Kácsor Zsolt: Cigány Mózes | Demény Péter kritikája
Minden szárnyal Kácsor Zsolt ötödik regényében. És nem csupán szentimentálisan, szenvedélyesen, ahogyan azt megszokhattuk, hanem közénségesen, argósan, ocsmányul is. A Cigány Mózes szigorúan kézben tartott paródia és lávaság.
Mindenki tudja, hogy a Don Quijote a lovagregények paródiájaként készült, így lett remekmű, sőt, műfajteremtő opus magnum. Egy jó paródia mindig több, mint puszta vicc, hiszen szemlélete, irálya, iránya másfelé viszi, mint a geges szándék. Kácsor Zsolt Cigány Mózese sem kivétel ez alól. A Tóra újraírása egy olyan hőssel, aki a mindig gyanúsak, mindig periférikusak közül származik, nos, ez jól sülhet el íróilag. A regény nagy erénye éppen az, hogy sokkal több, mint egy majdnem háromszáz oldalas ötlet: szépen szerkesztett, szigorúan kézben tartott lávaság, amely a nagymesterek közül talán Krasznahorkainak szól a leginkább, az olvasók közül pedig mindenkihez.
A Bari Károlytól származó mottótól („ami vagyok, árnyéka nélkül kószál a mezőkön, / ami vagyok, mozdulatlanul térdel”) a befejezésig minden szárnyal Kácsor könyvében. De nemcsak szentimentálisan és szenvedélyesen, hanem közönségesen, argósan, ocsmányul is. Az eltalált arányosság úgy mozgatja, „medríti” a mondatokat, hogy a történet egyszerre válik váratlanná és marad érthető. Nem döbbenünk meg, hiszen az alcím szerint is „anarchista történet” ez – ugyan mi is lehetne más?! Felforgató és megbolygató már a témája is, azontúl pedig minden mozzanata.
„…a kenyér föltalálása úgy történt, hogy Sunya egy mezőnyi vadbúzát bezabált nyersen, ivott rá patakvizet, és ettől úgy megdagadt a hasában a massza, hogy reggelre kiokádta az egészet, de amikor a nagy halom hányáshoz délben búsan visszatért, hogy hátha maradt némi ehető még benne, azt vette észre, hogy a kihányt búza időközben megdagadt és megszilárdult, márpedig ebben Sunya még több kaját szimatolt, úgyhogy kivett a halomból úgy fél kilót és összegyúrta, gyúrván gyúrva, így lett abból durva kenyértészta gyúrva, és miközben ez a kretén a világelső tésztát készítette, szórakozásképpen pont egy nőt formált belőle…”
A fettel kiemelt félmondat a regény struktúrájának egyik eleme, a narrátor így ritmizálja a könyvet: rövid részleteket foglal össze és lendít tovább az aláhúzott félsorokkal. Így száguldunk végig a világon és az életen a legvégsőkig, amikor a „Főni” kiadja végső parancsát, és „a cigányok Mózese eggyé vált a mindenséggel, miután közös pályára állt a saját perdületű semmitörmelékkel.” A drogfüggő cigány hallucinációi egészen jó prózává állnak össze, és ez a szerkezet ravasz is egyben: ugyan mit lehet felróni egy hallucinálónak?!
A vágtató szerkezet típusai sokfélék: Nádas Péter Emlékiratok könyve esetében, mint Radnóti Sándor is utalt rá, az intenzifikáló részletezés működik; Kácsornál a kifogyhatatlan történet, az, amelyik mindig előre szeretne menni. Ugyanakkor ez mégsem az a fajta fáradhatatlanság, mint Mészölynél, ahol a feszültség alig oldódik, miközben minden mozdul tovább. A Cigány Mózesben az elbeszélés valóban kimeríthetetlen, akkor ér véget, amikor befejeződik, és úgy sem zárulna le, ha a narrátor nem hagyná abba.
A fettelt részek meg is állítják, tovább is lökik az olvasót, hiszen kiemelődnek, de nem akasztják meg, nem fékezik a narrációt, csak ritmizálják. Ennek valamiféle garabonciás hangulata is van, mert olyan szövegáradás ez, amely sehol nem lassul, sehol nem botlik meg, mindenfelé folyik. Másfelől mégsem a problémátlanság folyása ez, a folyam különféle sodralékot és hordalékot cipel, és erejét mutatja, hogy ezek cseppet sem törik meg a lendületét. Olyan kaotikus, karneváli, megfejthetetlen, tarkabarka mozgás ez, amely valóban a cigánytáborok vagy -negyedek hangulatát juttatja eszünkbe, azt az olaszos bőbeszédűséget és hangzavart, amely a zsibvásárral határos. Miközben a mottó mintha azt sugallaná, hogy a vágtatástól nem oldódik meg semmi, az exodus ellenére minden ugyanott marad, ugyanúgy.
Így aztán a szövegtombolás következtében nehéz eldönteni, melyik „bassza meg” túljelölés, bár az olvasónak van olyan érzése, hogy ilyen gyakorisággal mégsem kellett volna használni, nem a prüdéria, hanem a szöveg hitelessége miatt. De hát a túljelölés nem a nagy beszélők egyik legfőbb tulajdonsága? Azoké, akik öt bekezdésben mondanak el valamit, amit más három mondatban?!
Szentségtörés, mondhatná valaki, és szívből helyeselnék: szentségtörés e miatt a rohanó Biblia miatt, és szentségtörés, ahogy minden igazi mű afelé igyekszik. Hiszen új rendbe szeretné állítani a világ meglévő elemeit, új viszonyokba rendezni a kultúra gesztusait, hogy mást lássunk, mint amit eddig láttunk, mert semmilyen valódi felismerésre nem lehet jutni, ha mindig a megszokott elrendezést nézzük, ha mindig ugyanabból a perspektívából vesszük szemügyre a világot. Innen áll elő aztán az a veszély, hogy a régi világot elkészülte után szemléljük, az újat viszont készítés közben.
Az is biztos, hogy az ilyen könyvek esetében van szükség leginkább egy második, kevésbé impresszionista olvasatra, az ilyen könyvek ragadhatják el legjobban az olvasót az első pillanatban, hogy másodszorra esetleg kiábrándultan csukja be azokat. Meg azért is, mert minden jelentés csak második vagy többedik elmélyedésben tárul fel igazán, a maga összetettségében. Annak a kalandnak mások a kockázatai – ennek, amelyre én vállalkoztam, a vajákos báj. Így hát kilépek belőle.
KÁCSOR ZSOLT legutóbbi művei: A harminckét bolond; Rettenetes Vlagyimir; István király blogja
