Spiró György: Sajnálatos események | Kácsor Zsolt kritikája
Remek a téma és nagy az ötlet, de a Mester helyében én még dolgoztam volna ezzel a könyvvel. A felróható kifogások ellenére a kötet legnagyobb erénye, hogy radikális kísérletet tesz a kádári konszolidáció újraértelmezésére.
Nálam nagyobb Spiró-rajongót nem hordott még a hátán a Föld, szóval különösebb lelkifurdalás nélkül állíthatom, hogy az új kötet zavarbaejtően félkész, s emiatt helyenként éppen olyan unalmas, mint egy KB-ülés jegyzőkönyve – csak hogy egyet mondjak a felhasznált források közül. A téma azonban remek, az ötlet pedig nagyszerű: több mint fél évszázadot átfogó tragédiákat írni királyi hatalommal bíró, sötétlelkű és intrikus gazfickókról, akiket a shakespeare-i dramaturgia nemhogy egymással sodor össze, de még az ország élére is repít!
Azt, hogy a főbb szereplők – Rákosi, Kádár, Nagy Imre – lényegében shakespeare-i figurák, nem is én mondom, hanem a szerző a fülszövegben, s milyen igaza van: valóban klasszikus királydrámához illő, hideglelősen kifejező mozzanata volt a huszadik század végi magyar történelemnek, hogy Kádár János éppen azon a napon halt meg, amikor Nagy Imrét és társait a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta. (Ez nincs benne Spiró György szövegében, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy a Mester ezt a motívumot közismertsége és anekdotikus jellege miatt vetette el.)
A könyv három főbb részből áll: a Főtitkárok című tragédiából, a Brioni közjáték című, rövid betétdarabból, valamint a címadó műből, az ugyancsak tragédiaként jelölt drámából. A nyúlfarknyi közjátékot kivéve mind a Főtitkárok, mind a Sajnálatos események meglehetősen sok idézetet tartalmaz különböző kihallgatási-, politikai és bírósági jegyzőkönyvekből. Megtalálhatjuk a kötetben Kádár János Farkas Vladimir által vezetett kihallgatásának szövegét, a Nagy Imre-per folyamán elhangzott vallomások egyes elemeit, s természetesen kapunk egy idézetet az akkor már megbomlott elméjű Kádár elhíresült utolsó, a KB előtt elmondott, mentegetőző beszédéből is.
A Főtitkárok tíz évet fog át: a szöveg 1946-ban indul egy pompás Rákosi-monológgal, és 1956. október 23-án fejeződik be Kádárnak az „eseményekkel” kapcsolatban megfogalmazott, indulatos szavaival. A Sajnálatos események 1956-ban indít és 2007-ben zárul: hogy miért éppen akkor, azt csak később árulom el, úgyhogy figyelem, később még szpojlerezés lesz!
A Főtitkárok című darabban mozaikszerűen állnak össze előttünk a kommunista párt legfelső vezetésében Rákosi által irányított, belső leszámolás képei. Látjuk Kádárt, amint Rajk Lászlót vallatja, majd látjuk ugyanőt a vallatószékben – hogy a nagy tisztogatás végén csak egy ember maradjon a színpadon: Kádár János. Valóban shakespeare-i fordulat! Miért éppen ő? A lesajnált, megkínzott, műveletlen és nem túl okos ember, aki mindent és mindenkit túlél – miért? Éppen ő, akiről azt hihetnénk, hogy a pályája Rákosi parancsára véget ér! Holott a Sajnálatos eseményekben – akarom mondani, az életünkben – elképesztő létszámú szereplőgárda kavarog: Lukács Györgytől Biszku Béláig, Hruscsovon és Maléter Pálon át Jánosi Ferencig vagy Grósz Károlyig több mint ötven szereplőt nevesít a szerző.
Remélem, hogy minél előbb színpadra kerül ez az anyag, mert azokat a kifogásokat, amiket fel fogok sorolni, egy rendező tán nem is hiányosságnak, hanem kihívásnak látja majd.
S ha már színpad: mint tudjuk, Kornis Mihály és Szigethy András is megírta már a maga Kádárját. Mindkettőt láttam színpadon, és szerintem mindkettőnek az volt az erőssége, hogy alájuk dolgozott a történelmi valóság. Spiró két tragédiájával meg mintha az volna a baj, hogy a valóság nem a szereplők alá dolgozna, hanem inkább agyonnyomná őket. A jellemek mintha nem előttünk formálódnának, hanem szinte készen kapjuk őket, a sok-sok személyes indíttatású politikai harc, cselszövés és ármánykodás (azaz maga a cselekmény) pedig inkább leíró, semmint cselekményesített.
Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Hamletet csak beszélni hallanám, de nem látnám cselekedni: pedig mi lesz Polonius ledöfésével, ha a dán királyfi a kardot ki se rántja? Spiró talán túl sokat bízott a befogadóra: azt hitte, ha ő maga látja a hús-vér szereplőket, akkor azok az olvasó előtt is megjelennek – én viszont csak papírról beszélő fejeket láttam magam előtt, nem pedig történeti súlyú, irodalmi hősnek tekinthető figurákat.
De ezek a kifogások nem olyan fontosak. Spiró könyvének igazi jelentősége ugyanis az, hogy radikálisan újraértelmezi a Kádár-korszakot. A kádári konszolidáció nála nem több, mint egy kérges szívű, öreg intrikus szokásos politikai színjátéka. Ebben a drámában nem csak 1949-ben, 1956-ban és 1958-ban ölnek, hanem 1968-ban és 1971-ben is. Pontosabban éppen Kádár János az, aki 1968-ban és 1971-ben is ölet – másra nem nagyon lehet következtetni Péter György „öngyilkosságából” és Erdélyi Károly „tragikus halálából”. Megjegyzem, ezek a darab legjobb jelenetei. A Sajnálatos események Kádár Jánosa nem a gulyáskommunizmust megteremtő, a belső ellenzéknek békejobbot nyújtó, megértő és megbocsátó nagy Öreg, hanem egy hidegvérű gyilkos. Nem sokban különbözik fiatalkori bálványától, Rákosi Mátyástól.
Spiró persze éppen akkor a legjobb, amikor elképesztő drámaírói fantáziáját szabadjára engedi!
Ezekben a darabokban szívesebben olvastam volna kevesebb jegyzőkönyvrészletet és jóval több szöveget tőle magától, mert amikor megindul a keze, akkor szokás szerint zseniális. Figyelem, most az ígért szpojlerezés következik, szóval, aki nem akarja megtudni a nagyon is spirós zárópoént előre, az a kettőspont után következőket ne olvassa el: a dráma azért fejeződik be 2007-ben, mert máig ismeretlen tettesek akkor lopják el Kádár koponyáját a Kerepesi temetőből annak érdekében, hogy – mint megtudjuk Spirónál – klónozhassák az „Öreget”, s újra hatalomra segítsék. Kemény…
Ez a könyv a bizonyíték rá, hogy a szürke öltönyében oly jelentéktelennek tűnő, ám annál izgalmasabb sorsú Kádár élete már most izgalmas irodalmi és színpadi alapanyag. Biztosak lehetünk hát benne, hogy pár évtized múlva is jócskán meg fogja dolgoztatni a majdani írók, drámaszerzők és forgatókönyvírók képzeletét. Lehetetlenség, hogy az a bizonyos szürke öltöny nem egy proletár III. Richárdot takar!
SPIRÓ GYÖRGY legutóbbi művei: Malaccal teljes éveink; Egyéni javaslat; Kőbéka.
