Kira Jarmis: Zárka | Balogh Ernő kritikája
Igazából még szerencséje is volt: Ányát egy korrupcióellenes tüntetés miatt tíz napi elzárásra ítélik Moszkvában. Ám ez a pár nap is elég arra, hogy feltáruljon előtte a putyini rezsim mélyvilága. A jelenleg is börtönbüntetését töltő ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij sajtótitkárának első regénye kíméletlenül időszerű olvasmány.
„A börtönnek teljes és kimerítő fegyelmi apparátusnak kell lennie. Több értelemben: fel kell vállalnia az egyén minden aspektusát, fizikai idomítását, munkaképességét, mindennapi viselkedését, erkölcsi magatartását, hajlamait; ellentétben az iskolával, az üzemmel vagy a hadsereggel, (…) a börtön »omnidiszciplináris«”, írja Michel Foucault a Felügyelet és büntetés című alapművében. Nos, az idézetben definiált zordon intézménynek nem sok köze van a regénybeli „fogvatartási központhoz”, amely a legcsekélyebb mértékben sem tűnik „omnidiszciplinárisnak”.
Az elzártak itt naphosszat teáznak, dohányoznak, olvasnak, társasjátékoznak vagy alszanak. Naponta kapnak telefonálási, internetezési lehetőséget, csomagot küldhetnek nekik, látogatót fogadhatnak. Persze a szabadsághiány, az önrendelkezés korlátozása mégiscsak valódi büntetéssé teszi az itt eltöltendő rövid időt. Ide ugyanis pitiáner ügyekért, mindenekelőtt enyhébb szabálysértésekért kerülnek az elítéltek.
Kira Jarmis művének főhőse, Ánya (az oroszban az Anna egyik közkeletű becéző alakja) egy ilyen fogházba kerül: tíz napra ítélték, mert részt vett egy nem engedélyezett korrupcióellenes tüntetésen, ráadásul a rendezvény időpontjáról szóló hírt megosztotta egy közösségi portálon. Az eljárás természetesen eleve álságos, hiszen a szervezők engedélykérelmét mindenképp elutasították volna. Az igazi „bűne” persze az, hogy egy internetes fórumon nyilvánosságot adott a megmozdulásnak – ez az, amit a diktatúrák végképp nem tűrnek. A fiatal nő aránylag olcsón megúszta a rendszerellenes tiltakozást. Ma bizonyosan sokkal súlyosabb büntetést kapna. „A szabadság köre napról napra szűkül”, nyilatkozta nemrég a szerző.
A cselekmény alapja tehát a putyini rezsim mélyvilágába kalauzol bennünket. Oda, ahol súlyosan sérülnek a szabadságjogok, ahol az agyonszabályozottság és a kaotikusság egymást erősíti, ahol voltaképp semmi sem működik rendesen.
A zárka mikrokozmosza természetesen leképezi a társadalom makrokozmoszát: nincs valódi jogbiztonság, a törvényekhez az illetékesek „rugalmasan” viszonyulnak, ezért hallatlanul megnő a szubjektum jelentősége.
A cella életében például kulcsfontosságú, hogy az őrök melyik váltása van épp szolgálatban: a jóindulatú és a gonosz csapat közötti különbség azért növekedhet végletessé, mert a szabályok értelmezése és alkalmazása igen tág határok között mozoghat. Bármiféle önkény jórészt ezen alapul.
A regény marketingjét is feltétlenül segítik az aktualitás figyelemfelkeltő mechanizmusai. A szerző ugyanis a hírekben naponta szereplő Alekszej Navalnij szóvivője és sajtótitkára, aki azonban a saját jogán is világszerte ismertté vált. Az igazságosság látszatára sem ügyelő orosz hatóságok az ellenzéki vezető bebörtönzése után a közvetlen munkatársait is üldözni kezdték, mindenféle ürügyekre hivatkozva egyre erősödő retorziókkal sújtották. Politikai tevékenysége miatt Kira Jarmist többször letartóztatták, legalább háromszor ítélték rövidebb elzárásra, majd hosszabb házi őrizetre. Végül a súlyosabb börtönbüntetés elől Litvániába kellett emigrálnia. Hazájában jelenleg körözés alatt áll.
