Edoardo Ponti: Előttem az élet | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Könnyen lehet, hogy bejön a Netflix számítása, és az Előttem az élet meghozza a 86 éves Sophia Lorennek az életműdíj után az újabb Oscar-jelölést. Kár, hogy ezért némiképp fel kellett áldozni Ajar remek regényét: melodrámává fokozta le a humoros és vibráló művet.
Mi sem természetesebb, hogy egy olyan regényt, mint az Előttem az élet, megfilmesítenek. Kétszer is. Hiszen a szerzője is kétszer kapta meg a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat, holott a szabályok ezt nem engedték volna meg. Egy író ugyanis csak egy alkalommal nyerheti el a nem kevés felhajtással járó (elképesztő példányszámban jelenik meg a kiválasztott mű) kitüntetést. Csakhogy Romain Gary a regényhez új nevet választott, és Émile Ajarként adta közre, a zsűri pedig nem tudta, hogy ki rejtőzik az álnév mögött. Persze, amikor kiderült, hogy 1975-ben melyik mű kapja a díjat, Gary nyomban jelezte, hogy akkor ő nem venné át, ám az ítélőbizottság akkori elnöke kijelentette: „A Goncourt-díj olyan, mint a születés vagy a halál: sem elfogadni, sem elutasítani nem lehet.” Gary/Ajar tehát történelmet írt: sem előtte, sem utána nem történt hasonló. Gondolom, azóta minden névnek alaposan utánanéznek.
A regénynek tehát már eleve van egy regényes élete, a turpisság meg kétszeres felhajtást idézett elő körülötte. Hiszen kit ne érdekelt volna az a mű, amely írójának ekkora dicsőséget hozott? Rá két évre már meg is jelent a vásznon: az Egyiptomban született izraeli rendező, Moshé Mizrahi vitte filmre. A főszerepet, a kurvagyerekekre vigyázó, betegeskedő zsidó asszonyt Simone Signoret alakította, parádésan. Olyannyira, hogy a film 1978-ban elhozta a Legjobb külföldi filmnek járó Oscart, a színésznő pedig César-díjat (a francia Oscart) kapott. A szakma és a közönség is ünnepelte a filmet. Így aztán hosszú ideig fel sem merült senkiben, hogy a regényt újra meg kellene filmesíteni.
Már csak azért sem, mert ki tudna felülírni egy legendát? Hát egy másik legenda.
A 86 éves (!) színésznő, Sophia Loren tíz év után (!) állt újra kamera elé (utoljára a 2010-es Tükreim című tévéfilmben szerepelt), és ez már önmagában akkora szenzációt jelentett, hogy hirtelen mindenki kíváncsi lett filmre. Persze itt is van egy kis turpisság, Loren ugyanis elsősorban a fia kedvéért, Edoardo Ponti miatt vállalta el a kihívást, és nem Signore alakítását szerette volna elhomályosítani. De ha már benne volt a buliban…
Ponti azért némi terhet levett az édesanyja válláról azzal, hogy alaposan átírta a regényt. Párizsból a tengerparti Bariba költözött a színhely, a hetvenes évekből pedig a mai korba. Madame Rosa, az egykori prostituált itt is abból él, hogy kurvák gyermekeire vigyáz, ám máris van egy lényeges különbség: a regényben ugyanis már 11 éve gondozza egyik kedvencét, a mindenben segítő, érzékeny kamaszt, a muszlim Mohamedet, Momót.
Olyan, mintha a saját fia lenne: úgy zsémbel vele, és úgy is félti.
