Vince Mátyás: Minden megoldás érdekel | Daniss Győző kritikája
Az 1900 és 1999 közötti világ apróhirdetéseiből és grafikus hirdetéseiből válogatott össze egy albumra valót Vince Mátyás. A szövegek, amelyek történetkutatói forrásanyagként sem utolsók, mindennél pontosabban adják vissza az évtizedek alatt változó, folyton alakuló magyar valóságot és gondolkodást.
Az, hogy a mindenkori valóság nemcsak a királyok, hadvezérek sorsáról, tetteiről, még csak nem is a nagypolitikáról, hanem a társadalom egészének létéről, mindennapi tevékenységéről szól, egyre nyilvánvalóbban érződik a történészek, politikusok és az „egyszerű polgárok” gondolkodásában, megnyilvánulásaiban. A teljesebb mindenkori valóságot tükröző elemek egyike az újsághirdetések szinte felmérhetetlen nagyságú arzenálja. Az apróhirdetések valóságtükröző és történetkutatói forrásanyagként fontos szerepét okkal hangsúlyozza a több ezer „igazi” aprót sorjáztató kötet két kellemes-okos – Závada Pál és a szerző, Vince Mátyás jegyezte – bevezetője is.
Hirdetések, azon belül apróhirdetések már az első magyar nyelvű lapjainkban akadtak. A Magyar Hírmondó nyitó, 1780-iki évfolyamában, a június 7-iki számban – „szabályszerű” apróhirdetésben – például vételre ajánlottak egy olyan sarokházat, amelyikben volt hat szoba, két-két konyha, éléskamra és pince, egy kalmárbolt és egy boltnak való másik helyiség, valamint két lovat befogadni képes istálló. És vannak apróhirdetések a legutóbbi két évtized lapjaiban is. De tegyük máris hozzá: az újabb és újabb technikai lehetőségek korában viszonylag kis összterjedelemben. E sorok írása közben, december 18-án a Magyar Nemzetben öt, a Népszavában egy apróhirdetés jelent meg, a Magyar Hírlapban pedig nem volt egyetlenegy sem. Az e rövid időszakok közrefogta két évszázad e tekintetben hirdetésmondandóban gazdagabb, sőt: nagyon gazdag volt. Kiváltképpen a második.
Vince Mátyás jó szemmel, alapos tudással választotta az időszaknak ezt a felét, a kötet alcíme szerint: „a XX. századot”. Pontosabb lett volna, persze, így: „az 1900-as éveket”. Hiszen a kötet első példái 1900-ból, a legutolsók pedig 1999-ből valók. Márpedig a 20. század csak esztendővel később, 1901-ben kezdődött, és ugyancsak később, 2000-ben fejeződött be. A helyes alcím tehát ez lett volna: Az 1900-as évek Magyarországa apróhirdetések tükrében. Egy másik pontatlanság is van az alcímben. Szerencsére! Mert a kötetben nemcsak apróhirdetéseket, hanem több száz – apróhirdetésnek semmiképpen sem mondható – grafikus hirdetést is találunk. Ez jócskán meggazdagította a könyvet, s gazdagíthatja a jeles munkát kézbe vevőket (más most leszögezve: forgassák is sokan a kötetet, érdemes!).
Vince két oldalt szentel minden esztendőnek. Példáit évszámmal és egy abból az esztendőből választott cikkcímmel vezeti be – 1906: Rákóczi hamvai az ország fővárosában (Uj Hirek, október 28.); 1928: A lakihegyi nagyadó vasárnap délben kezdi meg működését (Ujság, április 29.); 1952: Magyarország tizenhat olimpiai bajnoksággal harmadik Helsinkiben (Magyar Nemzet, augusztus 3.); 1992: Charta-tüntetés: embererdő virágokkal (Népszabadság, szeptember 25.).
Egy-egy esztendő apróhirdetéseit a szerző blokkokba rendezte. Szinte minden évből van Állás-, Adás-vétel- és Házasság-válogatás.
Ezekből remekül kirajzolódik, hogy az adott tárgykörben egy évszázad alatt miképpen változott meg világunk: 1911-ben egy magyarul és németül tudó, huszonöt éves katonaviselt úriember urasági inasnak ajánlkozott; 1939-ben egy nemes családból származó, jó megjelenésű férfi „reprezentatív elhelyezkedést” keresett; 1972-ben egy NDK-ban végzett mérnök mindennemű fordítási munkát vállalt. Egy „kezdő plébános” 1910-ben a háztartás minden ágában járatos, intelligens katolikus hajadonnak vagy fiatal özvegynek kínált állást; 1997-ben egy vetőmag-kereskedelemmel foglalkozó budapesti cég a holland anyavállalatától érkező szoftverek kezelésére számítógépes rendszergazdát keresett.
