Már ez is a pokol

Keresztury Tibor: Hűlt helyem | Demény Péter kritikája

Kevés olyan író akad, akinél a másik Magyarország megalázó szegénysége és kiszolgáltatottsága ne alaposan dokumentált háttér lenne, hanem megrendítő tapasztalat. Keresztury Tibor hőse az örök problémamegoldásban nő fel: az alkohol támaszában. Az önsajnálat minimumával dolgozó, önéletrajzi elemeket is felvonultató kulcsregény szilánkos vallomás egy olyan világról, amelyet sokan észre sem akarnak venni.

Abból, amit olvastam, és mély nyomot hagyott bennem, a viszonylag kortárs irodalomból csak Bálint Tibor, Barnás Ferenc, Jászberényi Sándor és Tar Sándor keltette fel annyira a szegénység érzetét, mint a Hűlt helyem. A miskolci, Avas alatti részek gyönyörűek és felkavaróak, a patkány mellett evő szerencsétlen Keszi néni, aki óránként tudtul adja férje haldoklását; Motoros Mária, az istentelen méretű asszony, aki szüntelenül káromkodik és verekszik; Babu Béla, aki folyton meg akarja ölni a feleségét – mindez hiteles és vérbeli, nem bármilyen alaposan dokumentált háttér. Az elbeszélő nem történetekből ismeri a megalázó nyomort, hanem tapasztalatból.

Az elbeszélő, vagyis a „hősöm”, aki hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben beszél, az olvasó mégis úgy érzi, ez egy kulcsregény, ami csak azért érdekes, mert megéltebbé és megélhetőbbé válik. Ebben, hogy kulcsregényre tippeljünk, a fülszöveg is segít: „Miskolcon nőtt fel”, tudjuk meg a szerzőről. De aki elolvassa a Komolyan kell venni, mert gyönyörű című interjút a Literán, az más támaszokat is találhat, például kiderül, hogy az egyik mottó szerzőjeként feltüntetett Kőrakó Béla valóban létező személy volt, miskolci író és újságíró, verhetetlen alkoholista, és Keresztury Tibor anyai nagyapja.

Hét többé-kevésbé összefüggő, a tördeléssel is fragmentáltnak jelzett fejezetből áll a könyv, amelyben a mondhatni „anyagi” és „szociális” nyomor, valamint a pszichikai és egyéni éppúgy megtalálható. Az áttetsző öniróniával „hősnek” nevezett elbeszélő totális leépülése, alkoholizmusa, szorongásai, az ebből vagy ki tudja, miből következő testi bajok és a mégis-menekülés szép vallomása ez a könyv. Azé, ahogy minden történik és minden telepszik, rátelepszik az emberre, a lélekre, a vállra, a térdre, és a boldogság jóval bonyolultabb, mint ahogy egykor elképzeltük.

Bár éppen az, hogy dehogy képzeltük, legalábbis a Hűlt helyemben senki nem képzelte. Az Avas alatti, Motoros Máriával és Tökivel, a Kesziék unokájával zajló történetek a gyerekkor történetei, az első iskolás nap reggeléről emlékszik rájuk a narrátor, és Babu Béla felesége éppen köröttük, az anyja és körötte szaladgál, nehogy a férje utolérje. „Anyám továbbra is úgy gondolta, mint minden konfliktushelyzetben, hogy a legjobb taktika az, ha az egészről nem veszünk tudomást – szinte már húzott, lehajtott fejjel, a földre sütött tekintettel, mint aki se lát, se hall, s az egészhez nincs semmi köze. Babu Béla megpróbálta időközben egyre szűkebbre venni a kanyart – az egyik körnél válla súrolta a táskát a hátamon, reméltem, nem tört ki az ütközéstől az összes ceruzám hegye.” Az apa meg kórboncnok, az ottani halottakon magyarázza az életet, hát világos, hogy nem az optimizmus árad a gyerekből, nem abban nő fel.

Inkább az örök magyar problémamegoldásban: az alkoholban. A környezet adott, a módszer is: ha bajod van, igyál; ha örülsz, igyál; ha fel akarsz szabadulni, igyál – egyszóval igyál. Lentebb már nem lehet jutni, mint ahová a „hősöm” jut, illetve bizonyára lehet, de már ez is a pokol. A kórházi részek rémületesek, nemcsak abban az értelemben, hogy hová süllyedhet az ember, hanem abban is, hogy hová süllyedt az egészségügy, és ez nem valamiféle ellenzéki rikácsolás, hanem szintén emberi probléma: úgy bánnak a gyöngékkel, mint a ronggyal.

A könyv ritkán ellenzéki hálistennek – úgy értem, ritkán ideologikus. Amikor mégis, akkor hiteltelennek érzem. Például nagyon fals, amikor az ideggyógyintézetben az elbeszélő felfedezi gyerekkora Tökijét, és a mai magyar kormányról kezd lázadozni neki. Nem hiszem, hogy egy ilyen ember, aki ezer éve ismeri, de rég nem látta a másikat, most éppen így szólalna meg: „Hogy hadban állunk örökösen, már nem csupán Brüsszellel, de az ENSZ-től a civil szervezetekig, Európától az ágrólszakadt földönfutókig mindenkivel. Hogy naponta fúj riadót a legfelsőbb hadúr. Hogy a fél országnak elvette a józan eszét a vakhit és a gyűlölet.” Csak egy részletet idéztem, a szöveg hosszabb. Nem ezt mondod annak, akivel gyerekeskedtél, és akit régóta most látsz először. S aki ráadásul azt mondja (ez jóval hitelesebb): „Mondtam már: növény vagyok. Nem eszek és nem beszélek, fénnyel táplálkozom.”

Nagyon szép és íróilag jól megoldott viszont, ahogy azt a folyamatot ábrázolja az elbeszélő, amikor egy párnát szeretne beállítani a hátához, és az csak pokoli fájdalmak árán – nem sikerül.

Ahogy a tévét nézi, hol Pálffy Istvánhoz, hol Németh Lajoshoz fohászkodik, felidézi a miskolci meccseket, közben kínlódik és szenved és gyötrődik, ennek azonban soha nincs vége.

Annak oka, hogy mégis életben van, és mégis van értelme a gyönyörű Nagy László-verset mottóba tenni, ha jól értem: a szerelem és a szeretet, és hogy ez éppen azt találta meg, akit kellett. Azt a nőt, aki kitart mellette minden körülmények között, aki tudja, hogy a férje betegsége halálos, mégis ott van, aki összeszedi, mikor anyja temetése után istentelenül berúg, hanyatt esik az aszfalton, és szétzúzza a fejét. Nélküle semmi értelme semminek, érte viszont már élni is érdemes, akkor, amikor az ember rég feladná. „Szállj ide, hattyú, elfáradtam, / elfogyok, rongálnak rossz pörök, / félek, nyílik a föld alattam, / s hattyúm, ha éretted feltörök, / félek, hogy már csak fű-alakban. / Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, / kétségeimből is föloldozz, / gondozz, ahol fém ért a csonthoz, / tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. / Hol még a tavasz, ha fekete / havak pillognak földön, égen, / s bandába tömődnek? – de ha te / megsegítesz, biztos elérem.” Én így is olvasom ezt a verset.

A Hűlt helyem szilánkos, szálkás, sprőd, karcoló gyónás. Keresztury az önsajnálat minimumával dolgozik. A mondatok pontosak, ziláltak, mondhatni kétely nélkül kétségbeesettek. Ösztövér, megrendítő könyv ez.

KERESZTURY TIBOR legutóbbi művei: Temetés az Ebihalban; A készlet erejéig; Bejárat a semmibe.