Juhász Tibor: Amire telik | Nyerges Gábor Ádám kritikája
Már az első verseskötetével a magyar líra egyik színfoltjának számított, a mostani, amely hat év után követi a bemutatkozást, a pályafutás mérföldköve lehet. Az új versekben fokozottan feltűnő sallangmentesítési szándék kockázatokkal jár: a leszűkített terekből könnyen elszivároghat a költészet. Ám a mélyszegénység tűpontosan ábrázolt világában végül mégiscsak megcsillan a lírai otthonosság, majdnem-derű.
Juhász Tibor már irodalmi színrelépésekor (Ez nem az a környék) a közelmúlt magyar lírájának egyik üde színfoltját szolgáltatta. Versei hatásvadászat- és sallangmentesen tematizálták a mélyszegénység zárt és zord világát, méghozzá mindezt a nagyot és hangzatosat mondás szándéka nélkül. Költői-írói programja ennél egyszerűbb, és ilyetén minőségében morális értelemben is tisztább célok mentén látszott haladni. Művészetében valóban hangot adott a hangtalanoknak. Nem csak megrázó-sokkoló nagytotálokban, de ugyanolyan (sőt még inkább) erős hatású életképek mikorokozmosza által mutatott be egy tragikus, mert színleg letűnő félben lévő, valójában korántsem letűnt világot. A magyar falu és kisvárosok elszegényedett, lezüllött, kiszolgáltatott peremvidék-szürkeségét, az eleve kilátástalan életek egykedvű múlását.
Nem csoda, ha készülő szociográfiájának híre izgatott várakozást, a snittszerűen építkező, rövid, hasontárgyú prózakötete (Salgó blues) pedig megérdemelt, de már kevesebb lelkesedéssel megszólaló elismerést váltott ki szakmai körökben. Az sem meglepő, hogy az elsőt hat év elteltét követő második verseskötete (Amire telik) – lévén nagy a tét: képes-e újat vagy újszerűen, erőteljesebben mondani választott témájáról, mint az előző – akár a pályafutása egyik mérföldkövét is jelentheti.
Ennek jelentőségével láthatóan a szerző is tisztában van. Az Amire telik egyik leglátványosabban felismerhető ambíciója éppen ez: kontinuitás és elkülönülés összehangolása. A fentiekben vázolt topikus érdeklődés és a fonák módon épp a nézőpont látszólagos szenvtelensége, rideg objektivitása által megerősített empátia egyaránt olyan összetevői Juhász Tibor első kötetének, amelyeket tudatosan látszik átörökíteni második, s vélhetően a további köteteibe is. A kötet mégis hangsúlyosan jelöli ki elkülönülési pontjait az Ez nem az a környékhez képest, elég akár a két versadag felütéseit megvizsgálni.
Míg első könyvét ezzel a szép, megejtő képpel nyitotta Juhász: „Itt a szívek helyén üres konzervek / vannak, azokba gyűjtik a könnyek / helyett hulló esőt” – az Amire telik keményebb, ridegebb versvilágába már látványosan nem fér bele ennyi lágyság, ilyen lírai megfogalmazás. Lásd csak az új kötet felütését: „Lószart tesznek géz helyett a sebekre, / és mikor a tüzelő elfogy körülöttük, / saját fejük felől elbontják a tetőt”. Már e két versmondatnyi összevetésből is tisztán kirajzolódnak a finom, tudatos költői kormányzómozdulatok. A közelképnyi állapotleírások által megmutatott életekkel kapcsolatos konzekvenciák levonása, a minősítések és az azokkal járó (e kettő ez esetben bajosan vagy egyáltalán nem szétválasztható: morális és érzelmi) belátások már az olvasóra hárulnak. Juhász költészete mást nem vállal, „csak” hozzáadott ízfokozók nélküli meg- és felmutatást. („Kályhacsövek, tetők mögött a lemenő nap, / fényétől nem látszik, bent égnek-e a lámpák, / bíbor és narancs a furnérlemezeken, / a láb- és keréknyomokban / flakonok, csikkek, vonaljegyek, / hideg rázza a távvezetékeket”.
Mégis szembeszökő a különbség is, elsősorban a főként kameraállvány-szerepkört felvevő lírai beszélő szituáltságában. Míg pályakezdésekor Juhász versbeszélője számára még teljesen adekvát módon volt versközlés értékű a szívek hiányának regisztrálása, mi több, egyáltalán: a magyar líra elmúlt évszázadainak egyik legterheltebb kifejezése, a szív (még ha roppant eredeti és giccsmentesített kontextusba helyezett) használata is, az Amire telik lapjain ilyesféle igények és szempontok már fel sem merülhetnek. Új kötetében mintha azt sugallaná Juhász Tibor költői hangvétele, hogy ilyesféle cicomás bohóságokra, ilyen naiv elképzelések demisztifikálására kár is volna fecsérelni a szót. Sokkal lényegesebb és égetőbb közlendői vannak a versek beszélőjének azzal kapcsolatban, hogy hogyan él – amennyire élnie lehet – hazánk népességének nem elhanyagolható hányada.
Félreértés ne essék, ez az immáron végletekig menő sallangmentesítési szándék korántsem kockázatok nélkül való. Elvégre Juhász e megoldással a klasszikus értelemben vett líraiság lehetőségeinek körét sorvasztja mostanra végleg klausztrofóbiásan szűkösre, roppant kevés teret hagyva a szövegeknek, hogy költészeti értelemben fejthessék ki hatásukat. Ami így marad, nomen est omen, amire telik e költői program keretein belül: tömörítések és túlzások, minősítések és hasonlítási eljárások nélkül pusztán a képzettársítások és elliptikus kihagyások, elhallgatások kell végezzék a lírai hatáskeltés oroszlánrészét. Még mindig a nyitóversből (Szükség) idézve egy húsbavágóan erős részt: „sosem tudni, / a dulakodásból gyermek lesz, vagy elítélt”.
