Hol a vészkijárat?

2022. 07. 21. | Irodalom

Deres Kornélia: BOX | Kácsor Zsolt kritikája

 

Igen erős verseskötet ez, amely a poétikai gazdagságát leginkább a bőségesen halmozott szürrealista képeknek köszönheti. A költői én a költői tudatalattiban olyan mélyre igyekszik fúrni, hogy nagy kérdés, hová vezet majd az útja, vagy lesz-e kijárat innen egyáltalán – mármint irodalmi értelemben.

Jelenkor, 80 oldal, 1999 Ft

Egy kényszeres, mániás, depresszív költői én végletekig önemésztő munkáját látjuk ebben a kötetben, ráadásul ez a költői én olyan tudattal van felruházva, amelynek legfőbb jellemzője a kizárólagos önreflexivitás. Ez az önmagának is fájó tudat (nem a lélekről beszélek) a lehető legmélyebbre igyekszik hatolni, hogy kitapogassa belső határait, és megértse, pontosabban képes legyen értelmezni részint azt az egót, amelyet időnként a sajátjának tekint, részint pedig annak a belső utazásnak az állomásait, amelyeket bejár.

Az egyik fő hang a kötet egészén át a szenvedésé. Ez a rebbenékenyen érzékeny tudat mintha önmaga létezésétől is szenvedne, ezért próbálja szimbólumokba, szürreális költői képekbe, kivételesen meglepő vizuális elemekbe sűríteni a fájdalmát. Az üres létbe vetettség fájdalma ez? Vagy egy traumatizált, sebzett ember vergődése a ki nem mondott, ki nem mondható, de soha be nem gyógyuló trauma miatt? Átöröklött trauma ez, vagy saját sebződés? Nem derül ki, nem tudjuk meg, de furcsa módon ez nem is okoz hiányérzetet, aminek a költői következetesség lehet a magyarázata: amikor elkezdjük olvasni ezeket a szabadverseket, azonnal egy eredeti, saját, jól körülhatárolt, azaz jól megírt világban találjuk magunkat.

Így tehát nem azon gondolkodunk, hogy miképpen kerültünk ebbe a világba, hanem belefeledkezünk az elénk táruló, vagy inkább elénk tárt, különösen eredeti látványba.

Ez a költészet ugyanis elsősorban: látványos. Miközben olvastam, mintha festményeket láttam volna magam előtt, csak éppen nem festékből és színekből vásznon, hanem szavakban „festve”: papíron.

Simeon Gonzales festményei

Ezzel nemcsak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Deres Kornélia költői fantáziája és vizuális képzelete mennyire határtalan, hanem arra is, hogy ezek a szabadversek igazából versképek, s többségük nélkülözi azokat a ritmikus versképleteket, amelyek egy-egy verset hagyományos értelemben vett – azaz ritmizálva előadható – „verssé” tesznek. Ez persze nem újdonság sem a magyar, sem a világirodalmi lírában, úgyhogy nem is értékítélet volt ez részemről, hanem tényközlés.

Szeretnék kicsit bővebben beszélni a szimbólumvilágról is, amelyben feltűnően sok az állatfigura, hogy csak párat említsek, van itt hal, medve, majom, farkas, sárkány, kígyó, s ami a közös bennük, hogy ezek mind-mind fenevadak. Nem szelíd és szép teremtményei az idilli természetnek, hanem fenyegető, ősi, animális lények, rejtélyes szörnyek, titokzatos vérszopók, amelyeknek nemcsak az a szerepük, hogy végletekig fokozzák a költői én rettegésélményét, de egyúttal élő (állati és állatias) tartalommal töltsék meg a tudat hol szűkülő, hol vészesen táguló tereit.

Ezek az állatok, pontosabban szólva az általuk megidézett állati szellemek mintha az emberi civilizáció őskorából szivárogtak volna elő, hogy 21. századi nyelven öltsenek formát – úgy érzem, ez Deres Kornélia egyik legnagyobb költői leleménye ebben a kötetben.

Mágikus tartalmakról szól mai, modern kifejezésmóddal, sőt olykor nemcsak szól, hanem szellemesen ki is szól a szövegből, jelezve mintegy, hogy a határokat, bárhol jár is, ismeri. Erre a szellemességre kifejező példa a második versciklus címe: Kérem, fáradjanak ki a történetemből.

A szimbólumok közül különösen hangsúlyos a hal, amely (jelképként) itt új tartalmakat nyer. Mint az közismert, a hal a mágikus tudatban egyrészt kifejezetten szexuális töltetű szimbólum évezredek óta, hiszen sikamlóssága és formája okán fallikus jellegű alakzat. Ugyancsak közismerten a hal a keresztény vallás egyik központi jelképe, egyszerre jelenti magát Krisztust (a görög nyelvből képezve), ugyanakkor utal Krisztus csodatetteire is. Nos, Deres Kornéliánál a hal sem nem szexuális, sem nem keresztény képlet, leginkább ez is valamiféle ősi fenevad, amely az elmét elragadó sodrásban életveszélyt jelent, s amely elől menekülni kell.

A másik fő hang ugyanis ebben a kötetben a menekülésé. A saját magába zárt tudat saját maga elől menekül, miközben tudván tudja, hogy nincsen hová. Minden, ami a világban fenyeget, az lényegileg és fogalmilag is belső eredetű, ha tehát belső eredetű, kifelé értelmetlen menekülni, befelé pedig fölösleges. Hadd idézzem ennek igazolására a Hamelni patkányfogó című vers néhány sorát: „Hősködés kilőve. Az összetört mellkas még huhog. / Hol a vészkijárat ebben a migrénzöldre mázolt hotelben?”. Ugye, mennyire szemléletes kép ez: ha jobban belegondolunk, voltaképpen a szenvedő agy leírását kapjuk, hiszen egyrészt a migrén az emberi fej görcsös fájdalmára utal, másrészt a „migrénzöld hotelből” is magára az emberi fejre lehet asszociálni, amely ebben a megfogalmazásban nem más, mint az animálistól rettegő tudat átmeneti, ideiglenes szálláshelye.

Miután végigolvastam ezt a kötetet, az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ez a költészet, ez a téma így, ebben a formában, ebben a kötetben: körbeért. Innen már nincsen tovább. A költői én olyan mélyre fúrt a koponyában, hogy a tekintete csontot tört átellenben, majd ott találta magát a másik oldalon, a koponya másik felének felszínén. Elért egy bizonyos pontig: íme, ennek határköve a BOX című kötet. Innen vagy visszahátrál a kereső-kutató elme „belülre”, vagy elindul a „felszínen” körbe-körbe – ám irodalmi értelemben túl sok értelme szerintem egyiknek sincs.

Magyarán az az érzésem, hogy ez a tematika szerintem nem folytatható tovább, az anyag „szét lett írva”. Innen nincs hová tovább menekülni, nincs hol tovább kutatni és keresgélni. „Be vagy a Hét Toronyba zárva…”, jutott eszembe József Attila kifejező sora, de remélem, a következő kötetben ott lesz a kijárat: feltárul az önreflexív tudat előtt az a bizonyos mágikus kapu, amely már egy másik (irodalmi) világba vezet.

 

DERES KORNÉLIA korábbi művei: Emma és Elefánt; Bábhasadás; Képkalapács.

 

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...