Catherine Horel: Francia utazók Magyarországon 1818–1910 | Vér Eszter Virág kritikája
Miért látták elmaradottnak a korabeli Magyarországot a francia ajkú utazók, és miért számított egzotikus helynek? Mi jutott eszükbe a fővárosról? Hogyan vélekedtek a magyar nők szépségéről és a nemzeti karakterünkről? Ezekre a kérdésekre kapunk választ a francia történész lebilincselő könyvéből, amely egyrészt igazi időutazás, másrészt az úti beszámolók segítségével segít képet alkotni a korabeli országimázsról.
Az eredetitől eltérő magyar címválasztás (Francia utazók Magyarországon 1818–1910) egyben tisztelgés a magyar elődök munkássága felé is, Birkás Géza azonos címen 1948-ban Szegeden megjelent kötetét idézi. A francia történész, Catherine Horel figyelme (minden alapossága ellenére) nem terjedt ki Szász Géza írásaira, magyarázatul szolgálhat erre a kötet évtizedekre visszatekintő kutatási előzménye, melyet a szerző több munkájában is publikált. Közülük kiemelkedik a Budapestről szóló monográfiája, így jelen kötete egyfajta szintézisnek is tekinthető, korábbi kutatási eredményei (briliáns) összegzésével.
A „francia utazók” definíciója pontosításra szorul, tekintve, hogy Horel gyűjtőfogalomként használja, és egyértelműen utal arra, hogy ez valójában nem származási, hanem nyelvi kategória. Így nem az elsődleges „franciaországi” jelentéstartalmat hordozza, hanem francia nyelvű (frankofón) utazót jelez. Ez földrajzilag is jóval szélesebb merítést tett lehetővé, belgák és svájciak tapasztalatait is elemezhette.
Az időhatárokat illetően döntését szimbolikusnak is tekinthetjük: François Sulpice Beudant (geológus) tudományos kutatásaihoz kötődő felfedezőútja képezi vizsgálatai nyitányát 1818-ból, a lezárást pedig mind közlekedési eszközválasztásában, mind céljaiban ettől markánsan eltérő turista, Pierre Marge automobilon történt utazása jelenti 1910-ben. A korszakválasztás egy nagy ívű fejlődés elemzését teszi lehetővé a napóleoni háborúk lezárásától az első világháború kezdetéig, amely a modernizációs újítások megvalósulása mellett a politikai rendszereket illetően is rendkívül sok változással, átalakulással járt.
Az elemzéséül választott útleírások papírra vetői az utazás jellegéből, valamint a földrajzi távolságból fakadóan a korszak társadalmának elitjét (nemesség, nagypolgárság, illetve értelmiség) képviselik. A foglalkozási megoszlást tekintve ennél szélesebb kört reprezentálnak: a korabeli celebritások mellett találunk az országba érkezők között az újságíró kongresszusra vagy a nagyszabású kiállítások valamelyikére delegált zsurnalisztákat, irodalmárokat. De a szerző válogatásában szerepelnek emigráns arisztokraták, egyházi személyek, katonák és diplomaták is, valamint tudományos céllal érkező kutatók, illetve a szintén munkaügyben járó kereskedők mellett a férfikísérettel utazó hölgyek is.
Horel széles skáláját vonultatja fel a lenyűgöző, információik minőségében és mennyiségében is jelentős eltérést mutató forrásrészleteknek. Válogatásának kimondott célja a magyarországi útleírások jellegzetességeinek megmutatása, a legmeghatározóbbnak ítélt részek felidézésével, illetőleg kommentálásával.
Állandó elemként említhető azon célzatosság, amellyel az utazók próbálják értesüléseik, személyes tapasztalataik alapján megvilágítani a kliséket és a szóbeszédet.
Már a nyelvi korlátok ellenére, amelyek a kapcsolatteremtést illetően jelentős akadályt képeztek, és egyben sajátságos, „elitista” jellegű szelekciót is eredményeztek. Hiszen jelentősen leszűkült azok köre – elsősorban a nemességre –, akikkel a korabeli első számú vezető világnyelven, azaz franciául, esetleg néhány más közvetítő nyelven keresztül érintkezhettek.
