Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk | Demény Péter kritikája
Kilenc tűéles szöveg az irodalom mellett filmről, videóról, blogról. Mindarról, ami a kritikus szeme elé kerül és amit megfejtendőnek ítél. Gács Anna esszékötetének témája a legmaibb ma: booktuberek és homevideók alkotói és szereplői. Erről próbál érvényes véleményt megfogalmazni habitusának mindig is vonzó figyelmes távolságtartásával, racionálisan és józanul.
„Korunk” visszaállítja jogaiba a valóságot. A posztmodern gyakran agresszíven szajkózott és képviselt mantrája a nyelvi megelőzöttségről szétporladt, egyrészt talán azért, mert egyszerűen kimerült, már nem lehet mit kezdeni vele, másrészt, mert Közép-Európa mint szellem széthullott, világszerte kialakultak az új diktatúrák, és látni muszáj, hogy szép illúziókkal nem megyünk semmire. Harmadrészt az is látszik ismét és nagy erővel, hogy akinek saját története van, és ezt elmeséli, az hatni tud, nem is kevéssé. Mégsem lehet bármennyire is elaborált filozófiákkal történetet helyettesíteni: a vágy, hogy meghatódjunk, zsigeri és nem alkuszik.
Gács Anna jól érzékeli és szépen írja le, hogy ez mindenesetre gyanús dolog. Az, hogy „meghatódunk” Gergő történetén, aki előbb rasszista volt, aztán kikecmergett ebből, végül pedig öngyilkos lett, még nem jelenti, hogy részt veszünk ebben a történetben. Inkább csak azt, hogy letaglóz egy valamikori elevenség dramaturgiája: az alakulásában nem akarunk szerepet vállalni, csupán a megfigyelő pozíciójából nézzük végig. De azt sem úgy, hogy minden pillanatát.
Az, hogy valakinek története van, és elmeséli, hatni tud, írtam fentebb – igen ám, de ennek nem feltétlenül kell azt jelentenie, hogy jól meséli el. S valószínűleg ezért érzi az ember óvatosnak, visszafogottnak Radnóti Sándor recenzióját. „…szívesen olvasnék olyan könyvet (biztos van, vagy hamarosan lesz ilyen is), amely áttekintve, s ugyanakkor individualizálva jellemezné a booktubereket, kiemelve a tehetségest, a szellemest, a furcsát, a komolyat, a bohóckodót, és így tovább. Nyilván közöttük is van olyan, akire hallgatunk, s van olyan is, akit nem veszünk komolyan. Közöttük is van tehetséges és tehetségtelen. S még az sem biztos, hogy ennek mindig a nézettség a mérőszáma.” Illetve: „…emberi jogainkban (mint jól tudjuk, az élet, a szabadság és a boldogságra törekvés jogában) egyenlők vagyunk, de nem vagyunk egyenlők élményeinkben és élményeink kommunikálásának képességében.”
Az esztéta is tudja azonban, hogy Gács Anna kötetének nem az esztétikai különbségtétel a tétje. Inkább az, próbálom megfogalmazni, hogy észrevegye és racionális érvekkel argumentálja a hitelesség lehetőségeit és hatásának kérdéseit. Miért van az, hogy „élményeink kommunikálásának képességeitől” függetlenül képes hatni a puszta tény, hogy megéltük az életünket?
Az egész kötet az, ami az Előszó címe: Egy vallomás nyomában. Nem olyan, majdnem krimiszerű módszerekkel, mint abban az írásban, hanem racionálisan és józanul; és nem egy, hanem sok vallomás nyomában. Gács Anna habitusában mindig is vonzó volt az a figyelmes távolságtartás vagy észszerű rokonszenv, amely ezt a könyvet is jellemzi. Egészen nyilvánvaló, hogy Nádas Saját halálának írói minősége radikálisan különbözik mondjuk Péterfy-Novák Éva Egyasszonyának esztétikai értékétől, de hát az esztétika nem a Holdon van, a művek hatásukban is mérhetők, nemcsak mívességükben, és A vágy, hogy meghatódjunk azokat szedi csokorba és igyekszik elemezni, amelyek a szerzőre hatással voltak, és/mert másra is hatást gyakoroltak.
