Elke Hartmann: Örmény élet az Oszmán Birodalomban | Miklós Gábor kritikája
Miként történhetett meg, hogy épp az örményeket akarták elpusztítani az Oszmán Birodalmat irányító nacionalista ifjútörökök? Hiszen ez a keresztény nép volt a leghűségesebb a birodalomhoz, a vezetői is oszmán keretek között akartak maradni, abban akartak biztonságot, és annyi jogot, amennyi a törököknek is jut. Az előző századforduló oszmán–örmény társadalmáról, a szultáni birodalom feloldhatatlan ellentmondásairól szól a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanító német történész, orientalista tanulmánykötete.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
Amióta tudom, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni, sokkal jobban izgat a jelen. Pontosabban az, hogy mennyire cipeljük magunkon, magunkban az el- és kitörölhetetlen idők terhét, örökségét és persze áldásait. Olyan ez, mint amikor az ember szülőként egyszer csak felismeri, hogy a gyermekei nem rá, vagy az anyjukra hasonlítanak, hanem általuk soha nem ismert nagyanyjuk szokásait, gesztusait utánozzák, vagy amikor távoli másod- vagy harmadunokatestvérekben saját tükörképünket pillantjuk meg. És még egy érdekesség: fiatalon ezeket a hasonlóságokat szinte nem is észleljük. Felnőtt, sokat látott szem kell az ilyen felismerésekhez.
Ahogy az egyéneknél, családoknál, úgy a népek, sőt, birodalmak esetén is felfedezhetünk közös, rokoni vonásokat vagy hasonló reakciókat. Az örmények számunkra egy távoli, különös és mégis közeli nép, amelynek történetéről, szokásairól, hagyományairól keveset tudunk. Leginkább azon örményeket emlegetjük, akiknek az ősei a kora újkorban telepedtek le a történelmi Magyarország területén, karriert csináltak, őrizték a tradícióikat, vallási különállásukat, miközben elég gyorsan beolvadtak a magyarságba.
Ez az ismerős idegenség, közeli távolság egyébként nem csupán a magyar hozzáállást jellemzi, ez a viszonyulás szinte általános Európában, ha erről a népről és lányairól-fiairól van szó. Azt hisszük, eleget tudunk róluk, miközben ismereteink rendkívül hiányosak, amikor pedig a tudásunk bővülni kezd velük kapcsolatban, hirtelen ráébredünk: a távolság ellenére igen sok a közös vonás a sorsunkban. Sőt az is kiderül, hogy a száz évnél régebbi események akár ma is megtörténhetnének, de az biztos, hogy valamennyire ma is folytatódnak. Ezek a soha ki nem beszélt, fel nem oldott ellentétek olyanok, mint az iszapba fúródott bombák: bármikor felrobbanhatnak.
Itt van például a Gülizár nevű leány szomorú, mégis tanulságos története, amelyet Elke Hartmann külön fejezetben dolgozott fel az Örmény élet az Oszmán Birodalomban című könyvében. A tizennégy éves örmény gyermek egy tehetős parasztcsalád sarja volt, a Van tótól nyugatra éltek egy Khars nevű faluban (több névváltozata is van a településnek), amikor 1889-ben, a húsvét előtti hétfői napon a községre támadt másfélszáz kurd lovas, akiket törzsük főnöke, Musza bej vezetett. A támadásnak egyetlen célja volt: el akarták rabolni a fiatal lányt Musza háreme számára. A harcosok megtalálták és elhurcolták Gülizárt, vele együtt elvitték a lány ládákban gyűjtött kelengyéjét is.
A fiatal törzsfőnök nemrég vette át a klán irányítását, konfliktusban állt egy másik kurd törzzsel és meg akarta erősíteni a pozícióját a helyi örmény gazdálkodók felett. Ennek egyik eleme lett volna a nőrablás. Hartmann leírja, hogy ebben az időben mennyire gyakoriak voltak a helyi konfliktusok a félnomád szunnita kurd nemzetségek és az örmény földművesek között. De a nomádok megjelenése sértette a letelepedett kurdok életét is. A térség életét megzavarta, hogy az oszmán kormány muzulmán menekülteket telepített itt le, akik az orosz–török háborúk nyomán költöztek át az orosz Kaukázusból és a függetlenné lett balkáni államokból. Az eset háttere az oszmán uralom utolsó évtizedeinek zavaros korszaka Kelet-Anatóliában, ahol egyszerre érvényesülnek a feudális, sőt, még korábbi időszakok szokásai és a nyugati kultúra elemei. A szultáni hatalom szeretné megerősíteni magát, reformokba kezd, és ehhez segítséget kér a Nyugattól.