Érdekes, hogy miként viszonyulnak a néprajzi jellegű sztereotípiákhoz, amelyek a nézőpontok transzformálódásával kevésbé tipizáló megállapításokra cserélődnek – noha a férfiak továbbra is kíváncsisággal viszonyulnak a magyar nők legendás szépségéhez. Rácsodálkoznak a felsőbb rétegek luxust követő életvitelére, eközben a korábban „autentikusnak” gondolt alsóbb rétegek elmaradottsága már nem csodálni való egzotikum lesz, hanem a modernizáció áldozata, amit a gazdasági feszültségek mellett, esetenként még nemzetiségi ellentétek is jellemeznek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal betetőzően felhalmozódó szimpátiatőke a „lovagias és szabadságszerető” nemzetről a századfordulóra már teljesen átalakul. Méghozzá a nemzeti szupremácia érvényesülésének jegyében követett, asszimilációt szorgalmazó, elhibázott nemzetiségpolitika okán, amely számukra visszatartó erővel bír, és a korábbi kedvező imázs fokozatos leépülésével is jár.
A politikai kérdésekre is fogékony utazók a Monarchia helyzetét továbbra is a német kapcsolataik függvényében értelmezik, elengedhetetlennek ítélve egyensúlyszerepét a Német Császárság Franciaországot érintő törekvéseinek visszafogásában. A másokról alkotott képet illetően a nemzeti karakter vizsgálata különösen sok klisét vonultat fel, például a „zabolátlan” jellegtől kezdve a török hódoltság visszamaradt hatásaitól a hun–magyar rokonságon át az ázsiai eredetig. Miközben a Habsburg Birodalom soknemzetiségű, multikulturális, soknyelvű közegét saját tapasztalataik alapján nehezen tudják befogadhatóvá tenni.
A kötet nem időrendben, hanem tematikusan – a beszámolók által előszeretettel választott témák mentén – tárja elénk a frankofón utazók magyarországi tapasztalatait, három nagy egységet képezve. Az első fejezet a tájról, a nemzeti karakterről és a különböző nemzetiségiekről ad áttekintő képet a Magyarországra látogatók beszámolóit elemezve. A megfigyelők tájhoz, épített környezethez kötődő benyomásait jelentősen befolyásolta a választott útirány is. A nyugatról kelet felé tartó utazók számára a Magyar Királyság elmaradottnak hatott, még ha ez az elmaradottság a korszakban bekövetkezett fejlődés eredményeképpen a századfordulóra csökkent is. Ellenben az országot délről megközelítő „felfedezőnek” ez már viszonylagos lehetett, hiszen ezen területek között kevésbé volt éles a különbség a fejlettséget tekintve. Az utazás időpontjának megválasztása is kihatott az értékelésre. Az esős időszakkal az utak járhatatlanná váltak, és ez visszatartó erőt, valamint kellemetlen tapasztalatot jelenthetett, míg a nyár szárazságával és forróságával okozhatott kényelmetlenséget.
Az utazók többsége Bécsből érkezett, és a Duna általában csodálatot keltett.
Sokan Pestet – analógiákat keresve – a dél-franciaországi kikötővárosokhoz, Marseille-hez vagy Bordeaux-hoz hasonlították. Emellett az utazók kiemelt célpontja volt a puszta is, amely egzotikumával csábított, míg az alföldi városok inkább kiterjedt falvak benyomását keltették a távolról érkező látogatókban. Pozsonyról némileg elmarasztaló véleményt formáltak, jóval grandiózusabbnak gondolták. Rendezettségével, tisztaságával és egyben „jellegtelenségével” többnyire egy német kisváros képét idézte, miközben a Szegedet 1879 után felkeresők esetében az árvízkárosultak iránti szolidaritási hullámmal kapcsolatos érzelmi kötődésével is számolhatunk az újjáépítés eredményeinek elismerése mellett.
