Kemény István: Állástalan táncos | Borsik Miklós kritikája
Versek és életrajzi anekdoták, olvasatok és keletkezéstörténetek, beszélgetések és alkotói dilemmák. Ez így mind együtt az új Kemény István kötet, amely a költő hatvanadik születésnapjára lepte meg az olvasókat válogatott és új versekkel, illetve a köréjük fonódó interjúkkal. S bár az összejátszó műfajok nem mindenütt bontakoztak ki annyira, amennyire ez lehetségesnek látszott, a kötet mégis magasra helyezte a lécet.
„Dúdolva, fütyülve halsz meg, te hülye” – szólítja meg a Valami a vérről a gyanútlan olvasót, vagy valaki mást. De vajon miről szól a vers? Arról, „hogy csinálj már valamit az életben, meg arról, hogy úgyse tudsz mit csinálni, de akkor legalább tedd meg azt az egyetlen dolgot, amit mégis megtehetsz: Ess pánikba! Rémülj már meg!”
Az emberi tehetetlenséget számos szövegében katartikusan megragadó Kemény István bármikor képes ilyen keresetlenül, lesújtóan, de szórakoztatóan nyilatkozni a saját művéről. Ilyenkor úgy tűnik, a költészetnek feladata van. Igaz, nem kockázatmentes utaztatást, inkább kizökkentést ígér. De hová jutunk? Amikor láttam, hogy az érdligeti Tarna utcába, illetve annak pontosan feltüntetett házszámáig, kételyeim támadtak. Tényleg ilyen adatok megadását kívánja az életmű körül zajló, izgalmas beszélgetés? Persze az Állástalan táncos című dialogikus kötetben nemcsak a líra (általam feltételezett) igényei meghatározóak.
Ezért is a kritika címében feltett kérdés(ek)re a Fel és alá az érdligeti állomáson két hangsúlyos zárszavával válaszolok: nem tudom, hogyan (ne) beszéljünk bele abba, amit a vers mond. A Fel és alá… is szerepel az Állástalan táncosban, nyolcvanöt társával, de ez a vers annyira önállónak és hiánytalannak bizonyul, hogy talán helyesbítek: nem lehet a költészet hangját megzavarni. Vagyis felesleges az erős szöveget félteni a kommentároktól, bármikor, bárhonnan érkezzenek is. A mostani „best of Keményben” Hegyi Katalin és a költő navigálja ezeket, felelevenítve a művek keletkezési körülményeit. Így születik meg 2021-ben a tíz évvel korábbi, még a teljes képre törekvő gyűjteményes kötet, az Állástalan táncosnő párja, egy meglehetősen kevert műfajú könyv. Sok múlhat azon, hogy milyen várakozásokkal vesszük kézbe.
A versek közé ugyanis elemzések, az olvasatokba – sőt, időnként hatás- és kultusztörténeti fejtegetésekbe, például gondolatébresztő Ady és Petri küldetésességének összevetése – életrajzi anekdoták ékelődnek vagy fordítva. Utóbbiakba pedig publikálatlan napló- és versrészletek kerülnek, a változatlanul hagyott sorok közé áthúzottak. Ezenkívül nem érdemes elfeledkezni arról sem, hogy a megvilágító, de új titkokkal is szolgáló önértelmezés Keménynél jambikus rendben is felbukkan, már a primer beépítettség szintjén: „Eljött megint a franciák uralma / A franciák alatt a múltat értjük / A Gótikát, az Ancient, a Terrort”. Bónuszként pedig végigkövethetjük, ahogy a szerző szerkesztői korrektúrát készít Rakpartos balladájához, részben a megidézett Babiczky Tibornak, részben pedig önmagának adva igazat.
Mindenképpen izgalmas ez a rétegzettség, több helyen a klasszikus posztmodernet idéző hibrid meglepetés (vö. „felszabadult játékosság”), ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy a legerősebb Kemény-versek elég magasra teszik a lécet. A megjegyzések-(ön)feltárások óhatatlanul hálátlan versenyhelyzetbe kerülnek velük szemben, amikor az összhangot keresik. Az összejátszó műfajok együtt és/vagy külön-külön nem mindenütt bontakoztak ki annyira, amennyire ez lehetségesnek látszik. Bár az Állástalan táncos vállalja, hogy többek között a jegyzetelés, ritkábban a puszta asszociáció felmutatása a szándék. Ez hozzátartozik az önképéhez.
A csábítás és a szemérem a motiváló tényezők közé sorolható. Se Hegyi, se Kemény nem akarja figyelmen kívül hagyni, hogy a határok kijelölésével kísérleteznek. Mennyire fontos, hogy tényleg láttunk-e halott rókát, mielőtt halott rókáról írtunk? Ha szóba kerül Szirmay Ágnes, milyen mélységben kell a párkapcsolatot, a házasságot bemutatni? És ha a rímeinket értékeljük, mikor kell ejteni a témát, ha egyszer senki nem lehet önmaga Németh G. Bélája? Sokáig tehetünk fel ilyen kérdéseket, és ez sajátos mutatványközeliséget, már-már a biográfia és a filológia közti snowboardozást eredményez. Volt, hogy a memoár-, volt, hogy az értelmező betétnél éreztem, hogy szívesen olvasnám akár tovább is, éppen az inspiratív szempontok és megfogalmazások gyakorisága miatt.
