Lukács György és egy elveszett élet(mű)

Fekete Éva: Lukács György – Késleltetett életrajz | Révész Sándor kritikája

Lukács György halála után éppen fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a legismertebb és legjelentősebb magyar filozófusról magyar nyelven teljes értékű életrajz jelenjen meg. Ebből az ötven évből három és fél kellett ahhoz, hogy elkészüljön, negyvenhat és fél pedig ahhoz, hogy kiadják. Nem egy kézirat, hanem egy életmű veszett el akkor a jövő számára. Egy fiatal esztéta, kritikus, irodalomtörténész életműve, aki berobbanhatott volna a szellemi életbe.

A fent említett negyvenhat és fél évnek a kétharmada a rendszerváltás utánra esett, amikor a kiadásnak elháríthatatlan politikai akadálya már nem lehetett. Hiszen ha most, a legprimitívebb és legálságosabb antikommunista konjunktúrában, a Lukács Archívum bezárása után nincs ilyen akadály, akkor miként lehetett volna korábban?

A hatvanas évek reformkonjunktúrájának csúcspontján a Kádár-rezsim visszafogadta kegyeibe a „revizionista” Lukács Györgyöt, aki azt remélte és nyilatkoz(hat)ta a párt központi lapjában, hogy a gazdasági reformból mély politikai átalakulás lesz, amelynek során a proletárdiktatúra proletárdemokráciává lényegülhet át. Ebben a kegyelmi időszakban Lukács szűkebb és tágabb tanítványi köréből többeket befogadtak a Magvető Kiadó szerkesztőségébe, ahol aztán a Lukács-összes kiadása megkezdődött.

A filozófus 1971-ben bekövetkezett halála után egy német bankból előkerült az a bőrönd, amelyet Lukács kommunistává válása előtt helyezett letétbe ott, azután pedig nem törődött vele, miként kommunistasága előtti életművével általában. Tele volt az a bőrönd jelentős kéziratokkal, az európai szellemi élet óriásainak ezerszámra rúgó, filozófiai és történeti kérdéseket boncoló, és persze a magánélet levelezésével, életrajzi adalékokkal, dokumentumokkal. Ezt a kincsesbányát a Magvető két fiatal szerkesztője, Karádi Éva és Fekete Éva tárta fel. Köteteket is szerkesztettek belőle. Fekete Éva 1973 tavaszán kapott megbízást Lukács életrajzának megírására, és azzal el is készült 1974 végére.

Elképzelni sem könnyű, hogy miként lehetett ilyen rövid idő alatt elkészülni – pláne javarészt áldott állapotban – ennek a hatalmas és rendkívül bonyolult életműnek az áttekintésével, számos, addig ismeretlen német nyelvű levél és szöveg feldolgozásával, illetve negyedfélszáz nyomtatott oldalnyi szöveg megírásával. De tény: a szerző éppen első gyermekének megszületése előtt adta le a kéziratot, amely aztán megszerkesztve, kedvező lektori véleményekkel, kinyomtatásra készen bekerült a kiadó igazgatójának fiókjába, és ott is maradt. Az igazgató halála után került vissza a szerzőhöz, és három évtizeddel később adta át Fekete Éva özvegye, Kőszeg Ferenc a Lukács Archívumnak.

Arról, hogy mi minden történt ebben a három évtizedben a mű megjelentetése érdekében, arról Kőszeg a könyv előszavában csupán annyit mond: „1990 után Lukács Györgyöt letörölték a szellemi élet térképéről. (…) Nem akadt könyvkiadó, amelyet érdekelt volna Lukács életrajza, hiszen az életút részletei, amelyeket elsőként Fekete Éva írt le, időközben közismertté váltak.” Ez sovány magyarázat. Jelen voltak, és nem is jelentéktelen pozíciókban Lukács (tőle ugyan eltávolodott, de a jelentőségével nagyon is tisztában lévő) tanítványai. A filozófus soha nem tűnt el a szellemi élet térképéről, sokkal kevesebbeket érdeklő könyveket is kiadtak tömegével, és ha az idők során ismertté is vált az életének sok, először Fekete Éva által leírt részlete, teljes értékű magyar Lukács monográfia nem létezett.

Mire a biográfia elkészült, a reformkonjunktúrából reformtagadás lett, Lukács tanítványait kiátkozták, elüldözték, feketelistára tették. A Lukács-művek összkiadása még folytatódott (többek között Fekete Éva szerkesztésével), de szó sem lehetett olyan életrajz kiadásáról, amely hűségesen követi a filozófus útját, aki minden kompomisszuma, megalkuvása, párthűsége ellenére évtizedeken át radikálisan ellenezte a szocializmusnak azt a változatát, amely a szovjet tömbben megvalósult, és amelyből Lukács rövid életű reménye ellenére a Kádár-rezsim sem tudott kilépni.

Kőszeg a Magvető ex-ávós urához, Kardos Györgyhöz köti a kézirat sorsát, de aligha ő volt itt a kulcsszereplő. Lukács kezelése Aczél György hatáskörébe tartozott. Visszaillesztése a rendszerbe, a pártba az ő ügye és büszkesége volt. Elképzelhetetlen, hogy a kézirat ne került volna hozzá, és nagyon valószínű, hogy azok kezében is megfordult, akikkel ő Lukács ügyében leginkább konzultált (Tóth Dezső, Knopp András, Király István, Pándi Pál, Rényi Péter). De nincs is túlzott jelentősége annak, kinek a kezében járt a kézirat és ki ítélt fölötte, mert a kiadása a hetvenes években akkor is esélytelen lett volna, ha nem ilyen jó, ha a szerző többet ront rajta, több öncenzúrát gyakorol a közölhetőség érdekében.