Ez a tiszteletreméltóan nagy és nehéz vállalás magától értetődően egyszerre jár nyereséggel és veszteséggel is. A kötet nem csak szikárabb és keményebb hangú, de helyenként monotonabb és szürkébb benyomást kelt elődjénél. Ennek a folyamatnak talán legszélsőségesebb megnyilvánulása a leginkább csak tördelése alapján versnek ható, de egészében inkább informatív várostörténeti leírásrészletnek ható A Mária Valéria című darab, amely akár egy Wikipedia-szócikk alapanyaga is lehetne a végletekig sterilizált, korrekt pontosságú tényszerűségével. „Legelő volt erre, szemétlerakó, nem messze / lőtér, / korábban vágóhídi állatok halálsora, de / legelőször / lóversenyek helyszíne ez a terület”. Jelzésértékű az a szokatlan és e helyütt még véletlenül sem ironikus gesztus, amikor egy verseskötet a felhasznált irodalom jegyzékével (!) ér véget.
Külön említést érdemel, hogy míg a versfelütések esetében rendre remekül működnek e ridegen tényközlő, in medias res felütések, az egyes darabok zárlatai gyakran esetlegesnek, levegőben lógva, megoldatlanul hagyottnak tűnnek.
Olyasféle lezáratlanságérzet ez, mintha egy-egy szöveg szinte véletlenszerűen, nem koncepcionális elgondolások mentén érne a végéhez.
Ezeken a pontokon látszanak legszembeszökőbbnek Juhász vállalásának természetes korlátai: e költői program szinte alapvető logikai következményeként hat, hogy egy-egy vers végén (odaképzelhető) három pont, nyitott (költői) kérdések jelölik a lírai értelemben vett valamire kifutás hiányát.
Mindez építő jelleggel járul hozzá e költészet hitelességéhez, elemi erejéhez, s mégis, fonák módon egy-egy vers, valamint összeadódó összhatásuk esetében is épp az átütő erő megcsappanásához is. Az olyan cifrázásmentes, erős képek, mint „Elbújva vagy sötétben ettek”; „A felkartörése után sírt először”, vagy: „Arcához emeli kezeit, / a mocsok a tenyerébe száradt, / a bőrkeményedéseit bámulja” stb., zárlatokként kiugratva gyakran erőtlenül, esetlegesen, néhol kimódoltan is hatnak. Ezekkel szemben megfigyelhető, hogy milyen erős versvégeket eredményez az, amikor Juhász voltaképp hibázik, tehát esetenként óvatlanul be-beenged első kötetére jellemző „lírai” kommentárokat, konvencionálisabb költői eszközöket zömében fegyelmezetten depoetizált versbeszédébe: „a poron át / bámulták a magasodó várost, a vakítóan / kék ég húzta össze a szemüket”.
Mostanában, amikor a magyar líra elmúlt évtizedének egyik legfőbb fejleménye, hogy az irodalmi közízlés újra nem eltartott kisujjal fogadja az úgynevezett társadalom problémáinak megjelenését a művekben (mi több, a közízlések csordaszellemére jellemző, örökkön túlzó aránytévesztéssel gyakran már a másik végletbe esve túl is propagálja, elvárja és az esztétikai minőség színvonalától függetlenül díjazza puszta meglétét is), különösképpen fontos nem csupán a „megalázottak és megnyomorítottak” látóterünkből gyakran kieső (kizárt!) életének fókuszba emelése, hanem annak mikéntje is. Juhász, életkora és irodalmi pályájának még jócskán „fiatal” felében járva (mondjuk úgy: első szakaszában) is már számos pályatársát megszégyenítő bölcsességgel tudja, mennyivel erőteljesebb, igazabb-teljesebb képet lehet árnyalva, több tónussal festeni, mintha oldalról oldalra csak elborzasztani és nyomasztani kívánna.
Ennek értelmében a kötet talán legfontosabb darabjai e kevert érzelmeket, például (persze rendre csalfa, illékony) reményt, alkalmi és szintén kámforstabilitású boldogságszilánkokat (mint egy ajándékba kapott első farmernadrág), életigenlést az egyébként mindent belengő kilátástalanság, értelmetlenség alaphangulatával vegyítő versek. Ilyen a megrendítően szép Sztálinvárosi gyerekek, amelynek szereplői „leesett állal” nézik a „még csak épülő” jövőt.
És ami talán a legkomolyabb erény az Amire telik fegyelmezetten minimalista, annyit fogó, amennyit markoló, remek arányérzékű poétikájában – ha már kevert minőségek –, hogy e sok nyomasztó extremitás, a lezüllött kolónia-, telep- és nyomornegyed-vidékek nélkülözése, a tűrhetetlenségig elgyötört munkás- és nincstelensors minden szenvedése és elszenvedői ettől korántsem függetleníthető kegyetlensége, agressziója, életük semmi és a minimum között ingadozó kereteinek plasztikus bemutatása közben is képes Juhász megteremteni valami furcsa-valószerűtlen otthonosság érzetét. Már majdnem azt mondtam: derűjét. „Az Élet él és élni akar” e kontextusban közhelymentes, letaglózó tanulságát. S ehhez azért minden szárazság, szürkeség és sterilitás mellett is elsődlegesen és elsőrangú módon kivitelezett, színtiszta költészet szükséges.
JUHÁSZ TIBOR korábbi művei: Salgó blues; Ez nem az a környék.
(Borítókép: Bárdos Tamás Kontraszt című, a Református Szeretetszolgálat fotópályázatán harmadik helyezett munkája.)