A modernizáció a Porta számára központosítást jelent, és ez konfliktusokat szül a helyi hatalmasságokkal. A korábbi időkben a távoli területeken kisebb-nagyobb fejedelmek, önállósuló kormányzók képviselték a szultánt. Ez a modell azonban akadályozta a modern hadsereg fenntartását, a korszerű közigazgatást, adóbehajtást. A szultánt a nyugati hatalmak is korszerűsítésre ösztönözték, egyben arra, hogy emancipálja nem muzulmán alattvalóit. Ez is ellentéteket szült: a helyi muzulmánok számára elviselhetetlen volt a tudat, hogy a keresztények katonáskodjanak, fegyvert viselhessenek. Ha a Nyugat túl nagy nyomást gyakorolt a Portára, lazítottak a szabályokon, és a helyi közigazgatás, félkatonai alakulatok meg a muszlim lakosság hozzálátott a civilek elleni akciókhoz. A gyilkosságoknak, rablásoknak, nők és fiúk elleni agressziónak rengeteg áldozata volt ilyenkor. 1895–1896-ban hatszázezer örmény áldozatról írtak. A húsz évvel későbbi népírtásnak ezek voltak az előzményei.
A térség, ahol a lányrablás megtörtént, a „történelmi” örmény szállásterület: ezen a tájon élt a legtöbb örmény, itt volt az ókori és középkori örmény állam. De ebben a korban – írja a könyv szerzője – örmények éltek szerte az Oszmán Birodalomban és annak határain túl, Perzsiában, szétszórtan a Balkánon, és másutt is Európában. Ez az állapot alapvetően meghatározta az örmény népesség és a gazdasági, egyházi, valamint politikai elitek viszonyát az oszmánokhoz. Hartmann többször is utal rá, hogy az örmények szétszórtsága és az örmény népesség sokfélesége döntött: nem akartak – ellentétben a balkáni népekkel – kiszakadni a birodalomból, hanem egy modern polgári oszmán világban képzelték el a jövőjüket.
A szerző megemlíti, hogy ebben a korban az örmények egy része nyelvileg asszimilálódott, törökül vagy kurdul beszéltek. Magam is láttam a jereváni Matenadaran nagy kézirattárában örmény betűkkel, de török nyelven írt kéziratos könyveket.
Voltak – nem is kevesen – az iszlámra áttért, de nyelvüket és keresztény szokásukat házi használatra megőrző örmények is. A többség az örmény apostoli egyházhoz tartozott, de voltak örmény katolikusok és a nyugati missziók eredményeként örmény protestánsok is. Sokan közülük sikeres kapitalisták voltak: hadiszállítók a 19. század végén, de volt köztük egy erzerumi hússzárító család is. Mások olyan új területeket hódítottak meg, mint a fotográfia. A szultán udvari fényképészei is örmények voltak. Mások értelmiségi pályán indultak el, pozícióba kerültek – igaz, alacsonyabb szinten – a közigazgatásban.
A szultáni kormány elismerte ezt a helyzetet, és az örményeket „hűséges vagy lojális nemzetként” emlegették. Hinniük kellett a lojalitásukban, egyébként a szultán nem bízta volna az egészségét örmény orvosokra, magánvagyonát örmény bankárra, és nem nevezett volna ki a kormányába örmény szakembereket, akik a pasa rangjával dicsekedhettek. Az örmény közösségek tehát panaszaikkal az oszmán igazgatáshoz, bíróságokhoz fordultak.
Gülizár családja nem nyugodott bele a sérelembe. Azután sem hagyták abba a tiltakozást, miután a lányt erőszakkal hozzáadták Musza bej öccséhez. A lány is követelte, hogy szabadítsák ki, és nem volt hajlandó áttérni az iszlámra. Az ügybe belépett az isztambuli örmény pátriárka, az örmény sajtó. Jelentették az esetet a nyugati diplomaták, akik szintén nyomást gyakoroltak a Portára. Beszámoltak a fejleményekről a nyugati lapok is. Végül Gülizár kiszabadult, Musza bejt bíróság elé állították. Olcsón megúszta, mekkai száműzetésre ítélték mindössze. Onnan a Hadzsi címmel felruházva tért vissza és újra átvette a törzsfőnökséget.