A Saját halál mondhatni „moduluszban” nagy mű egy klasszikus esztétika szempontjai szerint, az Egyasszony pedig azért, mert „a szülő nő intézményesített kiszolgáltatottságát, a súlyosan beteg gyermek nevelésének tragédiáját és a családon belüli erőszak tapasztalatát kapcsolja össze masszív patriarchátuskritikává.” Irályában és hatásának okaiban rokonítható Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvével, és Gács Anna észre is veszi, meg is indokolja a párhuzamot. Abban a térben, amelyet egyfajta irodalmi tekintet foghat be, Mészöly és Nádas regényei máshová helyezhetők, mint Polcz és Péterfy-Novák írásai. Mély és megrázó hatásuk szempontjából azonban semmi különbség nincs a művek között, és még az sem mondható, hogy az írónők népszerűsége frivol vagy felületes meggondolásokon alapszik.
Egy ilyen érdeklődésben és gondolatmenetben a holokausztnak természetesen rendkívül jelentős szerepet kell játszania, hiszen amúgy is „kilógott” a posztmodern elméletekből: ebből a történetből nehezen lehetett kikapcsolni a referencialitást. Azt, hogy mindaz, ami ott történt, megtörtént, semmiféleképpen nem lehetett másként mondani. Vannak történetek, amelyeket csak a tanúságtétel alapján lehet és szabad elképzelni, még akkor is, ha a tanúságtevők, mint egy Kertész-idézetből kiderül, „igazabbnak” képzelik a saját történetüket, mint a másik tanúét.
„A tanúkat beszéltető film a későbbi reprezentációk kritikájában is origóként szolgál: a holokauszt amerikanizációját bemutató tanulmányában Alvin Rosenfeld a Schindler listája (1993) ellenpontjaként említi, mint olyan pozitív példát, amely nem kényszerít rá megváltó narratív keretet, könnyű katarzist az anyagára” – írja Gács A holokausztról szóló video-tanúságtételek gyűjteményei a kortárs önéletrajz-kultúrában című kötetzáró tanulmányban Claude Lanzmann Soájáról. És ideje rátérnünk arra, hogy A vágy, hogy meghatódjunk irodalomról is beszél, de filmről is, videóról is, blogról is: az intermedialitás terében működik, talán ezért sem ragaszkodhat szigorú és klasszikus értékrendekhez. Hiszen amiről beszél, az a legmaibb ma, booktuberek és homevideók alkotóiról és szereplőiről próbál érvényes véleményt megfogalmazni.
A világ rég kilépett abból a sokunk számára megnyugtató mederből, ahol a „nagy író (rendező, színész, festő stb.)” még egyértelmű dolgot jelentett, bár a fejekben még ott parázslik, erre a Bob Dylan Nobel-díja körüli botrány szolgáltatott szomorú bizonyítékot. A vágy, hogy meghatódjunk, sokkal korábban teljesülne, ha minden ugyanott maradna: a könyv a polcon, a festmény a vásznon, a szobor a talapzaton, és az életünk a szobánkban.
Ehelyett minden kiáradt, összekeveredett más minőségekkel, és sokkal nehezebben értelmezhetővé és megítélhetővé vált.
Mindenesetre ezt a nehézséget Gács Anna alaposan és világosan fejtegeti, felkészülten küzd vele a kötet kilenc írásában. A módszeres szakirodalommal próbál közelebb kerülni ahhoz a gyanús vágyhoz, amelynek a jellegét már a könyv elején körülírta, és amelyet nem tud (nyilván nem is akar) kiirtani magából.
