PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Maszkviselés, otthoni munka, bezárkózás, elnéptelenedett utcák. Aki mindezt megélte, nem felejti el könnyen, ahogy Garaczi László új regényének hősei is más irányba tereli a világjárvány (itt olvahat róla kritikát). Magyarország három sűrű napja a koronavírus idején. De lehet, hogy már egy ideje itt a világvége? Erről is beszélgettünk.
Magvető, 130 oldal, 3499 Ft
– A te életed mennyire forgatta fel a járvány és a karanténidőszak?
– Alapjaiban, azzal a különbséggel, hogy korábban is itthon dolgoztam, úgymond home office-ban, tehát ezen a téren nem állt be változás, minden másban viszont nagyon is.
– Megfordult a fejedben, hogy te is átképezd valami mássá magad a bezárkózás idején? Vagy az írói lét eleve egy folytonos át- és továbbképzés?
– Íróilag átképeztem magam járványkrónikássá, ezen kívül a karantén alatt rendszeres kültéri, konkrétan városligeti találkozókat szerveztünk barátoknak, ismerősöknek mentálhigiéniás céllal. Egyrészt az állatkerti flamingókhoz – ezek inkább beszélgetős, koccintós, bulizós események voltak, másrészt a tóparti pingpongasztalokhoz, oda sportolás céljából mentünk. A flamingókat azóta elvesztettük, a pingpong megmaradt, ma már egyesületi tag vagyok egy klubban. Tehát vírusos regény, rendezvényszervezés, versenysport. Biztos vannak menőbb elfoglaltságok, nekem ezt dobta a gép.
– Szerinted változtatott valamit rajtunk a vírus? Le tudtuk vonni a megfelelő tanulságokat?
– Nem sok idő maradt a tapasztalatok levonására, a feldolgozásra, mert jöttek az újabb kihívások, sőt igazából a pandémia sem ért véget megnyugtató módon, most éppen mintha berobbanna megint Kínában, és az ismerőseim, családtagjaim fele covidos volt az ünnepek alatt. Ha ennek ellenére optimista próbálok lenni, akkor érzékelhetőek pozitív változások, és bizonyos tanulságokat is le lehet vonni.
A kártyás fizetés elterjedésénél fontosabb fejlemény annak felismerése, hogy a globalizáció ezen szakaszában az emberiség egészét érintő veszélyekkel, mint amilyen a pandémia, a klímaváltozás, az autoriter rendszerek, az emberiség együttműködve, a rivalizálást és ellentéteket felfüggesztve birkózhat meg.
Olyan pozitív példákra gondolok, mint hogy a covid alatt a rivális kutatóintézetek és gyógyszergyártók lemondva a közvetlen üzleti érdekeikről információkat, „tudást” cseréltek egymással, hogy minél előbb legyen vakcina.
A flamingók segítettek – Garaczi László
– Hiszel a világvégében? Az a típus vagy, aki inkább bunkert építene, vagy inkább kiülsz az erkélyre, hogy egy pillanatot se hagyj ki?
– Periszkópos bunker? Úgy tudom egyébként, hogy a világvége a világ kezdete óta zajlik, ahogy a halálunkat is a születésünkkel együtt kapjuk „ajándékba”. A szeretteimre, barátaimra és a velünk élő cicákra gondolva nem hiszem, hogy lazán ki tudnék ülni az erkélyre gyönyörködni a világvége spektákulumában. Frejának és Mercikének nem tudnám értelmesen elmagyarázni, hogy semmi gond, ne féljenek, most jön egy kis apokalipszis.
– Ez tényleg nem hangzik túl megnyugtatónak
– De ahogy már mondtam, alapvetően nem vagyok borúlátó: az embert az önzésre és kegyetlenségre való hajlama mellett kreatív, teremtő intelligenciának látom, aki képes a legdurvább krízisekből is kilábalni, ahogy a mostaniból is ki fog szerintem. Lehet, hogy a teremtés apokaliptikus hangoltságú, a világvége permanensen zajlik, és közben semmit nem tudunk magunkról, még azt sem, hogy az első ember Ipszilon Ádám vagy Mitokondriális Éva volt genderszempontból, de az éppen aktuálisan fenyegető katasztrófákat ajánlatos komolyan venni, újra és újra felvenni a kesztyűt.