Első regényében a szerző tehát a zárka, a benne zajló élet ábrázolásában a saját konkrét tapasztalataira építhetett: a színek, a fények, a terek, a tárgyak leírásának riportszerű részletgazdagsága, a hitelesség aurája érzékelhetően személyes emlékekből fakad.
Megannyi elemnek roppant evokatív hatása van. Felejthetetlen például a mosdósarokban a csempére ragasztott, tükörként használt alufólia, mely előtt a zárkabeli nők megigazíthatják a frizurájukat. Vagy az ébresztőtől takarodóig populáris zenét sugárzó rádió, a műsort az illetékesek nyilván hangulatjavítónak, feszültségcsökkentőnek szánták, ám az állandó hangfolyam idővel olyan zajjá válik, amely a fogva tartottak agyára megy.
Aligha kitalált továbbá az étrend, amelyen belül a borscs, a kása és valamilyen kotlett tűnik sztenderdnek, és ami – bármily meglepő – fogyaszthatónak bizonyul. Roppant életszerű a séta, a zuhanyozás, a telefonálás, egyáltalán az épületen belüli mozgás rituáléja, a rácsok és zárak kavalkádja: „A kulcsok olyan óriásiak voltak, hogy bazári utánzatnak látszottak. Hihetetlennek tűnt, hogy valódi zárakat nyitnak ki velük, és nem iskolai színielőadások kellékeiként használják őket.”
A zárkatársak viszont már alighanem fiktívek. Mindenesetre roppant életteli, eredeti figurák, sorsuk alakította egyéniségük van. A lopás miatt már börtönviselt Natasa közönségessége, a pénzes férfiak kitartottjaként bőségben élő Maja magakelletése, a bumfordi Ira együgyűsége, a nyers erejére büszke, ijesztően szúrós tekintetű Kátya kerek-perec szóba hozott leszbikussága és a fekete bőrű, kubai származású Diána lazasága egytől egyig jól megkülönböztethető karakterjegyek, amelyek révén elég színes társaságot alkotnak. Természetesen a fogdaélet eredendően monoton, a napirend ismétlődő elemei a szerkezetet tagolják. A cselekmény fordulatosságát azonban a szereplők visszaemlékezései, élettörténetei biztosítják. A megelevenedő női sorsok különféle viszontagságai a mai orosz társadalom perifériáiról festenek lehangoló képet. Az élet errefelé minden, csak nem vidám.
Ánya hozzájuk képest egy másik világ küldötte: egyrészt politikai fogvatartott, így eleve afféle csodabogárnak számít. Másrészt pedig magasan kvalifikált értelmiségi, a legendás IMO-n, a többek között diplomatákat, külpolitikai újságírókat képző elitegyetemen szerzett diplomát (hasonlóan a szerzőhöz). Nem véletlen, hogy a hatóságok őt sokkal veszélyesebbnek tartják, mint a jelentéktelen szabálysértések elkövetőit, hol sunyi, hol brutális módon bármiféle kedvezményt megtagadnak tőle.
Pedig a fiatal nő semmiképp sem forradalmár alkat, így elég távol áll a régebbi orosz irodalom híres, professzionális lázadóitól, például a rahmetovoktól (Csernisevszkij) vagy bazarovoktól (Turgenyev). Egyszerűen azért kezdett tüntetésekre járni, mert felháborította a hatalom züllöttsége, a mindent átható korrupció. A rezsim aztán paradox módon épp azzal igazolja Ánya – és társai – álláspontját, hogy börtönbe záratja őket.
A fogság a hősnő számára is lehetőséget kínál az elmélkedésre, élete fordulópontjainak felidézésére, egy-két epizód megosztására a lankadatlan kíváncsiságú cellatársakkal. Emlékezéseiben ismétlődően fölbukkan egy különös szerelmi háromszög története: Ánya beleszeret egy Szonya nevű lányba, aki – miközben viszonozza érzelmeit – Szásához, egyetemi ismerősükhöz is kötődik, a fiú pedig mindkettőjükkel viszonyt kezd, noha igazán egyiküket sem szereti. E törékeny kapcsolatrendszer természetesen rövid úton felbomlik, a két lány azonban maradandó lelki sérüléseket szerez.
