Ottessa Moshfegh: Eileen voltam | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ha választhatnánk, nem biztos, hogy róla szeretnénk fordulatos regényt olvasni. Sápadt, jelentéktelen, már-már láthatatlan, és a még megmaradt kevés önbizalmától is megfosztja az alkoholista apja. Csak az ábrándjainak él. A menekülés lehetőségének. Aztán a huszonnégy éves Eilennel egy napon mégis megfordul a világ, de akkor már rég nem tudjuk letenni Moshfegh első regényét.
Nem igazán regénybe illő a huszonnégy éves, heti ötvenhét dollárt kereső Eileen Dunlop élete. Egyedül él alkoholista apjával: az anyja meghalt, a nővére tizenhét éves korában átcuccolt az akkori fiújához. Egy nagy házban élnek, ám túl szívderítő körülmények között. Mivel eltávozott az, aki takarítani szokott, az otthonukat lassan maga alá gyűri az enyészet: vastagon áll a por, a konyhát belepi a zsír és a kosz, még a villanykörtéket sem cserélték ki a nappaliban, a tévé képernyőjén pedig hosszú ideje csak bolhák táncolnak. Eileen épp csak arra képes, hogy még élhető maradjon a ház, az apja már szinte semmire, a saját démonaival és gyűlöletével harcol. Mert nem tartja semmire a kisebbik lányát, aki cserébe ki nem állhatja őt.
Eileen, a történet elbeszélője, sem látja sokkal színesebbnek az életét, inkább „időhúzásra játszott, hosszú börtönbüntetésnek”. De más tekintetben is kíméletlenül szemléli önmagát, még csak nem is szürke egérnek írja le magát, hanem szinte láthatatlannak. Persze ebben ő maga is ludas, hiszen szinte harcot folytat a saját, még észrevehető nőiessége ellen.
Talán az apja írja le a legpontosabban: „Sápadt vagy, mint a seggem!”, vagy: „Úgy nézel ki, mint egy csöves.” Egyetlen kincse az ábrándozás. Az, hogy egyszer majd elhagyja az óceánparti kisvárost és New Yorkba költözik. Vagy hogy a Randy nevű fegyőr (Eileen amolyan titkárnőként dolgozik a fiatalkorúak javítóintézetében, amelyet ma gyerekbörtönnek neveznek) egyszer végre észreveszi, és hang nélkül magáévá tesz az autónak döntve. Ez a férfi az egyetlen, aki még mozgásban tartja a lányt, aki miatt nem hajt le az autójával a mélybe.
1964-et írunk, és egy héttel vagyunk karácsony előtt. Az Eileen voltam ennek a hétnek a története, azé a pár napé, ami gyökerestül felforgatja a lány életét, mert a hét végén lelép otthonról, és soha nem tér vissza. Az eseményeket igazából már az idős Eileen meséli ötven év távlatából, iróniával is színezve az eseményeket. „Semmi különös nem történt aznap este, egyszerűen csak itt kezdem a történetemet”, kacsint ki az olvasóra. A történet során többször is „besegít”, például Randy jellemzése kapcsán gyorsan leszögezi, „ez nem egy szerelmi történet”.
A rutinos olvasó viszont már sejti, hogy e mögött a különös és sűrű „semmi nem történt” mögött, ami egyszerre lehangoló és baljós, már készülődik a végzet.
Eileen munkahelyén feltűnik egy vonzó és modern gondolkodású nő, az új nevelési tanácsadó (Rebecca) és minden úgy dől össze, mint egy havas kártyavár. „Fura, hogy tud a szerelem bolhaként átugrani egyik személyről a másikra…”
Nem igazán regénybe illő alaphelyzet és főszereplő, írtam az elején, ám a horvát anyától és iráni zsidó apától Bostonban született (azért ez is megérne egy elbeszélést) Ottessa Moshfegh mégis ebből rittyent izgalmas és nem akármilyen, „hitchcocki” fordulatra építő „pszichothrillert”. A műfajt a kiadó sugallja, mert valóban, akár így is lehet olvasni az írónő 2015-ben megjelent első regényét (azóta még kettőt jelentetett meg, az utolsót tavaly), ám az Eileen voltam igencsak messze esik a felületes ponyvától. Egyszerűen más a szövete. Nagyon ügyesen építi fel Eileen tehetetlen magányát az ünnep fényében, a kisvárost, amely láthatóan csak másoknak tartogat gondtalan boldogságot, képeslapnyi nyugalmat. Jók és elevenek, és ügyesen rétegzettek a szereplők, nem könnyen mozgatható papírmasék.
Moshfegh minden részletre odafigyel (M. Bíró Júlia értő fordítása). Olyan részletekre, amelyekkel a ponyvaírók nem szeretnek bíbelődni. Az Eileen voltam első három fejezete viszont nagyjából azzal megy el, hogy minél pontosabban lássuk magunk előtt a tépelődő, frusztrált, rendkívül prűd, időnként a saját életétől is elhatárolódó („majdnem mindent utáltam”), kényszerűségből mégis azt morzsoló Eileent, aki „kétségbeesésében bármire hajlandó (…), hogy megkedveltesse magát valakivel”.
Az egykori rendőr apát, aki már csak árnyéka önmagának, a levegőtlen munkahelyet, az inkább fenyegető, semmit turistákat vonzó óceánt. („A fény valamilyen fura dolgot művel napnyugtakor: mintha nem eltűnne, hanem visszahúzódna az óceán fölé.”) És a behavazott utat a börtön és a város között, amely, hiába járja be nap mint nap, mégis azt sugallja, hogy nem vezet sehova.
Muzsikus szülők gyermekeként nem sokan múlott, hogy Moshfegből is zenész legyen, klarinétozott és zongorázott is. De aztán szerencsénkre mégis az írás felé fordult. Az Eileen voltam pedig máris meghozta neki mind az olvasók, mind a szakma fokozott figyelmét, hiszen megkapta érte a rangos PEN Hemingway-díjat, és ott volt Man Booker, illetve az amerikai kritikusok szakmai szövetsége által alapított elismerés (National Book Critics Circle Awards) döntősei között. Jó lenne, ha magyar olvasóként is követhetnénk, hogy milyen irányba indult tovább a tagadhatatlan tehetsége.