Nem egy kézirat, hanem egy életmű veszett el akkor a jövő számára. Egy fiatal esztéta, kritikus, irodalomtörténész életműve, aki ezzel a felfedezésekkel teli, utat törő, revelatív életrajzzal a hetvenes évek közepén berobbanhatott volna a szellemi életbe, „megcsinált ember” lehetett volna.

De nem lett. Háttérember lett, nehéz kéziratok felelős szerkesztője, családanya, egy hétpróbás ellenzéki életfenntartó párja, aztán a Beszélő szerkesztőségének odaadó édesanyja, akinek úgy élveztük a gondviselését, hogy szinte semmit, de legalábbis nagyon keveset tudtunk arról, milyen tényező lehetett volna ő a magyar szellemi életben, ha lehetett volna.

Akik ismerték a szerzőt, ráismernek ebben az életrajzban a személyiségére. Leginkább persze az életrajznak abban a vékony rétegében, amely a magánember magánviszonyairól, családjáról, szerelmeiről, barátságairól szól. Érzékenyen, finoman és röviden. Mert ez az életrajz sokkal inkább az életmű rajza, mint a személyes életé. Egyrészt a kor korlátai, másrészt a megrajzolt személy karaktere miatt.

Lukács maga rendelte művét az élete fölé. Ahogy Balázs Béla rögzítette a naplójában, az volt az ő „elve”, hogy „az »élet« őt céltudatosan kilöki magából, hogy csak szellemében éljen és munkája legyen az egyetlen”. Fekete Éva röviden bár, de nagyon érzékenyen írja le, mikor, mennyire lendítette ki őt ebből az alkotás- és küldetésközpontú, aszketikus pozícióból a szerelem. A tragikus sorsú Seidler Irmáé, Ljena Grabenkoé, „az élet emberévé”, majd az életfogytiglani társé Bortstieber Gertrúdé.

Ebből az életrajzból már a hetvenes évek olvasója előtt feltárulhatott volna a messianisztikus folyamatosság Lukács életében. Világossá vált volna, hogy a kommunista „fordulat” igazából nem is fordulat volt, hanem logikus folytatása a gyerekkortól kezdődő lázadásnak az ellen a burzsoá világ ellen, amelybe a gazdag és befolyásos, nemessé emelt bankigazgató gyermekeként beleszületett. „Az én erkölcsi nézeteim kapitalista környezetem már kora gyermekségemben kezdődő gyűlöletéből fakadtak”, ezt írta Balázs Bélának 1940-ben.

A kapitalizmus abszolút tagadása jelentette a folyamatosságot a filozófus életében.

A kapitalizmust kommunista korszaka előtt is végletesen irracionálisnak és embertelennek látta, melynek története beletorkollik a „tökéletes bűnösség korszakába”, a Nagy Háborúba, amelyben minden morál összeomlik, és amellyel szemben az egyetlen valóban háborúellenes erő, a kommunizmus mutat valóságos alternatívát. Annyiban igaza is volt, hogy az antikapitalizmus valamennyi nem-kommunista formája végül is a kapitalizmus valamilyen változatát képviseli, és a filozófus koherenciaigényéhez képest felszínesnek és következetlennek bizonyul.

Ez az életrajz is arra inti olvasóját, hogy aki nem fogadja el valamilyen formájában a kapitalizmust, annak kommunistává kell lennie, aki pedig nem fogadja el a kommunizmust, annak valamilyen formájában el kell fogadnia a kapitalizmust.

Fekete Éva az elsők között mutatta ki a filozófiai köztudatba akkor beépülő fiatalkori Lukács- esztétikát, A heidelbergi művészetfilozófia és esztétikát és az időskori esztétikát, Az esztétikum sajátosságát összekötő szálakat. Esztétikai értékrendjének csúcsára a kapitalizmusnak (az ő látásmódja szerint) legmélyebb, legadekvátabb kritikáját adó kritikai realizmus kerül, ebből adódik a „nagy realizmus” koncepció, amelyért annyi jogos és jogtalan támadás érte különböző oldalakról. A biográfus semleges távolságtartással ír arról, amiről a megjelenés reményében negatívan nem írhat, például az 1919-es „proletárdiktatúráról”.

A legkevésbé sem kritikátlan és pártatlan életrajz ez. Határozottan a létező szocializmus gyakorlatát mélyen bíráló, a „proletárdiktatúra” helyett a „proletárdemokrácia” távlatát képviselő Lukácsot pártolja.

Amit pedig a filozófus „proletárdemokráciának” nevez, azt a szerző és az olvasó a hetvenes évek közepén csak azzal a demokratikus szocializmussal azonosíthatta, illetve azonosíthatta volna, amely az ’56-os forradalom reprezentatív platformja volt, és a demokratikus ellenzéké lett.

A hetvenes évek közepén bizony ez már „ellenzéki” Lukács-életrajz volt. Ilyenként kellett volna a rendszerváltás után kezelni, rehabilitálni és közkinccsé tenni.