Gülizárnak viszont szerencséje volt. Nemcsak, hogy visszafogadta a családja – más elrabolt és megerőszakolt nőket inkább elutasítottak a sajátjaik –, de férjhez is ment. Egy környéken élő progresszív gondolkodású örmény férfi vette el, aki később az oszmán parlament képviselője lett. Gülizár túlélte az örmény népirtást, a lányai lejegyezték és kiadták a visszaemlékezését. A története már korában ismertté vált. Az elrabolt örmény lány támogatói portrét készítettek róla, és képeslapként terjesztették, így gyűjtve pénzt a Musza bej elleni perre. A kurd törzsfő is élt ezzel a píárlehetőséggel, róla is készült hasonló képeslap, amelyen a férfi drága orientális öltözetet hord. A képen a felirat franciául: A nemes kurd.
Az Oszmán Birodalomban élő örmények végzetét – a háború alatti népirtást – senki sem sejthette előre. Legkevésbé azok az örmény nemzeti forradalmárok, akik szoros szövetséget kötöttek az ifjútörök mozgalom vezetőivel, és a birodalom modernizálásának és alkotmányos átalakításának részeseivé akartak válni. Csalódniuk kellett, az ifjútörök politikusok a soknemzetiségű, pluralista demokratikus állam helyett a nemzetállam ideáját választották. Ebbe az örmények (a görögök, keresztény szlávok, szír keresztények és más kisebbségiek) nem férhettek bele.
A nemzetállami program nevében hajtották végre a 20. század első szisztematikus népirtását, etnikai tisztogatását az első világháború alatt – a szövetséges német császári katonaság szeme láttára. A szekuláris Török Köztársaság csak látszólag szakított az ifjútörökök eszméivel. A program lényege megmaradt, és ez él ma is a genocídium tényének és szándékosságának tagadásában. A tanulmánykötetben ábrázolt történeti pannó ezért segíthet megérteni a mai gyűlölségeket, háborúkat, a folyamatosan tovább élő félelmeket.
Sok a mélyen eltemetett, majd lassan előbukkanó történet.
Jó pár éve egy újságírócsoporttal utaztam a térségben. Az egykori örmény településeken most általában kurdok élnek. Különös módon az ő viszonyuk a török államhoz épp olyan, mint egykor az itt élő örménységé volt. A kurd demokraták megpróbálják feldolgozni a múltat. Diyarbakirban, ebben a kurd nagyvárosban újjáépült az egykori örmény nagytemplom. Beszélgettem az építkezést kezdeményező egyesület Isztambulban élő örmény vezetőjével. Elmesélte, hogy gyakran keresik fel őt olyan helyi muzulmánok, akiknek szüleit, nagyszüleit annak idején kurd családok rejtették el és nevelték fel. Mások megtudták, hogy nagyanyjukat elrabolták, és erőszakkal tették muzulmánná. Most keresik a gyökereiket, elveszített kultúrájukat. Betérnek a semmiből felhúzott templomba is…
Alig másfél évtizeddel az örmény népirtás után egy asztali beszélgetésénél Hitler ezért tehette fel a kérdést: ki emlékszik az örményekre? Úgy gondolta, hogy senki, ezért ő is megtehet bármit, bármely néppel. A zsidósággal kezdte.
Ha valakit érdekel a régió története, az oszmán modernizációs kísérlet elkerülhetetlen kudarca, valamint az, hogy milyen sajátosságai vannak a nyelvek, hatalmak és civilizációk határvidékein együtt élő népek világainak, amelyet Hartmann angolul borderlandnak nevez, még sok érdekességet talál a könyvben. És ne csodálkozzon, ha olyan érzése lesz, hogy oly sok a közös vonás az első világháborúban összeomlott egykori soknemzetiségű birodalmak történetében. Az ezek romjain felépült nemzetállamok mind ugyanazon feszültségeket viszik tovább.
