Láthatatlan asszonyok

Anne Swärd: A láthatatlan menyasszony | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Egy újabb remek svéd importcikket vehetünk kézbe az ABBA és Enquist után. Az 1969-ben született szerző hazájában az egyik legnépszerűbb és legtekintélyesebb írójává vált, és erről most már mi, magyar olvasók is megbizonyosodhatunk. A láthatatlan menyasszony gyönyörű prózája egyszerre beszél a világháború kegyetlenségéről, és a felső tízezer bergmani drámájáról egy nem kívánt, nem tervezett kislány születése ürügyén.

Többféle korszakom volt már. A kilencvenes években a cseh irodalomért rajongtam, aztán Updike nyomán a kortárs amerikai, majd nagy fordulattal a román literatúra felé fordultam, miközben akadtak kisebb-nagyobb fellángolások Dél-Amerika vagy a Távol-Kelet iránt. Az utóbbi esztendőket viszont egyértelműen a skandinávok uralják, alig várom, hogy egy újabb név bukkanjon fel a magyar piacon.

Per Petterson, Sofie Oksanen, Per Olov Enquist vagy Karl Ove Knausgård neve szerencsére már a magyar olvasók számára is elég ismerősen cseng, most viszont érdemes egy újabb szerzőt feltenni a könyvespolcunkra, és abban reménykedni, hogy kiadó hosszabb távra tervez. Vagyis a remek névjegy után majd érkeznek sorban a többiek: Anne Swärd ugyanis – ezt már az első magyarul olvasható regénye után kijelenthetem – megérdemli a figyelmet. A láthatatlan menyasszony több színben pompázó drágakő: egyszerre éles és rideg, metsző fénye szinte fájóan hatol a szembe, másrészt pedig melegen ragyog, ha az ember kézbeveszi, és belefeledkezik.

A második világháborúnak már vége, Nürnbergben már tart a nácikat elszámoltató per, amikor a tizenhét éves Sandrine hozzámegy a módos Ceder család legidősebb sarjához, a harminchárom éves Ivanhoz. Az esküvő viszont messze nem hasonlít a megszokott lagzikhoz: nem az öröm érzete, hanem a kényszer lengi körül. A svédországi tél egyik legkeményebb napján, fogvacogtató hidegben viszik át a násznépet a szigetre, hogy ott az utolsó pillanatig halogatott frigyet végre nyélbe üssék.

Nem meglepő, hogy a felső tízezer életét élő família nem rajong a menyasszonyért. Egyrészt idegen (francia), másrészt a családi és egzisztenciális háttere sem illik az elsőszülött fiúhoz. Ezért is rejtély sokak számára, hogy mit láthat benne Ivan, a legkapósabb sarj, aki eddig vonakodott a házasságtól (négy öccse is nős már). Eddig halogatták, hátha meggondolja magát, most már viszont sietni kell, mert az ara terhes. Vagyis az előkészületek java része azt a célt szolgálja, hogy elrejtsék a túl korán érkezett várandósságot, hogy a szertartás ne torkoljon botrányba. Hát még ha tudnák az összegyűlt rokonok, amit csak a szűk család, hogy a gyerek nem is a leendő férjtől származik!

Csakhogy az ördög nem alszik még a lagzin sem: beindul a vajúdás, és a kislány, Vera világra jön. (Érdekes, hogy a regény eredeti címe az ő nevét viseli, míg a magyar változat az édesanyjára utal: a három gyerek közül ugyanis Sandrine, a középső lány volt láthatatlan az anya számára.) Ezzel a szállal párhuzamosan bontakozik ki a menyasszony izgalmas és drámai előélete is. Délen, egy francia kikötővárosban tölti az első éveit, s bár a családnak sok köze van a tengerhez (a nagymamát a matrózok tartják el, és az ő apja is egy tengerjáró hajóról érkezik), magát a vizet sosem látta. Amikor az anyja, Naomi tagja a lesz a francia ellenállók egyik földalatti sejtjének, kirobban a családi veszekedés. Mivel az apa úgy érzi, hogy ez számára túl nagy veszéllyel jár (ahogy mondja, „nem kíván sírba szállni” a felesége miatt), Naomi és a három lány (a „női klán”) felkerekedik, hogy Zakopane felett, egy eldugott hegyi faluban húzzák meg magukat.

Ám a sors fintoraként Lengyelországban jóval hamarabb éri őket utol a világégés, mintha otthon maradtak volna, a későbbi szabad zónában. „Nem elmenekültünk a közelgő háború elől, hanem egyenesen a karjába szaladtunk”. A költözésnek még ennél is súlyosabb következményei lesznek, ám ez csak apránként, késleltetve derül ki, mint ahogy az is, hogyan esett teherbe a történteket elbeszélő főszereplő, Sandrine.

A láthatatlan menyasszony azonban egyáltalán nem egy újabb regény a második világháború traumáiról, hanem több generációt átívelő, feszült, érzelmekben (vagy azok hiányában is) gazdag sorstörténet.

Anne Swärd remekül adagolja az információkat, pontosan színezi a hátteret, és remekül építi fel a regényt átható és mozgató feszültséget.

Remek jelenet, amikor a rozoga autóval megérkező, vörös szoknyában pompázó és dohányzást sem mellőző Naomi egyedülálló nőként (vagyis férj nélkül) megérkezik a világtól majdhogynem teljesen elzárt, katolikus, maradi hegyi faluba. Sokan a közelgő apokalipszis legbiztosabb jelét látják ebben. Két világ ütközik itt össze hirtelen: az otthoni francia, ahol „az asszonyukat elhagyó férfi a mindennapok része volt”, és az új haza szemlélete, ahol az effajta viselkedés hallatlan botránynak számít, ami egy életre megbélyegzi a csalárd férfi családját.

A regény remekbe szabott mondatokkal, eleven hasonlatokkal (Papolczy Péter fordítása), és csiszolt nyelvével hamar behúzza az olvasót. Néhány példát muszáj ideidéznem. Az esténként kimaradozó anya még a kikötővárosban „új, furcsa szagot húzott maga után, mintha egy idegen követné.” Vagy: „A gyerekkor emléke olyan, mint egy vékony halcsontváz a homokban, törékeny, mégis fáj, amikor rálépünk.”

A láthatatlannak vélt, de nagyon is látható nők, asszonyok kimagasló regénye ez. Akik a férfiak uralta világ kénye-kedve szerint sodródnak ide-oda, viselik a rájuk mért csapásokat és sorsuk következményeit, miközben próbálják átmenteni magukat traumákon és szűken mért boldogságon egyaránt. Egy gonoszságtól megfertőzött korban maradnak erősek olykor pusztán azzal, hogy nem veszítik el emberségüket. A sok helyszínen játszódó, megrázó, de nem hatásvadász regény szinte követeli, hogy Anne Swärd korábbi műveibe is belekóstoljunk.