KÖNYVTERASZ
Angyali üdvözletek címmel jelent meg az új regénye, amelyben egy Kádár-kori falu viszontagságai rakódnak rá egy Keresztelő János életét feldolgozó álevangéliumra. A megváltásról, az írói módszerekről beszélgettünk, illetve arról, hogy mit tenne, ha őt választanák meg kulturális miniszternek.
– A regény három szálából kettő távoli korban játszódik. A történelmi Júdeába viszed el az olvasót, illetve Keresztelő János életét meséled el álevangélium formájában. Mi vonzott ebben a formában, ebben a vidékben?
– Mivel nemcsak vallási és kulturális attitűdjeinket örököltük ebből a korból és vidékről, hanem ezekkel együtt számos pszichológiai reflexünk is innen ered, illetőleg az ebből a korból származó szövegekből, mindig is érdekeltek a bevett kanonikus értelmezések mellett azok a herétikus/apokrif elbeszélések, amelyek nem pusztán az eretnekségeknek nyújtottak táptalajt, hanem legalább annyira megmutatnak soha, vagy csak részben megvalósult alternatívákat is. Már ami a pszichológiai attitűdjeinket illeti. Ez esetben a megváltás-megváltódás lélektani igényének két fajtája érdekelt, pontosabban, hogy van-e egyáltalán kétféle megváltás. Az egyik egy hellenisztikus séma, amely azt ígéri, hogy valaki elviszi helyettünk a balhét, a másik inkább a hagyományos zsidó tradícióból fakad, ahol az „utolsó ítéletre” az egyén maga készül föl, és persze vállal önmagáért és tetteiért felelőséget a vízzel való megtisztulás szimbolikus gesztusa révén.
– Mit értesz megváltás alatt?
– Ennek a megváltás-szindrómának a saját nyomorúságainktól, szorongásainktól – értendő ezalatt a túlsúlytól a sikertelenségig minden, amit manapság a fogyasztási kultúra is becsatornáz, mert nagy üzletet lát benne – való szabadulás mellett része az apának, Zakariásnak a fiára ruházott elvárása is. Ez sohasem azt látja a gyermekben, ami, hanem azt, ami az apa elképzelései szerint lehetne. Ez a teher is őrült erővel nehezedik a nyugati kultúra egészére, és mindannyiunk vállára. Ha tetszik, akár apaként/anyaként, akár fiúként/lányként.
– A harmadik szál a Szűz Mária jegyesében már bemutatott Kádár-kori falu történetét mondja tovább. Te is szeretsz visszatérni a régi tettek színhelyére?
– Nagyképűen azt mondhatnám, hogy nekem ez a mindenkori Macondóm. A hely, ahol minden megtörténik az emberrel, ami megtörténhet, és ami egy emberi életben egyáltalán számít. Sőt egy kicsit néha még több is. Olyasmiket is elbír, ami valójában nem is itt és nem is ezekkel az egykor élt emberekkel esett meg. Olyankor nem az igazat írom, hanem a valódit. Nyilván az elsődleges szocializáció meglehetősen determináló tényező, például a templomot és a kocsmát csak úgy tudom elképzelni, ahogy az első tizennyolc évemben azt testközelből megéltem. Még akkor is igaz mindez, ha a könyvemben lévő világ erősen stilizált már, és nem sok köze van a konkrétan megtapasztalható valósághoz. Mégis hová mehetnék vissza, ha nem ide?
– Huszonöt éve dédelgeted magadban a regény ötletét, nyilatkoztad egy interjúban. Sokat dolgozol fejben, mielőtt gép elé ülsz?
– Irigylem azokat az írókat, akik vázlatokat készítenek, jegyzetelgetnek, leírnak egy-egy mondatot, mondjuk, sétálgatás közben. Ilyennek képzelem az igazi írót.
Az igazi író például ül kint a teraszon és dolgozik, miközben nem csípik a szúnyogok.
Nekem is vannak gyönyörű jegyzetfüzeteim, kicsik, nagyok, keményfedelesek és közönséges noteszek, amelyek szinte könyörögnek, hogy írjak beléjük valamit. Sajnos nem megy: mindegyik tök üres. Sokáig a fejemben hordozok egy-egy alapötletet, sőt nyitó- vagy éppen zárómondatot. Ennek az új könyvemnek legkorábban az utolsó mondata volt meg egyébként, aztán amikor leülök a klaviatúra elé – az igazi író persze kézzel ír! –, akkor kezdődik, hogy itt-ott még utána kéne olvasnom néhány dolognak. Most éppen a bogumil eretnekség alaptörténeteinek. Lehet, hogy ez az irodalomtörténészi gyakorlatom következménye, ahol szintén egy-egy problémának utánaolvasva lehetett csak folytatni a munkát.
– És amikor már nyakig benne vagy a szövegben?
– Írás közben alakul az alapötlet a szöveggel együtt. Illetve akkor élvezem igazán az írást, ha olyasmiket tudok leírni, amikre addig nem nagyon gondoltam. Az szörnyű, amikor minden olyan lesz, mint amilyennek előre elképzeltem. Olyankor untat a dolog, és nincs értelme írni. Hiába a kitartó, szerzetesi alázat, olyankor nem megy.
