az asztalról, mielőtt ne vizsgálná meg alaposan, kíváncsi és kíváncsiságot kelt, és tudja, hogy az olvasás igazából egy soha véget nem érő izgalom. Akinél a klasszikusok nem vitrin mögött kuksoló arcok, nem a panoptikum merev látványosságai, hanem ma is párbeszédet kezdeményező figurák. És persze remekül ért ahhoz, hogy miként keltse fel a figyelmünket, hiszen kit ne érdekelne, hogy tényleg egy magyar „intellektuális kalandor” használta-e először a homoszexuális kifejezést, vagy hogy valóban kiválasztott nép vagyunk-e? Főként pedig, hogy mit tekinthetünk magyarnak? Hiszen olykor a soknyelvűség szüli meg a legigazibb hazafit. Ez ma még tanulságnak sem rossz.
MILBACHER RÓBERT korábbi művei: Angyali üdvözletek; Léleknyavalyák; Szűz Mária jegyese.
