Knausgård hegycsúcsai

Karl Ove Knausgård: Harcok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Öt éve jelent meg a norvég szerző regényfolyamának első kötete, s most vehetjük kézbe a monumentális vállalkozás monumentális zárókövét. Az ezerszáz oldalra rúgó hatodik kötet majdhogynem a vállalkozás harmadát jelenti terjedelemben, és több könyvet is magában rejt. A saját és családja életének megszokott rögzítésén túl egy Hitlerről és a totalitárius rendszerekről szóló esszé is beékelődik a főszövegbe. Lazán, pimaszul, élve az irodalom szabadságával.

Egyszer az a társaság, amellyel kirándultam, este már a menedékhely biztonságában azon kezdett el vitázni, hogy van-e valamilyen értelme a hegymászásnak. A csoport csakhamar két részre szakadt. Az egyik fél lírai hevességgel ecsetelte, hogy milyen nemes és emberpróbáló feladat feljutni egy igazán nagy csúcs tetejére, és onnan úgy nézni szét, mintha egyedül lennél a világon. A társaság másik fele kaján cinizmussal reagált erre, mondván, nincs semmi értelme ezért az életünket is kockáztatni, eltévedni és halálra fagyni, másrészt lassan már úgy viszik fel a turistákat a legnagyobb csúcsra, mintha csak egy rozogább buszjárattal mennének.

És te, fordultak felém, mintha csak én lettem volna a döntőbíró. Én csak az irodalomban szeretem a hegycsúcsokat, nyögtem ki végül, ezen aztán úgy kezdtek nevetni, mintha a nap poénját sütöttem volna el. Olyan nagy volt a derültség, hogy további vitáról már szó sem lehetett.

Most viszont itt ülök Karl Ove Knausgård regényfolyamának lezáró kötete mellett, amely alatt diszkréten meghajol a dohányzóasztal, és újra eszembe jut az a régi beszélgetés. Hogy igen, van az a csúcs, amelyért érdemes bevállalni az eltévedést, a vaksi bolyongást és a fagyhalál rémét. Mert van olyan mű, amelyből bizony nehéz kikeveredni, amely elnyel, magával ránt, és amely mellett – akár a nagyobb hegyek tövében – jó érezni eltörpülő mivoltunkat, pillanatnyi jelentéktelenségünket. Knausgård nem akármilyen fricskája, hogy monumentális vállalkozását egy monumentális kötettel (ezerszáz oldal, az egész vállalkozás majdhogynem harmada) zárja le. Illetve nem is eggyel, hanem kettővel.

A Harcok ugyanis magában rejt egy mintegy négyszáz oldalas esszét is (lazán és mellékesen beékelve a főszövegbe), amelyben Hitler kapcsán az antiszemitizmusról és a totalitárius rendszerekről elmélkedik. S hogy mit keres mindez itt, s miért nem adta ki inkább önálló könyvben? Két verzió is lehetséges. A rosszmájúbb szerint azért, mert az első könyvek sikere után a szerző már mindent, de mindent megengedhetett magának, nem csupán a saját művével, de a szerkesztővel, a kiadóval, az olvasókkal szemben is. És ez a gesztus adja vissza legjobban a „megtehetem, tehát meg is teszem” szabadságát. Egyébként az esszé nem húzza le ólomként a könyvet, sőt!

A másik verzió szerint viszont itt is az az érdekes, ami az egész regényfolyam kapcsán: Knausgård írt egy könyvet Knausgårdról, és ebbe bizony az is belefér, hogy az apja, a családja, a gyereknevelés kimeríthetetlensége mellett mit gondol a 20. század egyik legmeghatározóbb történelmi alakjáról. Meg persze annak norvég „követőjéről”, Breivikről (vele is hosszasan foglalkozik), aki épp az esszé befejezése táján követte el a maga rémtettét Norvégiában. A tragikus esemény hullámai olyannyira felkavarták az életet, hogy az lett volna meglepetés, ha kimarad az életről szóló nagyregényről.

Minden más a megszokott mederben folyik. A Harcok 2009 szeptemberében veszi fel a fonalat, mikor is a szerző a barátaihoz igyekszik, hogy fényképeket készítsenek róla a következő regényekhez. Pár nap és megjelenik a Harcom című folyam első kötete, a Halál, és Knausgård elindul a világhírnév felé. Ahogy a korábbi könyvekben, most is szinte lefegyverző az a hömpölygő fecsegés, amely hol naplóként, hol munkafüzetként, hol regényként, hol útinaplóként árad – igazából a norvég szerző „találmánya”, hogy mindebből gyúrta össze az önéletrajzi műnek egy egészen szabad, frivol és súlyos változatát (Patat Bence heroikus és gördülékeny fordítása). Amelyben a szinte jelentéktelen mikrotörténések mellett azért a nagy drámák is előkerülnek, például a felesége ideg-összeroppanása.

Hegymászás közben persze bennünk is felmerül az, ami a szerzőt is kínozta a regény megírása közben. „Állandóan kérdezgettem magam, hogy irodalom-e az, amit írok, és állandóan azt a választ kaptam, hogy nem, nem az. Jó, ha nem, akkor nem – gondoltam magamban, és írtam tovább”, válaszolta Köves Gábor kérdésére. (Az interjút a Végszónak sem rossz című kötet tartalmazza sok mással együtt, a könyvről itt olvashat bővebben.) Ahogy az olvasó is olvassa tovább, és amint jut egyre feljebb és feljebb, ahol már kevesebb a levegő, ahol a legjobban érezni a roppant szöveg tömegvonzását, már fel sem merül a kérdés. Olyannyira, hogy lassan már senkinek sem okozna túl nagy meglepetést, ha a szerző egy nap megkapná a Nobel-díjat.

Már a közhelynél is közhelyesebb, hogy Proust emlékezés-folyamával vetik össze. Mindez lassan már Knausgårdnak is ciki, hiszen alig van olyan interjú, kritika vagy ismertetés, ahol – így vagy úgy – elő ne kerülne a nagy francia előd neve. Persze e tekintetben nem ártatlan a szerzőnk sem, hiszen a Harcomban a madeleine sütemény szerepét nem kis iróniával a Clorox tisztítószer szaga veszi át, ezzel töri át az idő és az emlékezés falát, és megy vissza a gyermekkorba. A magyar olvasó e tekintetben kivételes helyzetben van, hiszen épp ezekben az években öltött új köntöst Proust, az új magyar fordítás már a második kötetnél tart (és a harmadikkal lesz teljes a hétkötetes folyam – a későbbiek tolmácsolása ugyanis már hamarabb elkészült), mindez tehát remek apropót ad a valódi összevetésre.

Az igazán nagy művek sajátja, hogy mindenkiből kivált valamilyen viszonyulást. Még akkor is, ha soha nem másszuk meg, ha soha nem vesszük le a polcról. Egyszerűen ott a helye. Valahol Az eltűnt idő nyomában, a Háború és béke, az Ulysess vagy a Végtelen tréfa mellett. Ott van, mert tudjuk, hogy előbb vagy utóbb el kell indulni felé, neki kell rugaszkodni, mert csak így alkothatunk képet igazán az irodalomról. A légszomjról és a nagy lélegzetvételről, hogy aztán odafent tényleg úgy nézzünk szerteszét, mintha a világ – saját világunk – egyetlen hódítója lennénk.

KARL OVE KNAUSGARD korábbi művei: Élet; Álmok.