A század első esztendejében – jutányos áron – eredeti Edison-féle fonográfot kínáltak eladásra; 1930-ban Fiat-gépkocsit, három feketefoltos fehér bulldogkölyköt és antik ruhaszekrényt próbáltak eladni; 1951-ben papírüzletek azzal próbáltak nagyobb kedvet csinálni a naptáraikhoz, hogy azok „nélkülözhetetlenek a tervszerű és jó munkához”; 1977-ben a TÜZÉP-telepeken bizonyos hazai szénfajtákat 11 forinttal olcsóbban lehetett megvenni.
A házassági hirdetésekben nemcsak a személyes tulajdonságok, hanem gazdasági meggondolások is megjelentek, sőt némelykor erősen érződött a politikai-ideológiai hatás. A Népszava 1919. január 26-iki számában mindhárom mozzanat feltűnt: „Intelligens fiatalember benősülne jobb keresztény családba”; „Nősülne harminckét éves izr. nagybank főtisztviselője. Csinos, megfelelő korú és hozományú leány szülei írjanak”; „Fiatal művelt szépség férjhez menne vagyonos, akár rokkant úriemberhez”; „Leányomat, háromemeletes háza van, férjhez adnám”.
A hozományra korábban és a későbbiekben is gyakori igény mutatkozott, a hölgyek foglalkozása, iskolázottsága csak alig-alig került elő, időszakonként pedig mindkét felet illetően esett latba a vallás. Hogyne esett volna, amikor 1941 egyik – korántsem példa nélkül való – grafikus hirdetésében egy budapesti, Rákóczi úti Hangya-bolt „Vásároljon Keresztény Áruházban” szöveggel csábította a leendő vevőket, s az épület tetejéről lógó reklámzászlón is az állt: „Keresztény tőke, keresztény szellem, keresztény személyzet”.
A nagyobb vállalkozások óriási összegeket fordítottak – és nyilván megérte nekik – semmiképpen sem létfontosságú termékek reklámozására. A század első négy és fél évtizedéből való újságokat lapozva szinte oldalanként szemünkbe ötlenek gumi cipősarkak vagy Diána-termékek, sokszor nagyon ötletes szövegekkel és grafikákkal. Jó érzékkel szemezget belőlük a szerző, bár e tekintetben lehetne talán még bővebb a válogatás (Vince anyagismeretéből akár teljes kötetekre is futná).
A kötetről szólva nem lehet nem szólni az apróhirdetések egy szívszorító, a szörnyű valóságban fogant műfajáról. Nagyon sok kétségbeesett ember – akkor nemigen volt még lehetőség másra – az újságokhoz fordult segítségért: „Rimanóczy Ferenc 44. gyalogezredbeli kadét 1915. április 11-iki kárpáti harcokban Kics-völgyön orosz fogságba került. Ki tud róla, könyörgöm, értesítsen. Rimanóczy Berta, Kaposvár” (Az Est, október 18). „Kétezer pengő jutalom annak, aki az »Isteni szeretet lányai« Széchenyi-hegyi zárdájából az újpesti nyilasházba vitt gyerekekről tud, akiket dec. 22-én vöröskeresztes autón Ditrói, a nyilas párt sofőrje ismeretlen helyre szállított” (Szabadság, 1945. február 2.).
Vince jeles érdeme, hogy a második világháború utáni két-három évtized korántsem sziporkázó hirdetésözönéből is élvezetesen forgatható oldalakat gereblyézett össze.
S bár e hirdetések nem kis hányada színességében nem versenghetett a megelőző korokéival, korfestő, történelemtükröző voltuk igazi érték. A 2001 előtti néhány esztendő apróhirdetés-világa aztán – ahogyan a valóságunk is – érezhetően megélénkült. Megnőtt az oktatási-képzési, szolgáltatási, járműveket kereső-kínáló, utazási-üdülési, vállalkozási blokkok arányának száma. 1990-ből pedig a Kacsa című bulvárlap hasábjairól már „szex-aprókat” is válogathatott a szerző.
Egy telefonszámmal jelentkező vállalkozó 1993-ban 70 százalékos árfolyamon kárpótlási jegyet vett volna; egy Cipruson élő fiatal magyar üzletasszony 1994-ben offshore cégek képviseletét és ügyintézését vállalta; 1998-ban „keresztény szellemiségű” házastárs-közvetítő iroda hirdette szolgáltatásait; 1999-ben 500 ezer forintos irányáron nagyméretű „szoc-reál” festményeket, bronz és márvány Lenin-domborműveket lehetett kapni; ugyanabban az évben iskolaigazgatót kerestek egy fővárosi alapítványi általános iskolába.
Így (is) éltek eleink, és sokan így (is) éltük meg sorsunk egy részét az 1900-as években. Vince Mátyás jó tükröt tartott elénk. Olyan jót, hogy végiglapozva az albumot némi változtatással akár magunkra is vonatkoztathatjuk kötete címét: „minden apróhirdetés érdekel”.