A regénybeli „vonzások és választások” emocionális történései igencsak bonyolultak, ambivalensek, így az előbbiekben mindössze a végsőkig egyszerűsített alapképletet jeleztük. Ennyiből is látszik azonban Ánya karakterének nonkonformizmusa, autonómiája, mely képessé teszi a szokáserkölcs szabályainak tudatos megszegésére. Így tehát Kira Jarmis hősnője nem véletlenszerűen sodródva, hanem a benső normáiból fakadóan, egyénisége késztetéseivel összhangban maradva került az engedély nélküli tüntetésre. Merészségéhez kétség nem férhet.
Hihetetlen események a hármas számú női cellában – ez a regény eredeti címe, a magyar fordításban ez alcímmé degradálódott, ami nem tűnik igazán szerencsés változtatásnak. A regény belletrisztikai-poétikai lényegét, a mű reprezentatív egyediségét éppen ezek a „hihetetlen események” alkotják. Ányának ugyanis a cellában visszatérően rémálmai lettek, amelyekben többnyire valamelyik társnője váratlanul ártó szándékú, veszedelmes szörnyeteggé változik, enyhülést a felébredés is csak lassan hoz. A zárka ugyan – a felszínen legalábbis – a diktatúra puhább változatát képviseli, de a hősnő ijesztő víziói azt sugallják, hogy az enyhébb körülmények bármikor brutálissá keményedhetnek.
A rideg kegyetlenség a rezsim immanens lényegéhez tartozik, Ánya rémálmaiban, értelmezésünk szerint, a valóság igazi természete sejlik föl.
De mindez csak egy részét képezi a „hihetetlen események” láncolatának. A cselekmény végkifejletében Ánya ugyanis egy roppant különös egybeesést fedez fel cellatársai történeteiben: mindegyikük nagy sztorijában felbukkan valamilyen kötél, lánc, fonal vagy hajszál, amit ha elszakítanak, a környezetükben meghal valaki, ha pedig megcsomózzák, gyermekáldás várható. Mintha Diána, Ira, Kátya vagy Maja öntudatlanul is a párkák vagy moirák transzcendens hatalmával rendelkezne, azaz – groteszk epifániaként – istennővé magasodna. Sőt Ánya ezen meditálva végül azt sem zárja ki: esetleg benne is megvan a többiekben sejtett természetfölötti képesség.
A regény hősnője persze racionális lény, kezdetben tehát egyáltalán nem hisz az efféle misztikus jelenségekben, sőt öniróniával kíséri a sorsistennők titkait elemezgető dilemmáit. Idővel azonban elbizonytalanodik, szinte vagy-vagy helyzetbe kerül. De a drámai feszültségű befejezésben Ánya, miután az eredendően gonosz rendőrnő sokadjára is megalázta, elementáris felháborodásában mégiscsak kipróbálja, van-e isteni hatalma: kettétépi a foglár hozzá került nyakláncát…
Az eredményt persze, nem tudjuk meg, hiszen a lényeg itt nem ebben rejlik, hanem abban, hogy a nők – közöttük Ánya – kiszolgáltatottsága olyan nyomasztó, hogy bármiféle remény, elégtétel csak a transzcendencia világában lehetséges. Másfelől a rejtett mitológiai szál e rejtélyekkel teli fogságtörténetet a sorsszerűség aurájával övezi. A „hihetetlen események” a kezdeti tényirodalomszerű, szociografikusabb ábrázolásmódot és jelentéskört a fantasztikum, a groteszk, az abszurd világának elemeivel gazdagítják.
A szerző – amint ezt nyilatkozataiban is folyvást hangsúlyozza – nem politikai pamfletet, nem önéletrajzi kulcsregényt írt, hanem valódi szépirodalmi művet, amelynek saját, teremtett világában olykor szürreális motívumok, képek, fejlemények kapnak vezérszerepet.
Kira Jarmis regénye, a Zárka, melyet Bíró Júlia fordított, végül abból a szempontból is kiemelten időszerű, hogy ma, amikor Ukrajnában barbár agresszió pusztít, a maga művészi eszközeivel a jobbik Oroszország létéről tudósít bennünket. Hatásosan figyelmeztetve arra, hogy ne feledjük: a szörnyűségek mellett azért – kerüljön, amibe kerül – mindig ott van az ellenük való tiltakozás is.