Mert bár a költőt „jobban kell érteni, mint ahogy magát értette”, ahogy Friedrich Schleiermacher állítja, ebből nyilván nem következik, hogy a költő jobban teszi, ha hallgat. Erről meggyőzi az olvasóját, akinek imponálhat is, ha hol lazábbnak, hol ugyanolyan kiforrottságúnak érzi a kommentárt, mint amilyennek Kemény esszéit, verseit, prózáit ismerheti.
Nem beszélve arról, hogy ez az életmű minden emlékezetesebb pontján igyekszik gondoskodni arról, hogy ne tűnjön úgy, mintha a kelleténél jobban komolyan vette volna magát.
„Komolyhon tartomány a mi kamránk”, és komolytalanság lenne a körülötte-benne gyülekező kérdőjelektől eltekinteni. Más szóval tilos bármilyen jelentékeny nézőpontról egy másik kedvéért végleg lemondani.
György Péter szerint „egy költőnek a pályája során feltétlenül szükséges öt-hat teljes perspektívaváltás”, olvassuk. Ez Keménynél egyetlen versen belül is megvalósulhat. Ahogy kis híján ezekben a viszonylag derűs, elengedett önreflexiókban is: a Nagymonológ „nincs kész, de úgy érzem, ez egy nagy vers. Titokzatos [bár unalmas]”; „a Varjút megírni könnyebb volt, mint elhinni, hogy ez egy vers. De közben megszerettem, és utána már mindegy volt”; a Hipnoterápiában „nem az Ember tűnődik az Emberről a tengerparton, hanem csak egy ember (a vers főszereplője, na jó: én) a saját életén”.
Ha szigorúan curriculumként olvassuk az Állástalan táncost (vö. „Táncából a táncost: kitudhatod?” Yeats–Tandori), akkor az tűnik fel, hogy bár információkhoz jutunk barátságokról (Bartis Attila és András László), prágai és berlini tartózkodásokról, de a kötet arról se mond le, hogy az egyik műfaj szabályait a másikkal megsértse. Hacsak nem éppen azt állítja, hogy a „mi történt velem?” kérdésre kínálkozó válaszok közül az „ezt és ezt, így és így írtam” élvez prioritást. Az írásnak az a furcsasága kap hangsúlyt, hogy miközben interpretálja az életet és hírhedt kontrasztot alkot vele, az élet eseményeinek egyike marad. Mi sem bizonyítja ezt jobban, ahogyan kérdező és kérdezett arról számolnak be, hogy Kemény rátalált valamire a készülő regényével kapcsolatban. Igenis történt valami, bármilyen átvitt értelmű átjáró is volt.
Még akkor is, ha a társadalmat ez kevésbé érdekli, mint amennyire a szappanoperák. „Megírtam az aktuális Barátok közt-epizódomat, és aztán hetekig csak ezzel a verssel foglalkoztam”, Kemény így érzékelteti a ráfordítás és megtérülés kontrasztját a Hipnoterápia kapcsán.
Az egzisztenciával, családfenntartással kapcsolatos kérdések vissza-visszatérnek, nem minden önvád nélkül. A társadalmat meg is kell nyugtatni, szinte etetni, mint egy jó kutyát, a sorozatírás tápjával, hátha engedi a költőnek a tisztességes gyereknevelést, az ösztöndíjasként való utazást. Nem egy műfajban érinti a szerző, hogy ez milyen értelemben kérdéses szolgálat, érdemes a szövegeket párbeszédbe léptetni (lásd például a kiváló, de a kötetből hiányzó Megélhetést).
Ami az elemzéseket illeti, több olyan is emlékezetessé válik, amelynek nem a vers, hanem annak környéke lesz a tárgya, mondjuk Esterházy Péter mosolya exkluzív jelzőhalmozással, vagy a megszemélyesített Nílus páratlan föld- és vízrajzi empátiával megközelítve, vagy a magyar irónia sorsa némi rezignációval. Esetleg maga a forma: ilyenkor jobban emlékeztet a könyv az amúgy többször megnevezett Weöres Sándor A vers születése című disszertációjára (ami szintén tartalmazott anekdotát is). Kiderül, hogy egy rímképletnek már akkor sem kezdetleges a jelentéstana, ha még meg sem született a szöveg. Vegyük mondjuk a rondót: „abaaabab […] Ez egy tánc, ami előrehalad, de folyton vissza-visszalépegetve. [A] dolgok nehezen mozdulnak, lassan, önbizalom-hiányosan haladnak előre – de azért mégis.”
A kötet további remek esszéket ígér, amelyek valószínűleg önállóan fognak napvilágot látni, talán más, talán már itt is felbukkanó témák kapcsán.
A kulcsszavak adottak, az allegória és a mitológia a vezércsillag. A szerző azokról az eseményekről ír szívesebben, amelyek szellemileg jobban inspirálták, ezek lehetnek egyetemi órák a szentimentalizmusról, amely „mögött az üresség miatti rettegés áll, és ha az üresség súlytalan is, az ettől való kétségbeesés nem az. Ezt szűrtem le Kulin [Ferenc] előadásából – írja –, és szomorúan tudomásul vettem.” Aki kíváncsi arra, hogy Kemény István milyen térképet rajzol fel az érzelmek filozófiájához, mindenképp szerezze be az Állástalan táncost.
KEMÉNY ISTVÁN legutóbbi művei: Nílus; Lúdbőr; A királynál.
