KÖNYVTERASZ
Két verseskötet, két regény és egy novelláskötet foglalta el a novemberi irodalmi listánkat. Őszikék és összegző válogatás, egy cigány bűnöző furcsa látomásai, három napnyi nyomozás a fülledt Budapesten, és megannyi finom hangulattal átszőtt szabadulógyakorlat. A kortárs magyar irodalom legjava.
Senki sem vehette el Rakovszky Zsuzsa első helyezését a novemberi irodalmi listánkon. Az idén hetvenéves szerző nemrég életműdíjat vehetett át, amelyet Városmajor 48 Irodalmi Társaság alapítványi kuratóriuma ítélt oda neki. Ferencz Győző a következőket írta a laudációjában Rakovszky költészetéről: „Kerül minden külsőséget. Pontos fogalmazás, semmi túlbeszélés, feszes, de nem merev szerkezet, jól megválasztott költői eszközök, mindezt akár meg is lehet tanulni. A különleges hangszín azonban adottság, ahogyan az eredeti látásmód is.”
Az évfordulóra jelent meg a mintegy negyven évnyi versterméséből válogató Alakváltozások című kötet. A szelekció szempontjairól ezt nyilatkozta lapunknak adott interjújában: „Én válogattam, mert hát hiszen éppen ez volt az értelme egy válogatott kötetnek: csak azok a versek legyenek benne, amelyeket még ma is vállalni tudok. De lehet, hogy még szigorúbbnak kellett volna lennem.” Nem kellett volna, a karcsú kötetben megjelenő versek mind kiállták az idő próbáját: tömör, súlyos, mégis lebegő darabok. A Fortepan című kötetéből idézünk: „Igen, ez volt az év, mikor megszülettem. / Két csillag állt a kórházkert felett, / télkezdetkor, hajnali szürkületben, / jéghártya vonta be a bombatölcséreket, / mikor idő s tér csapdájába estem, / lakcímet kaptam, testet és nevet, / időt, hogy ússzam benne, mint folyóban / és körülményeket, hogy meghatározódjam, / s én én legyek.”
Idén szeptemberben hunyt el a magyar költészet másik meghatározó alakja, Bertók László. Az Együtt forog az utolsó, még általa sajtó alá rendezett verseskötetet eredetileg jövőre, 85. születésnapjára jelentette volna meg a kiadó. A tragédia sajnos közelebb hozta az eseményt. Ezt írta róla a kritikusunk: „A kötet nagy része őszikékből áll, a test romlásával, a betegségekkel, az elmúlással foglalkoznak, az ember végességét, halandóságát tematizálják, visszanéznek valahonnan, ahová még nem jutottak el, de már tudják, hogy eljutnak oda. Bertók költészetében mindig is ott voltak ezek a lehetőségek, Aranyhoz hasonlóan koraérett költő abban az értelemben, hogy távol áll tőle a felhőtlenség, mindig is nosztalgiával, rezignációval nézi a világot.”
„Előzmény nélküli vállalkozás a magyar irodalomban” harangozza be a fülszöveg Kácsor Zsolt ötödik regényét, a Cigány Mózest. S bizony egyet kell értenünk, hiszen szöveget egyszerre olvashatjuk vaskos paródiaként, groteszk hősi eposzként, sajátos teremtéstörténetként és fájdalmas kiállásként a cigány kisebbség mellett. Az öt fejezetet kitevő öt mondat indaként hálózza be a regényt, és avat be a főhős, egy drogfüggő roma bűnöző leginkább fűtől megbolondított álmaiba. A hallucinációk előhívják belőle a vallásos olvasmányait, és ahogy egybemosódik valóság és képzelet, máris ott áll előttünk Mózesként, hogy a magyar cigányságot visszavezesse az indiai őshazába. Talán a legjobban az a kis rész adja vissza a regény frenetikus stílusát, amikor a cigány Mózesnek a Megbocsátó Szépasszony, és megkérdi gyermekétől: ki vagy te?
„…biológiai értelemben a homo sapiens kifejlett hím példánya, etno-kulturális tekintetben iskolai végzettséggel nem rendelkező cigány kisebbségi vezető vagyok, szociológiailag egy vagyontalan senki a társadalom legalsó rétegéből, pszichológiai profilom szerint pedig hangsúlyosan domináns személyiséggel, továbbá agresszivitásra és acting out cselekedetekre fokozottan hajlamosító személyiségjegyekkel rendelkezem…”
A negyedik helyre Czéh Zoltán első nagyregénye futott be, az Erre sárkányok élnek. A mű 2016 forró nyarának három napját fogja össze és egy különös nyomozás története. Jámbor Kornél, a kulturális újságíró nem sokkal a 37. születésnapja előtt az A38 fedélzetéről belezuhan a Dunába, és a kórházban tér magához zúgó fejjel és rengeteg megválaszolatlan kérdéssel. Ő maga alig emlékszik rá, hogy mi történt: vajon így akart véget vetni az életének, netán megcsúszott volna, vagy épp ellenkezőleg, meglökte volna valaki? Csak annyi rémlik neki, hogy a munkája miatt kereste fel a hajót, eredetileg egy koncertről szeretett volna írni. Ám az események egészen más irányt vettek. Mivel rajta kívül szinte alig érdekel valakiket a válasz, ő maga ered a kínzó kérdések nyomába. Az eddig novellákkal jelentkező Czéh ezzel a nagyon mai, sodró regénnyel lép be a nagyepika világába.
„Írásaim többségében nem is a történet erős, hanem a hangulat: az érzéki-érzelmi töltet, és a mondatok muzsikája, ritmusa. A szövegek hossza is különböző a könyvben, az egészen rövid prózai balladától a két-három oldalas életképeken át a darabokból építkező írásokig és a sokhangú elbeszélésig”, nyilatkozta lapunknak Szabó T. Anna legújabb, sorrendben harmadik novelláskötetéről.
Hasonlóképpen látta a Szabadulógyakorlatot a kritikusunk is: az ismerős helyzetek mellett „meghökkentő és szokatlan szituk is szerepelnek a kötetben: a nagymama például elfelejt imádkozni, a halottnak az arcába harapnak, Emily Brontë pedig plágiumban kísért. Ezekből a hol ismerős, hol kevésbé szokványos alapokból bontakoznak ki magától értetődő természetességgel és a megmunkálás lírai törékenységével a novellák, amelyekben az esendőséget és a múlékonyságot nem is elsődlegesen a szereplők, hanem a helyzetek hordozzák magukban.” A kötet a novemberi listánk ötödik helyét foglalta el.
