Bertók László: Együtt forog | Demény Péter kritikája
Bertók Lászlót mindig is erős költőnek érezte a recepció, ennek a költői útnak nem voltak nagy döccenői. Az utolsó kötetében sem hagyja csendben az olvasóit, amelyben főként rezignált őszikék sorakoznak: romlik a test, búcsút int a lélek.
Szelíd botrányok – ez Balázs Imre József előszavának címe, amelyet a Noran Kiadó Horváth Imre-válogatásához írt. Nem véletlenül emlegetem: először is egy olyan kötetről írok, amelyben kétsorosok vannak, mint ahogy a nagyváradi költő a négysorosaival vált ismertté, másrészt mindig is úgy éreztem, hogy Bertók László egy csendes újító. A rokonság tovább is vezethető. „Gyufaszálból katedrálist” – írta Horváthról Lászlóffy Aladár, itt pedig a Firkák a szalmaszálra 2. alcímű könyvet lapozgatjuk közösen. Az aprónak, a kicsinek, a tömörnek a csábítása mindkét költőnél rendkívül erős.
Bertókot 1990 után ismertem meg a szonettjei révén. Nem olyan szonettek voltak azok, mint amiket addig olvashattam. A bemutatón (Cseressel, Mészöllyel, Partival, Varga Lajos Mártonnal jöttek Kolozsvárra) el is magyarázta, hogy a sorok mindig nyolc szótagosak, és a zárlat mindig kétsoros. Követni kezdtem a pályáját, később írt „háromkák” néven haikukat, és olyan szabadverseket, amelyekben a bizonytalankodás a poétika része volt.
Szóval nem egyszerűen csendes újító volt, hanem mondhatni csendes önújító. Soha nem tudott sokáig megmaradni egy projektben, élete végéig semmiképpen, mindig újat keresett, és ez új formában is jelentkezett. Ahogy Parti Nagy versei mindig is zúzottak, töredékesek, és költészetében a szomorúság, a sebzettség hangsúlyosabbá válása a legfőbb változás, úgy Bertóknál a forma is módosul, egészen más lesz.
A Firkák a szalmaszálra sorozatának első kötete 2015-ben, a nyolcvanadik születésnapra jelent meg, a második most, Együtt forog címmel, és mint Szegő János szerkesztő Örökké meglesz című utószavából tudható, eredetileg a nyolcvanötödik születésnapra időzítették. „Az Együtt forog – akár egy lírai napló – a betegség, az öregség, közérzet és a közélet gondolati-érzelmi körében, gyűrűjében született. Bertók bölcsessége, életszeretete azonban mindenen átragyog, így tud ezekbe az aforisztikus minimumformákba ennyi maximát és poézist belesűríteni. A »firka« tekinthető nála az epigramma egyfajta változatának is, amely az időskori líra nagy témáit és apró megfigyeléseit mutatja emberközelből egyetlen metszetben, kimerevített pillanatban, amelynek kontrasztja az örökkévalóság vagy az elmúlás.” (70-71.)
A megfigyelést találónak érzem, egyetlen kiegészítést fűznék csak hozzá, mégpedig azt, hogy szerintem Bertók firkái akkor a legerősebbek, amikor a kihagyásra épülnek – ez adta meg a szonettek zártan sodró lendületét is. „Lassabban, sőt későn, de nagyjából minden, / ami mégsem, az meg, ha nincsen, hát nincsen” – szól a Bezúr Györgyinek ajánlott Számvetés (17.) És az ellipszisek gyönyörűen mutatnak fel valamit, ami a sorok között van inkább, mint a sorokban. A Távozó (24.) szintén a kihagyás poétikáját működteti: „Fönt, valami dombon, nagyon messze, messze, / s mintha visszanézne, s mintha integetne.”
Más esetekben a kép ereje nyűgözi le az embert: „Mikor kuckójából az utcára kilép, / mintha a szeméből pattanna ki az ég.” (Nocsak! – 31.) „A test, miről eddig azt hitted, hogy te vagy, / meg-meglódul, botlik, ott hagy magad alatt.” (Ott hagy – 39.) Máskor valahogy üresnek érződik a két sor, éppen azért, mert túl telített, bölcsességszerű: „Engedd el magadat, a féket, a görcsöt! / Nem a sebességed, bátorságod lesz több.” (50.) Ide tartoznak a suta nőnézések is: „A nyaka, a válla, lábai, popsija… / Ha nem fordul hátra, nincsen benne hiba.” (Méregeti – 32.)
A kötet nagy része őszikékből áll (Arany a címe az egyik kétsorosnak a 33. oldalon), a test romlásával, a betegségekkel, az elmúlással foglalkoznak, az ember végességét, halandóságát tematizálják, visszanéznek valahonnan, ahová még nem jutottak el, de már tudják, hogy eljutnak oda. Bertók költészetében mindig is ott voltak ezek a lehetőségek, Aranyhoz hasonlóan koraérett költő abban az értelemben, hogy távol áll tőle a felhőtlenség, mindig is nosztalgiával, rezignációval nézi a világot.
A három ciklusba sorolt 243 firka (Szegő is utal rá, hogy ez megegyezik a Három az ötödiken „eredményével”) egy olyan ember lírája, aki végigment egy úton. Ennek a költői útnak nem voltak nagy döccenői, Bertókot mindig is erős költőnek érezte a recepció, de hát a magány nem függ attól, hogy hányan veszik körül az embert. Az Együtt forog legjobb darabjai szépen búcsúznak az élettől és a világtól: „Összerezzensz, szorongsz, se tanulság, se hit, / de megint megfeszülsz, és elszámolsz, amíg…”
BERTÓK LÁSZLÓ legutóbbi művei: Priusz, Firkák a szalmaszálra; Ott mi van?
