Dan Buettner: A hosszú élet titkai | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az öregedést olyan autónak képzeljük el, amelyben csak gázpedál van, és igazából csak rajtunk múlik, hogy ezt tövig nyomjuk, vagy csak épphogy megérintjük. Az amerikai szerző olyan helyekre látogatott el, ahol a leghosszabb ideig élnek az emberek: Japántól Görögországig arról beszéltek a százévesek, hogy mi tartotta őket életben. A recept nem is annyira bonyolult.
Nem hiszek a bölcsek kövében, a szent Grálban és a hosszú élet titkában. A legtöbb kimerül abban, hogy hagyjuk el a sót és a cukrot, és milyen hasznos a D-vitamin. Ezért aztán kellő kétellyel kezdtem el fellapozni Dan Buettner könyvét, amely tényleg azt mondja, hogy hagyjuk el a sót és a cukrot, és pár percnyi napfürdőzés csodát tehet, csakhogy mindezt nem szobatudósok mondják. Hanem olyan százéves emberek, akik ma is aktívan élik az életüket a bolygónk valamelyik Kék Zónájában.
Az amerikai szerző és tudományos munkatársai a lehető legegyszerűbb módszerekhez folyamodtak: felkeresték azokat az élemedett korúakat, akik a Föld olyan szerencsés helyein élnek, ahol az emberek a legtovább élnek – ezeket nevezik Kék Zónának. (A nevet onnan kapta, hogy a belga demográfus, Michel Poulain valamikor a kétezres évek elején kék színnel jelölte a maga térképén azokat a helyeket, ahol a legtöbb éltes korú ember lakott.) Velük készítettek mélyinterjúkat, amelyben az étrendjüktől a napi rutinon át a baráti hálóig mindenre rákérdeztek, majd ezeket összehasonlították. Hiszen „ha a bölcsesség a tudás és a tapasztalat együttese, akkor ezek az emberek rendelkeznek a lehető legnagyobb bölcsességgel”.
Így kalauzol el a könyv szardíniai kis falvakba, a japán Okinava szigetére, a hosszú élet oázisába Dél-Kaliforniában, a Nicoya-félszigetre Costa-Ricán és a görög Ikaria-szigetre.
A mű alapvetése dán tudósok kutatásán alapul, akik ikreket tanulmányozva arra jutottak, hogy a génkészletünk csupán az élettartamunk 25 százalékát befolyásolja, a többi az életmódunk és a mindennapi döntéseink függvénye. Vagyis akár tíz jó (értsd: aktív) évet is nyerhetünk, ha odafigyelünk a százévesek receptjeire. Mindezt igen tanulságos hasonlattal szemléltetik. Az öregedést olyan autónak lehet elképzelni, amely csak gázpedállal rendelkezik – a féket még nem fedezte fel az emberiség. Ezt a gázpedált pedig lehet tövig nyomni kitartóan, vagy olykor épp csak érinteni: hát így lehet kilométereket, akarom mondani éveket spórolni magunknak.
A tudományos szakértők (orvosok, gerontológusok stb.) a fentiek szellemében azt tanácsolják, hogy semmiképp ne dőljünk be a csodaszereknek, mert nincs ilyen. Nincs bevehető tabletta, amely lassítaná – neadjisten megállítaná – az öregedést. A kedvező folyamat csak igen összetett módon érhető el, és némi szerencsével. A 99 éves Fumi Chinen vidám szkepticizmusa például jó útmutató lehet: „Naponta egyél angolnát, olyan helyen dolgozz, ahol emberekkel találkozol, s ha bárki azt mondja neked, ezt edd meg, mert egészséges, ne higgy neki.” Persze az utóbbi nem egészen igaz. A titok ugyanis szorosan összefügg az étrenddel, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hosszú élet a konyhában kezdődik és valahol a szabadban folytatódik.
A kis szardíniai falvak (Barbagia régió hegyeiben) lakossága rendelkezik a legmagasabb átlagéletkorral egész Olaszországban, de talán az egész világon is.
Az egykori és mai pásztorok a flavonoidban gazdag vörösborra, a kecsketejre és a masztikaolajra esküsznek, meg arra, hogy szinte csak ünnepi alkalmakkor jutott hús az asztalra.
Pásztorokként napi nyolc kilométert vagy annál is többet gyalogoltak a hegyoldalakon, és mindig nagy család vette körül őket – itt nincsenek idős otthonok, a család gondoskodik szeretettel és tisztelettel a szép korúakról. Buettner munkatársai tudományosan is megmagyarázzák, hogy mindez miképp segíthet hozzá minket a hosszabb élethez, milyen élettani vagy mentális, pszichológiai hatásai vannak a „titkoknak”.
Okinavában is hasonló tapasztalatokról számoltak be az ott élők – a szigetet a régi kínai felfedezők is úgy emlegették, mint a halhatatlanok földjét. Nos, a recept itt sem túl bonyolult: edd azt, amit a kertedben megtermelsz, legyen életcélod, járj össze a barátaiddal, és élvezd a napsütést. Sokat segített a rendszeresen fogyasztott édesburgonya (sokáig csak ez termett meg a kopár szigeten), a szója, kurkuma, a fekete üröm és a balzsamkörte. Meg a minden étkezés előtt elismételt hara hacsi bu. Ez egy konfuciánus bölcs mondás, ami annyit tesz, hogy „annyit egyél, hogy 80 százalékban jóllakj”. Az okinavai idillt ma már leginkább az veszélyezteti, hogy egyre több a gyorsétterem és a feldolgozott élelmiszer, amelyek lassan, de biztosan kiszorítják az addigi étrendet. Egy cseppet sem csodálkoztam, amikor a százkét éves Kamada Nakazato nem is értette a kérdést, hogy vajon ivott-e már kólát életében. Sőt, a hamburgerre is csak egyszer csodálkozott rá.
Buettner könyve már a címében is felkelti az érdeklődést: nem titokról beszél, hanem titkokról. Olyan életmódról, amelynek számos összetevője van. A sok – és olykor egymásnak ellenmondó – titokból viszont tényleg ki lehet hámozni azokat az elemeket, amelyekre bízvást támaszkodhatunk, hiszen az interjúalanyok igencsak meggyőzően és közérthetően adják elő a maguk történetét és tanácsait (Tóth Katalin fordítása). Jó tudni, hogy az On the Spot készítői – Cseke Eszter és S. Takács András – a dokumentumfilm-sorozat tizedik évadát ennek a könyvnek a segítségével vették fel, amikor feltérképezték a hosszú élet földi oázisait. (A műsor most nem tévécsatornán, hanem a Telekom streaming platformján, a Telekom TV GO-n debütált, ott is lehet elérni.)
Nem tudok mást mondani: engem levettek a lábamról.
