Nádasdy Ádám: A csökkenő költőiség | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ritkán nézhetjük végig az első sorból, hogy miként születik meg Shakespeare és Dante magyarul. Hogyan lesz megint eleven egy több száz éves szöveg. De vajon mit szeretnénk jobban: ami szép, de hűtlen, vagy ami csúnya, de hűséges? Nádasdy Ádám műhelyesszéiben nem csak a fordítás sokrétűségét és égető dilemmáit mutatja be, de áradó stílusban beszél világirodalomról, költészetről és hagyományról is.
Veszélyesen elfogult vagyok Nádasdy Ádámmal kapcsolatban, ezt már jó az elején tisztázni. Ha a műtrágyázás történetéről vagy a tapétaragasztás esztétikájáról tartana előadást, akkor is lélegzet-visszafojtva figyelnék, mert előbb vagy utóbb úgyis az irodalom felé kanyarodna el. De mennyire élvezetes, amikor eleve onnan kezdi! Méghozzá az egyik kedvenc területe, a műfordítás, vagyis annak látszólag apró-cseprő műhelytitkai felől kezd el beszélni világirodalomról, világlíráról, drámairodalomról, színházról, nyelvészetről, mesterségbeli fogásokról. Hiszen már a mögött a döntés mögött is, hogy milyen jambust használ, megtartja-e a rímet vagy inkább a tartalom pontosságára figyel, kiktől puskázik, ha nem elég világos a szöveg, szóval ezek mögött is megalapozott szemlélet, több évtizedes hagyomány és megfontolt műértelmezés áll. A fordításba csak a legritkább esetben szól bele a véletlen.
Kicsit lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy a borzasztó hírek és a puskaropogás elől a klasszikusok közé menekültem, de csak az ő időtlenségük nyugtatott meg. Pontosabban az a fajta időtlenség, amely kortársunkká varázsolja Shakespeare-t és Dantét. Nádasdy felfogása ugyanis az, hogy ezek a művek akkor fejtik ki igazán a hatásukat, ha olyan elevenen szólnak hozzánk, ahogy a korabeli közönséghez is szóltak.
Csakhogy a magyar fül a romantikus-szecessziós-nyugatos hagyományok és a szinte megkérdőjelezhetetlenné vált Vörösmarty, Babits– vagy Arany-fordítások miatt mindig elvár egy kis archaizálást a magyar verzióban.
Hiszen régi, veretes szövegről van szó! Igen ám, de Shakespeare csak a legritkább esetben nyúlt ehhez a nyelvi eszközhöz, a darabjai olyan frissen szóltak a Globe Színház nézőihez, ahogy egy mai kortárs mű szól hozzánk az Örkényben vagy a Katonában.
Így lesz Nádasdy a csökkenő költőiség híve a fordításban. Vagyis tudatosan lép túl a romantikus-nyugatos hagyományon, amely a rímkényszer nyomása alatt, olykor a dúsítás bűnébe esve, a „szépen, de hűtlenül” elve mellett tette le a garast. Ennek hagyománya a 19. századba nyúlik vissza, amikor még sokan megmosolyogták azt, hogy magyarul szólaljon meg az angol drámaköltő: minek, ha egyszer megvan németül? Így aztán a fordítók be akarták bizonyítani a kétkedőknek, hogy a magyar nyelv igenis alkalmas arra, hogy minden formának és kihívásnak megfeleljen, és legalább olyan szépséggel szólaljon meg rajta keresztül a kiválasztott mű, akár az eredeti. A nyugatosok ráadásul a lehető legkomolyabban vették a fordítást, mert meg voltak győződve arról, hogy a tökéletesre csiszolt verzióval eljutnak a „végleges szövegig”, amellyel többé már nem lesz dolga senkinek. Ám nem csupán az eredeti, de a fordítás is vénül, és nem mindig esztétikusan.
Nádasdy, miközben beenged minket a műhelyébe és megindokolja egy-egy döntését, régi és új verziókat vet össze, vers- és nyelvtanról mesél, olyan részleteit és értelmezéseit is megvilágítja egy-egy drámának vagy vígjátéknak, amelyek addig fel sem tűntek.
