Plonicky Tamás: Hugyos malac | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Nagyon sokan visszapattannak majd Plonicky Tamás bemutatkozó novelláskötetéről, ahogy sokan visszapattantak botrányos irodalmi elődeiről is, akik ma már klasszikusokká szelídültek a kánonban. Azt még nem tudni, hogy ilyen pálya vár-e a királyhelmeci születésű szerzőre, de az biztos, hogy a prózája élesen megosztja majd az olvasókat. És ez kezdetnek nem is olyan rossz.
Ha undorítónak találta Bukowskit, hatásvadásznak Palahniukot és nem tudott mit kezdeni Easton Ellis „perverzióival”, akkor hozzá se kezdjen Plonicky Tamás első novelláskötetéhez. Az ugyanis jobbára olyan, mintha a teljesen elázott Bukowski a belőtt Palahniukkal csajozna Tar Sándor valamelyik kocsmájában zárás előtt. „Kocsmapróza és tinédzsermonológ, bulinovella és pszichopornó” ad néhány műfajmeghatározási tippet a hátsó borítón Németh Zoltán, és bizony mi magunk sem tudnánk jobbat kitalálni az 1990-ben született prózaíró első szövegeire. Tán csak annyit tennénk hozzá: kis dózisban fogyasszuk.
A Hugyos malac vállaltan obszcén és trágár, kábé olyan sűrűn és kéjjel használja a magyar nyelv amúgy igen gazdag vulgarizmusát, hogy az egy kamaszbulinak is dicséretére válna. A kérdés persze most is az, hogy a kissé vaskos felszín alól előcsillan-e valami más is, olyasfajta stílus, amely a fent nevezetteket már-már klasszikussá érlelte. Például van-e benne valami Bukowski lazaságából és ironikus költészetéből, Palahniuk nyelv- és világteremtő képességéből, Ellis áradó fantáziájából és igen éles társadalomkritikájából? Nos, nem sok. Plonicky Tamás nem ezen az úton jár. Ő jobban szereti a nyersebb, kíméletlenebb és olykor gusztustalanabb árnyalatokat. Az ő világában minden szín sokkal, de sokkal sötétebb.
Plonicky Tamás hősei nem a szeretetünkre pályáznak. Sőt: szinte versengenek a tekintetben, hogy melyikőjüket toljuk el minél messzebbre magunktól.
Legyen az a címadó novellában a megöregedett J. bá, az ország egyik legjelentősebb írója, aki minősíthetetlen stílusban beszél a rá se hederítő ápolónőkkel (hugyos malacoknak hívja őket). Ám a trágár és gyalázkodó szavakért cserébe a műveltségbe való beavatással ajándékozza meg azt, aki fizetség ellenében társalog vele (és állja a verbális támadásokat).
De nem zárjuk szívünkbe a Júlia ajkainak sorozatgyilkosát sem, aki arról elmélkedik, hogy milyen érzelmi és jellembéli átalakuláson mennek át azok, akiket fejbe ver egy kalapáccsal. Vagy a prosztó módon, ám eredményesen udvarló Füge, netán a Lónyál elbeszélője, aki igen részletesen meséli el a másnaposságát. És akkor még nem beszéltünk a Kígyótér „kórházi kezeltjéről”, a kurvázásba becsavarodó ápoltról. De még a történelmet író Gavrilo Princip (Princípium) is feltűnik egy novella elbeszélőjeként, amint épp sorsdöntő tettére készül.
Vannak visszatérő szereplők is, akik rendre átjárnak egyik szövegből a másikba: például a tragikus sorsú Püpü és a nem éppen absztinens Toka, ám ők sem azok, akiket áthívnánk egy délutáni teázásra. Főként a Felhők feliratozva nemierőszak-jelenete után (merem állítani, hogy ez ott van a magyar irodalom leggusztustalanabb jelenetei között), amelyről ugyan kiderül, hogy puszta képzelgés ürítés közben, ám ettől még próbára teszi a gyomrot. És persze közben szinte mindenki alkoholista, vagy afelé tart, mint ahogy mindennapos a marihuána és a szinte unaloműző szex, az egész kötet jobbára egy rossz tripp, delíriumban úszó lázálom.
De akkor mégis miért érdemli meg a figyelmet Plonicky kötete? Mert a maga nyers módján tudósít egy olyan világról, amelyről alig lehet beszélni. Ezek a szövegek valóban a „vállalhatatlanban” turkálnak. Abban, ami a pontosabb arányérzékkel operáló irodalomnak sokk volt, mert nem tudta megszelídíteni. Plonicky kísérletet sem tesz a világa stilizálására, keresetlenül a képünkbe vágja az egészet. Bár néha képes igazi meglepetést is okozni (például a Kígyótér rejtélyes, sokféle értelmezésre nyitott zárlata). Hátránya, hogy a kontroll nélkül nyomatott obszcénitás hamar kifullad, még a legbotrányosabb szavak is veszítenek erejükből, ha szinte kötőszavakként funkcionálnak. Egy idő után már mindenféle inger és hatás nélkül siklunk át fölöttük.
Szokás mondani, hogy az első kötettől minimum két jó novellát érdemes elvárni, meg a lehetséges út megsejtését, amelyet majd végigjár a szerző. Az elsőt érzésem szerint ki lehet pipálni, a másik viszont keményebb dió. Vajon hova lehet fokozni mindezt? A finomítással unalmas lesz és mesterkélt, az ismétléssel szintúgy. De a Hugyos malac érdeme, hogy kíváncsivá tesz a folytatásra. Bár kétségtelen, hogy a debütáló kötetet jobbára csak a botrányra éhezők fogyaszthatják majd jóízűen, karácsonyi vagy születésnapi ajándékként már igencsak kérdőjeles. De ki nem szarja le, mondaná erre egy tipikus Plonicky-féle antihős.