– Demény Péter a kritikájában Szerb Antalt idézte veled kapcsolatban: többnyire úgy írsz, mint a szájjal írók. Mint Mikszáth. Honnan, milyen irodalmi vidékről eredezteted a prózanyelved?
– Demény Péter mondata telitalálat, már ami engem illet, ugyanis valóban sokat tanultam Mikszáthtól, leginkább a „cinikus” Mikszáthtól, aki mindent megkérdőjelezett, és minden valóságot elbeszélések – ha tetszik: pletykák – függvényévé tett. És hol volt még akkor a posztmodern idegenkedése a „nagy elbeszélésektől”?
– Kire hallgatsz leginkább, mielőtt nyomdába kerül a könyv? Ki mondhatja azt, hogy nem tetszik a vége, írd át!?
– Nyilván a mindig élesszemű és kritikus feleségemre, de vannak régi barátaim, akiket nem hagyok békén, amíg ki nem mondják, hogy mi nem jó. A dicsérettel nem tudok mit kezdeni, és hiába esik jól az egómnak. A dicsérgetésben nincs több kiaknázható lehetőség, ezért szeretem kiprovokálni a kemény kritikát, amitől persze rövid időre beborulok. De aztán igyekszem javítani a dolgon, ha sikerül belátnom a másik igazságát, és többnyire sikerül. Velem lehet beszélni.
– Dúl a kultúrharc, fogy a levegő, szaporodnak a botrányok. Ha te vezethetnéd egy hétig a kulturális tárcát, mit változtatnál a jelenlegi helyzethez képest?
– Ez a helyzet biztosan nem tud előállni ebben a tér-idő kontinuumban.
De ha mégis: biztosan decentralizálnám az irodalmi kultúrát.
Valahogy annak mintájára, ahogyan a Pest-központú és nacionalizálódó irodalom létrejötte előtt működött Széphalomtól Egyházashetyéig, Losonctól Csurgóig. Arra ösztönözném a fővárosi és a vidéki nagyvárosok, régióközpontok irodalomban érdekelt szereplőit, hogy találják ki, elevenítsék föl vagy erősítsék meg azokat a sajátságokat, amelyek miatt érdemes Győrbe, Pécsre, Újvidékre, Kolozsvárra figyelni. Egy-egy fesztivál, beszélgetéssorozat, kritikai vita, könyvszakmai szimpózium miatt. Különféle írói ösztöndíjprogramokat szerveznék egy-egy városhoz vagy még inkább régióhoz kapcsoltan. Ezek a workshoptól a felolvasószínházig olyan programokat kínálnának, amelyek állandó és aktív olvasói részvételt vonzanának be. Nyilván szakmai alapú, és sokszínű kuratóriumokat hoznék létre, amelyektől persze nem objektivitást várnék, szerintem az objektív döntés illúzió, hanem pártatlanságot, nyílt vitákat. Érvek, sőt ízlések – mert a hiedelemmel ellentétben erről is lehet vitatkozni – ütköztetése utáni demokratikus döntéseket, ahol senkinek sincs vétójoga.
– Reagálnál, mondjuk, a magyar irodalmi életet az utóbbi években felkavaró kánonvitára?
– Ez olyan alacsony szakmai színvonalon folyik és folyt – nyilván politikai megrendelésre, az abban résztvevők számára busás sarzsival –, ami nem nagyon lépi át a szakmai ingerküszöbömet. Az egyik, kánonnal foglalkozó órámra készülve kénytelen voltam elolvasni bizonyos szövegeket, amelyeket arra használtam példaként, hogy miként nem lehet befolyásolni a kánont. Akkor sem, ha fejre állnak az illetők, vagy álljon mögöttük egy komplett hatalmi propagandagépezet. Ha valakinek erre van szüksége, csinálja, de kizárólag magánfinanszírozásban, sem bal- sem jobboldalról ilyesmire nem pazarolnék adófizetői forrást, mert az irodalom nem bal- és vagy jobboldali, hanem jó esetben csak úgy „elvan”, ha hagyják, a maga szabályai szerint.
– Akkor merre csorognának a források?
– Létezik most is éppen elég hiteles hely és program a kivéreztetett magyar irodalmi kultúrában, ahová a pénzeket – mert arra van pénz, amire a hatalom akarja, hogy legyen – át lehetne csoportosítani. Ahol persze a kánonok alakulásáról szóló nagyon is érdekes vitákat lefolytathatnának akár történetesen bal- és/vagy jobboldali politikai nézeteket valló írók, kritikusok, irodalomtörténészek.
De ha én lennék a kultuszminiszter, egyáltalán nem foglalkoznék a vitában megszólalók politikai hovatartozásával. Nem az lenne a dolgom.
Én csak a kereteket és feltételeket biztosítanám a vitához, amelyben érvek ütköznének érvekkel. Aztán a végén csak kijönne belőle valami, amivel lehet mit kezdni pártállástól függetlenül valamiféle közös alapként. Amire hivatkozhatunk és ahova visszatérhetünk, ha ilyen háborús idők járnának megint, mint manapság. Végtére is ez volna a – nemzeti – kultúra egyik funkciója. És akkor lemondhatnék végre.
MILBACHER RÓBERT korábbi művei: Léleknyavalyák; Szűz Mária jegyese.
