B. Hubbard: Így éltünk a régi időkben | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Kilenc korszak, kilenc hely, kilenc gyermek. Ők vezetnek el minket az őskőkorszak barlangfestményeitől a szkíta lovasok felszerélésén át a kövekkel teli viking kenyérig. S közben még a csokit is megkóstoljuk igazi olmék recept szerint.
Kicsit stréber leszek. Sosem értettem azokat, akik folyton időgép után nyavalyognak. Hiszen ott a történelem. Azzal aztán tényleg oda repülünk, ahová és amikor csak akarunk. Ráadásul attól sem kell félni, hogy egy értetlenkedő viking vagy morcos egyiptomi kőfaragó odasóz nekünk, a bámészkodó idegennek, aki odament turistáskodni. Mert nem értjük, hogy mit mond, mit akar. És még szerencsénk van, ha nem néz rabszolgának. Mert akkor egyből belekóstolhatunk a piramisépítés, hogy is mondjam, nem túl romantikus fázisaiba.
Persze tudom én, hogy a történelem a szegényember időgépe, de akkor is! Főleg a mi korunkban használhatjuk erre, amikor már egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a különféle korok és civilizációk hétköznapjainak feltárása. Számos ilyen sorozat szolgálja ki az ezirányú érdeklődésünket. Például a Corvina kiadó Hétköznapi élet című sorozata (Mátyás, Napóleon, a Habsburgok vagy épp a római császárok korában), vagy a Scolar sajátos bédekkerei, amelyekkel a reneszánsz – 15. századi – Firenzét vagy Shakespeare Londonját fedezhetjük fel a modern útikönyvek logikája mentén.
És most már itt a gyerekváltozat is! Az Így éltünk a régi időkben című könyvben kilenc korabeli kislány és kisfiú kalauzol minket térben és időben az őskőkorszakból egészen a vikingek koráig, miközben érintjük Alexandriát, a japán császári udvart vagy épp a szkíták táborát az eurázsiai sztyeppéken.
Mat például, Po lánya a Lascaux-barlangba visz el minket, és tanít meg a korabeli graffitizésre.
Hogyan fessünk bölényeket és vadkecskéket földből, helyi növényekből és különféle talált anyagokból kinyert festékkel. Az nekem is egészen új volt, hogy a festéket nem csak az ujjukkal vagy pálcákkal kenték, hanem üreges csontokkal fújták fel a falakra. És nemhogy nem büntette meg őket senki, hanem manapság múzeumokban kell sorba állnunk azért, hogy a reprodukciókat (az eredetiket csak a kiválasztottak láthatják a romló állaguk miatt) megnézhessük.
Azt is elárulom, hogy minket az olmékok nyűgöztek le igazán. Az övék volt az első közép-amerikai civilizáció valahol a Mexikó helyén. Sok olmék találmányt a későbbi maják és aztékok vittek sikerre, miután ők Kr. e. 100 körül rejtélyesen, köszönés nélkül eltűntek a történelem színpadáról. S hogy miért szerettük meg őket egyből a kisfiammal? Hát mert ők találták fel a „focit” és a csokoládéivást. A kukorica és a paradicsom mellett ugyanis kakaóbabot is termesztettek. A korabeli étcsoki receptje pedig így festett: erjessz meg egy kis kakaóbabot, keverd össze vízzel, tegyél bele mézet, csilipaprikát, fahéjat és vaníliát. Jelentkezzen, hogy ki nem akar olmék lenni!
Az olmék labdajátékot persze kis ráhagyással lehet csak focinak nevezni. Ők egy tömör gumiból készült labdát próbáltak átpasszírozni egy falba szerelt karikán, de úgy, hogy közben sem lábbal (!), sem kézzel (!!) nem érhettek hozzá. (Ezt mi nem is tudtuk elképzelni, úgyhogy kipróbáltuk, de csak nagy fetrengés lett belőle a nappali szőnyegén.) Ráadásul a labda olyan kemény volt, hogy elég sok zúzódást okozott a játékosoknak. Még jó, hogy az angolok nem innen kapták a tippet.
Bár elég vonzónak tűnnek a vikingek is, oda azért nem megyünk, mert ugyan elég változatosan étkeztek, ám gyakran előfordult, hogy a kenyérbe belekeveredtek a malomkő apró darabjai. Szóval, lett volna elég dolga a viking fogorvosnak, már ha feltalálták volna mindezt akkoriban. Törött foggal viszont nem lehetett túl kellemes még fosztogatni sem, a kereskedés mellett ugyanis ez volt a vikingek legfőbb szakmája.
Azon pedig mi is elámultunk, hogy a Nagy Sándor alapította Alexandriában állt a világ legnagyobb könyvtára a maga több mint 49 ezer kötetével (vagyis inkább papirusztekercsekkel). Külön embereket béreltek fel arra, hogy beszerezzék a világból a még hiányzó műveket. Azt már csak zárójelben jegyzem meg és inkább a felnőtteknek, hogy sajnos az első könyvégetés is Alexandriához kötődik, mikor is vagy a keresztények vagy I. Omár kalifa parancsára semmisítették meg a nem kívánatos műveket.
Christiane Engel színes és gazdag rajzaival és Ben Hubbard által jól adagolt információmennyiséggel (egy-egy kis szócikk épp annyit közöl, amennyi kell egy ifjú időutazónak) az Így éltünk a régi időkben pompás előszobája lehet a későbbi történelemóráknak, a régmúlt felfedezésének. Nem a kötelező tudás terhét rakja a még csak kezdő olvasóra, hanem a kíváncsiságát kelti fel. Csupán annyit üzennénk a kiadónak, hogy a folytatás kötelező, hiszen tudvalevően nem a vikingekkel ért véget a világ!