Debrecent illetően szélsőséges véleményalkotással találkozhatunk, a tájékozottabb utazók magyar Genfként emlegetik, míg a katolikus felfedezők elmarasztalóbb tapasztalataiban csalódottságuk tükröződik. A Balatonhoz ellátogatókban a vidék Svájc és Monaco benyomását keltette, míg az Erdélyt is felkeresők érzékelték a nemzetiségi különbségeket, ugyanakkor a szász területekről újfent úgy vélekedtek, hogy unalmasan rendezett és tiszta. Ez elmarasztalóan hatott a magyar és román lakosság környezetét tekintve.
A második fejezetet a szerző Budapestnek szenteli. Ezt a kiemelt figyelmet több szempontból is kiérdemelte a főváros. Mint első számú úti cél, és mint az ország központja, valamint azzal is, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő város volt, amely a századfordulóra már modern metropolisszá vált. Ugyanakkor jelentős kutatási előzményekre tekint vissza Horel korábbi, nagysikerű – Budapest történetét feldolgozó – munkája révén.
Az utazási kedvet illetően a 19. század első felében a Magyar Királyság viszonylagos földrajzi közelsége ellenére is egyfajta egzotikus helynek számított.
Veszélyesnek tartották, és ez egyfajta bűvkört, illetőleg vonzerőt is jelentett a kalandvágyók számára. 1848 e tekintetben is cezúrát hoz: a magyar forradalom időszakos sikere a francia közvéleményben is elismerést keltett, és megalapozta azt a kedvező imázst az analógiák mentén (közös forradalmi lelkület), amelyet a későbbi emigránsok rendszerint csak megerősítettek. A harcok ideje értelemszerűen nem kedvezett a felfedezni vágyóknak, a Habsburg Birodalom területére érkező kevés számú utazó rendszerint az uralkodó hívének számított. Hasonló érdektelenség jellemezte az utazás tekintetében a neoabszolutizmus időszakát is, változást e téren a kiegyezés, illetve a közeledési szándékot jelző – eredménytelenül záródó – salzburgi találkozó hoz, valamint Ferenc József nagy figyelmet keltő párizsi látogatása 1867 őszén.
Az utazók újabb hullámát a nagyszabású kiállítások eredményezték, így az 1873-ban a világkiállításnak otthont adó Bécsből sokan látogattak el Magyarországra is. Emellett érdeklődést keltett – még ha nem is a remélt mértékben – az 1885-ös Általános Kiállítás, valamint az 1896-ban megrendezett millenniumi ünnepségek is. A magyar fővárosba látogatók a Béccsel versengő modern metropolisz kiépülésében Párizs hatásait is felfedezték, emellett egyes újonnan létesült részei szintén – így a millenniumi kiállításra átadott földalatti – lelkesültséggel telt csodálatot keltettek. Az egzotikumra való fogékonyságukat (a rendkívül szélsőséges reakciókat kiváltó) fürdőkultúra is felkeltette.
A kötet harmadik fejezetét a politika vizsgálata képezi, a franciák megítélésének tükrében. A szerző ennek során a reformkornál a legmeghatározóbbnak tartott politikusok, így Széchenyi, Kossuth és Deák bemutatásának szentel nagyobb figyelmet. A szabadságharcot specifikus nézőpontból, a befogadói oldalról, a francia utazók benyomásai alapján vizsgálja a korabeli társadalom szociális és nemzetiségi problémáival együtt. Lezárásként – Ferenc József idején – az államközi kapcsolatok válnak kiemelt fontosságúvá, elemzésének vezérfonalát a közeledések és távolodások adják.
A kötet magával ragadó stílusával csodálatos, a 19. századi Magyarországot feltáró utazásra hív, még ha az úti beszámolók által közvetített országimázs specifikus, a felvonultatott klisék sorával esetenként torz hatást kelt. A szerző kommentárjaival értőjévé válhatunk azoknak a folyamatoknak, illetőleg a bekövetkezett átalakulásnak is, amelyek a franciákban élő magyarság-, illetőleg Magyarország-képet jellemzik.
CATHERINE HOREL korábbi művei: Horthy; A középnek mondott Európa.