A Rómeó és Júlia kapcsán eltöpreng arról, hogy van-e helye a vígságnak a tragédiákban, és persze elmélkedik a közönség megváltozott ízléséről is. „Ma nehezen viseljük a hígítatlan, tiszta tragédiát. (…) A gúny kapuján tudunk csak belépni a megrendülésbe.” Ebben Shakespeare partner, hiszen ő maga fedezte fel, hogy a tragikus darabba olykor érdemes beszúrni egy-egy komikus jelenetet is, mert így szélesebb közönségigényt elégít ki, másrészt munkát ad a társulat komikusainak is. A velencei kalmár ürügyén azon morfondírozik el, hogy bár a hazugság a komédiák egyik állandó poénforrása, Shakespeare mégis alig, vagy másként él vele a vígjátékaiban. A Lear király kapcsán pedig azt is megtudhatjuk, hogy miért nem tudott mit kezdeni Vörösmarty és Kosztolányi a futballista szóval (az angol drámaíró korában ez a parasztok játéka volt, míg a tenisz a nemeseké), és miért fordította Füst Milán „nyári Mikulásnak”.
Dante is számos okot ad arra, hogy műhelyesszéiben ezer irányba kalandozzon el. Mivel úgy véli, hogy a világirodalom 1321-ben kezdődik, amikor a Commedia végére pont kerül, természetesen eltöpreng a fogalom lehetséges meghatározásain. És azon is, hogy ennek mintájára vajon létezik-e világlíra. A válasz: nem, mert „lírát csak az eredeti nyelven lehet a maga szépségében értékelni”. Ez a felfogás ágyaz meg Nádasdy fordításfelfogásának, aki a „csúnya, de hűséges” elvet követi, vagyis nem kíván a tartalom rovására ragaszkodni a formához, így Dante tercináit a hármas rímek nélkül, ám a versmértéket megőrizve adja vissza.
Amellett, hogy miért érdemes elkerülni a rímkényszer miatti tartalmi torzulásokat és stíluskisiklásokat, egy anekdotával „érvel”. Miközben Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi azon vitatkozott, hogy Poe Hollójában hogyan fordítsák a madár mondandóját (Nevermore), a „Sohasem” és a „Soha már” között ingadoztak. Tóth Árpád szerint bár az előbbi természetesebb a magyarban, az utóbbi jobban visszaadja az eredeti hangzását. Mire megszólalt Karinthy, ha ez a szempont, akkor a legjobb fordítás ez lenne: „Szólt a holló: nevem Mór.”
A rímtelen fordítás egyébként igazodik a nemzetközi trendekhez is, miszerint a fordító elsősorban tolmács és nem költő: „feladata (sőt kötelessége, mint egy bírósági tolmácsnak) pontosan azt elmondani, amit az eredeti szerző mond”. Tudom, hogy sokaknak hiányzik és tán hiányozni is fognak Babits rímei, ám kétségtelen: Nádasdy révén ez a verzió sokkal gördülékenyebb, hiszen a mi nyelvünkön szól hozzánk. Ennek kapcsán kimondottan izgalmas, amikor a hét főbűn és a hét erény mai megfelelőit keresi, hiszen a torkosság, kevélység, bujaság már nem igazán fedi az eredeti tartalmat, ahogy az erény kifejezés is rosszul öregedett.
A csökkenő költőiség nem csupán egy kiváló költő, nyelvész és fordító műhelynaplója, hanem tágas, levegős, és rendkívül olvasmányos esszék sorozata, amelyek minden okfejtéssel és összehasonlítással jobban megvilágítják az adott művet, a kort és a hagyományt, illetve a fordítók felelősségét és sokrétű munkáját. Kiváló könyv kezdő fordítóknak, de olyanoknak is, akik az első sorból szeretnék nézni, hogy miként születik meg Shakespeare és Dante életműve magyarul.
NÁDASDY ÁDÁM legutóbbi művei: A szakállas Neptun; Jól láthatóan lógok itt; Nyírj a hajamba.
