Balázs Imre József nekrológja
Legutóbbi kolozsvári könyvbemutatójára egy két-három példányban létező, exkluzív kötet is készült, erről is szó esett a Macskaház teraszán. Amikor pedig valamivel korábban az indiánokról váltottunk üzeneteket a Korunk hasonló tematikájú lapszáma kapcsán, egy olyan, szintén alig néhány példányban készült kis kiadványt mutatott, amelybe indián tárgyú szövegeit gyűjtötte össze. Ezekben a gesztusokban következetes volt önmagához. 1992-ben azt írta akkori gyűjteményes kötete címlapjára: Sz. G. utolsó verseskönyve. Valami olyasmit jelentett ez, hogy a verseskönyvet eseményként gondolta el, abból indulva ki, hogy a kötet mindig több, mint a benne található versek összessége. Közvetlenül a rendszerváltás után kevésbé bízott a verseskönyvek eseménnyé válásának lehetőségében, és ebben valószínűleg igaza volt. Nem a költészet értelmében kételkedett, hanem abban, hogy a könyvtárgyak és üzeneteik az 1989 előtt megtapasztalt mértékben érhetnének célba az adott kontextusban.
Az 1992-es, „utolsó” verseskönyv után is írt és közölt verseket, de valahogy másképp. Az eseményjelleg megmaradt – akár azáltal, hogy exkluzív kiadványba kerültek a szövegek, akár úgy, hogy Faludy György vagy másvalaki válogatta őket, akár úgy, hogy a versek betétek lettek egy-egy heterogén, sokműfajú szövegegyüttesben. Frissebb kötetei közül többet is Carbonaro néven közölt – visszautalva az 1970-es években Darkó Istvánnal közösen, Szénégető Henrik néven írt és olykor publikált szövegeire. Az újabbkori álneves közlésben persze – mint interjúiban is elmondta olykor – benne volt az a jelzés is, hogy Szőcs Géza, a politikus maradjon elkülöníthető Szőcs Gézától, a költőtől és írótól. És valóban: a költői életmű vitán felüli maradt, kivételes értékét a legkülönbözőbb generációkhoz tartozó, legkülönbözőbb politikai nézeteket valló irodalmárok ismerik el.
Érdemes újraolvasni, hogyan és milyen tájékozottsággal ír a húszéves Szőcs Géza 1973-ben Weöres Sándorról. A parton Proteus alakoskodik című írás, amelyik egyszerre érvelt Weöres félreértettsége, illetve Szentkuthy Miklós, Hamvas Béla és Kemény Katalin újrafelfedezésének fontossága mellett, kisebbfajta kulturális vihart kavart. Nem ez volt az utolsó eset, hogy így történt.
Szőcs mindvégig vonzódott a meghökkentő, a kevéssé ismert tények és kulturális képződmények iránt.
Weöresi indíttatás felől induló verseibe és esszéibe újra és újra beleszőtte alakuló és bővülő tájékozódásának nyomait. A rendszerváltás után pedig folyóiratszerkesztőként, A Dunánál elindításakor is mintha ezt, a kultúra és a történelem búvópatakszerűen fel-felbukkanó elemeit kereste volna. A romániai nyolcvanas évek diktatúrájának körülményei között olyankor folytatott ellenzéki politikai tevékenységet, amikor ez a legkockázatosabbnak számított. A hetvenes évekbeli kulturális ellenzékiség, amit a Weöres-cikk, az Echinox vagy a Fellegvár című folyóiratok szerkesztésének irányultsága jelzett, a nyolcvanas évekre fokozatosan egyre hangsúlyosabb politikai ellenzékiséggé alakult át. E két évtized Szőcs Géza-szövegeihez bizonyára gyakran vissza fog még térni az irodalomtörténet.
Frissebb köteteiben újra és újra visszatért Kolozsvár témájához, a város rejtett furcsaságaihoz és értékeihez. Ehhez dialóguspartnert is talált magának a fiatalon elhunyt Sziveri János személyében – egykori beszélgetések hangulatát rekonstruálva született meg Ha polip szuszog Kolozsvárott című, Carbonaro néven közölt kötete. (2013) Ebben a kötetben visszaköszön a korai Szőcs Géza-munkák sok sajátossága: a fiktívet valószerűvel keverő, a hátborzongatót komikussá tevő, a mitikust köznapiasító és a köznapit mitizáló szövegalakítás. Szőcs Géza szövegeiben, akár szóban elmondott rögtönzések voltak, akár írott anyagok, szinte mindig számítani lehetett valamilyen váratlan fordulatra, a szöveg felcsillanására.
A Kilátótorony és környéke című kötet Mi a vers? esszéjében olvasom: „A vers előszoba: zsilipkamra annak számára, aki írta s aki őbenne tér vissza a nyelv, a tudat és a lélek paratereiből és zsilipkamra annak számára, aki olvassa s rajta keresztül lép ki a nyelv, a tudat és a lélek paratereibe. A vers olyan, mint egy roló, mint egy ablakredőny, amelynek lécei a verssorok, átsüt közöttük a fény, s a roló mögött ott áll a költő és szárítkozik.” Szőcs Géza most olyan helyre távozott, ahová nem könnyű belátni, de a redőnyökig mindannyian elláthatunk. Ha elég jól figyelünk, talán lesz esély arra is, hogy a redőnyök közötti résben időről időre megvillanjon valami váratlan látvány.