(Az 1977-es film ragyogóan építi fel ezt sokszínű, ám igen erős kapcsolatot.) Ponti változatában az algériai Momóból szenegáli bevándorló lesz, és úgy „ismerkedik meg” az idős Rosával, hogy kirabolja a piacon. Ám a negyedben semmi sem marad titokban, az orvos ugyanis, aki befogadta Momót, csakhamar kideríti, hogy honnan vannak az eltulajdonított gyertyatartók, és vissza is viszi Rosának, Momónak pedig bocsánatot kell kérnie. Az orvos egy váratlan fordulattal – és némi pénzzel – meggyőzi a nélkülöző asszonyt, hogy egy rövid ideig vegye a szárnyai alá a 11 éves gyereket, akinek kell az anyai szó és a szigorúság.
A regénybeli hosszú kapcsolat az új verzióban tehát csupán pár hónapra szűkül, így nem is lehet olyan sokszínű. Helyette a kissé közhelyes ívet írja le: egymás teljes elutasításától jut el a feltétlen szeretetig, mígnem Momó lesz az, aki megmenti a kórház kínjaitól a súlyos beteg Rosát. De nem ez az egyetlen eltérés. Momó kap egy elég didaktikus, a regény világától igencsak elütő szálat: dílerkedni kezd a város egyik alvilági figurájának, és egyre felfelé ível a „karrierje”. Persze az alaposan átírt muszlim boltos, Hamil úr és Rosa szeretete végül kiváltja a megfelelő hatást, de ez az elég lapos ív nem tesz túl sokat hozzá a filmhez.
A legnagyobb gond viszont az, hogy Ponti szinte teljesen kidobja a regény legnagyobb erényének számtó, a sok-sok humorral és empátiával ábrázolt muszlim–zsidó viszonyt és játékot.
Az Auschwitzot megjárt zsidó asszony ugyanis muszlim gyereket nevel, őt (is) tanítja héberre, és ez bizony számos csipkelődő párbeszédre ad alkalmat, és egy nagyjelenetben éri el a csúcsot. Tizenegy év után ugyanis az apa, Kadir Juszef bekopog hozzájuk, hogy végre lássa a fiát. (Ekkor derül ki, hogy elmegyógyintézetben ült, mert megölte Momó anyját.) Ám Rosa azt hazudja neki, mert mindenáron meg akarja védeni Momót, hogy véletlenül – mert aznap két gyerek is került hozzá – összekutyulta a dolgokat: a muszlim gyereket zsidónak, a zsidót pedig muszlimnak nevelte. Meg is kéri a zsidó Mojsét, hogy ölelje meg az apját… A jeleneten hol sírunk, hol meg a hasunkat fogjuk: igazi írói bravúr. Az 1977-es változat ki is használja minden ízét. Az újban viszont nyoma sincs, mert nem is lehet. Csak morzsákat kapunk ebből.
Ponti voltaképpen egy zanzásított (dióhéjban elférő) verziót forgatott a regényből, amely sokkal inkább az érzelmekre hat, és messze nem adja vissza a regény vibráló, komplex, sok-sok iróniával operáló világát. Sophia Loren persze remek párost alkot a szintén kiugróan jól teljesítő gyerekszínésszel (Ibrahima Gueye), aki néha még a legendát is lejátssza a vászonról. Az ő érzelmes, hol giccses, hol erős pillanatokkal teli kapcsolatuk viszi el a filmet, és ezért is torkollik az egész a jóval szentimentálisabb végkifejletbe (erre még a betétdal is alaposan ráerősít).
Könnyen lehet, hogy mindezek ellenére a Netflix mégis megtalálja a maga számítását, és összehoz egy Oscar-jelölést Lorennek. Nem is mondjuk, hogy nem érdemelné meg. Őszintén szólva Ponti filmje messze nem lenne rossz alkotás, ha nem tudnánk egy Ajar nevű fickó regényéről, meg egy Mizrahi nevű másikról, aki hűen adaptálta vászonra. Így viszont csak annyit mondhatunk: ügyes.
(ELŐTTEM AZ ÉLET, olasz filmdráma, 94 perc. Írta és rendezte: Edoardo Ponti. Szereplők: Sophia Loren, Ibrahima Gueye, Babak Karimi.)