A háborút úgy lehet elkerülni, ha tudatosítjuk, hogy bármikor kitörhet. Alighanem rémület és összefogás kell a megoldásokhoz.
– Ha te lehetnél a jövő és a sors forgatókönyvének írója, melyik apokalipszis következne be a lehetségesek közül?
– Talán Hamvas írja, hogy a világvége úgy fog eljönni, hogy észre sem vesszük. Az eleven, játékos, rejtélyes, életigenlő, évmilliókig elhúzódó, soha véget nem érő világvége ötlete nem idegen tőlem, egy olyan üde és friss Armageddoné, amelynek van humorérzéke.
– „A gyanús könyveknek először az első és utolsó oldalát olvasom el”, a többit meg nagyjából elképzelem, olvasható a könyvben. Te is így állsz hozzá a „gyanús” könyvekhez? De mitől lehet egy könyv gyanús?
– Az egyik szereplőm mondja ezt, rám nem feltétlenül jellemző. Feltételezem, hogy Brúnó nem szeret rossz könyveket olvasni, de hogy mit jelent a rossz könyv fogalma, tőle kellene megkérdezni. Azt hiszem, én megengedőbb vagyok, minden könyv „jó”, amit valaki örömmel olvas, talán még olyan könyvek is jók lehetnek, amelyeket senki nem olvas el. Elveszett kéziratok, Alexandriai könyvtár satöbbi.
Brúnó itt valami olyasmire gondolhat, hogy nem vonzza a művészet, amely csak kiszolgálja a közízlést, és nem törekszik a korszellem, vagyis a történő apokalipszis megragadására.
– Vírusból háborúba léptünk, egyszerre van energiaválság és klímakatasztrófa. Könnyebb ilyenkor az írónak, amikor ilyen látványosan zajlik az élet? Vagy a szorongás a mondatokba is beférkőzik, és lefojtja az alkotói kedvet?
– Először próbálkoztam olyasmivel, hogy egy éppen zajló válságról írok, nem volt könnyű menet. Egy idő után kezdett szétzilálni, hogy éjjel-nappal, tudatosan és öntudatlanul is a járvánnyal és a járvány közegében játszódó könyvvel foglalkozom, miközben még egy másikat is írok. Seduxentartalékaim vészesen megcsappantak.
– Mi volt a mentőöv?
– Valahogy túllendültem a krízisen, segítettek a flamingók és a pingpong. Amúgy az írásnak nálam eleve mintha terápiás funkciója is lenne: keretet ad, kiegyensúlyoz, hogy minden napnak van olyan fázisa, amikor ebbe a meditációs dimenzióba transzponálom magam – több idegen szót ebben a mondatban már nem fogok exponálni. Tehát hogy a nyilvános életem mellett, azzal párhuzamosan van egy másik, állandóan készülő képzeleti terem, helyem, otthonom, a könyv világa, amit éppen írok, és amire nemcsak akkor gondolhatok, amikor ülök az íróasztalnál, hanem bármikor, ébren és álmomban. Ez a két „valóság” úgy támasztja egymást, most hirtelen ez jutott eszembe, mint a festőlétra két szára. Állok a tetején, lépkedek a fal előtt jobbra-balra. Például írom ezt az interjút, válaszolok a kérdésekre, és a szinte maguktól létrejövő mondatok segítenek „kitámasztani” az ablakban maszatolódó és töredező hajnalt, egy valószínűtlenül új nap kezdetét – ezt a lehetőséget itt a végén meg is köszönöm, szmájli.
GARACZI LÁSZLÓ legutóbbi munkái: Hasítás; Plazmabál; Wünsch híd.
