Megőrizni a perverzió méltóságát

2022. 01. 05. | Irodalom

Németh Zoltán: Tektonika | Borsik Miklós kritikája

A szerelem lenne Németh Zoltán új verseskötetének fő témája? Méghozzá annak szexuális dimenziója, ahogy azt tőle korábban már megszokhattuk? Egy biztos: ez a költészet elvisz az érintésig, aztán az összeolvadásig és a mutációig. Ezek ugyanis a hálózat erotikájának lépcsőfokai.

Kalligram, 156 oldal, 2590 Ft

„Az én szerelmem egy olyan lény, / aki félmillió év múlva lesz az emberből”, mondja Németh Zoltán Tektonika című kötetében az egyik lírai én. Nehéz megmondani, ember-e. Inkább állat? Esetleg gép? Talán fontosabb, hogy általa újragondolhatjuk, mit jelent a plátóiság. Igaz, a versek egyértelmű választ nem kínálnak ebben a tekintetben sem, ami nem is baj. Érdemes viszont felkészülni arra, hogy a súlyosabbnál súlyosabb kérdések végül bekerítik majd az olvasót, már jóval azelőtt, hogy a kötetet befejezné.

Egyáltalán: a szerelem lenne Németh új könyvének fő témája, annak is elsősorban a szexuális dimenziója, ahogy ezt tőle megszokhattuk? Az előző kötet, az Állati férj (2016) ember és állat közös eksztázisát – ezen keresztül persze az ember–ember viszonyt – vette meghökkentően komolyan. Vagy a Tektonika arról a határzónáról szól, ahol a Másik révén megrendül(het) az identitás? Ha a cím közvetve az orgazmusra, annak nyomaira és következményeire utal, akkor ezt nem érdemes kizárólag szó szerint venni. Mert versről versre különböző rengések szenvedélyes összegyűjtése zajlik, kulminációké. Hol egy apai hörgés hallatszik (A szüzesség kerítése), hol a halott tör felszínre a munkagépek feltúrta városrészben egy gyökérbe kapaszkodva (Artikulációk).

Németh a legkülönfélébb bizarr párhuzamokkal él, mert ha nem is közvetlen közelségbe, de egy szövegtérbe kerülnek az apácák mint a szovjet katonák áldozatai (Ipari termelés) és a rímek, amelyekkel a líratörténet bánt el kíméletlenül (Kassák Lajos Érsekújvárban). Megrázkódtatás mindkettő, és itt messze nem részletkérdés, milyen szinonim igéket használunk („rendül”, „ráz”). Ugyanis a „rezgés” lesz a kulcsszó, hogy a zene felől váljanak koherenssé a sokféle élettörténetet, karaktert, traumát érintő ciklusok.

Zbylut Grzywacz festményei

Nem véletlen, hogy „szimfóniaként” megjelölt darabokon keresztül jutunk el a Coda című versig. Közben talán a terjedelmesebb, egyúttal a zeneműveket a formájukkal könnyebben felidéző szövegek járják be a legemlékezetesebb ívet. Utóbbi izgalmas ritmika szerint törik meg, a szólamváltások fenyegetőek vagy viccesek. Miközben a szerző eltérő szókészleteket ütköztet és cserélget „itt a piros, hol a piros” módszerrel, akár frissíthet is a jó versről alkotott elképzeléseinken.

Összességében egy sokszínűséget befogadni képes szerkezet épül anélkül, hogy a kompozíció széthullana. Azt sugallja, hogy ahol nincsen kapcsolódás, ott talán csak látszólag nincs, és ne habozzunk napvilágra hozni asszociációkkal vagy DNS-vizsgálattal, mindig gondoskodva az irónia táptalajáról. Ahol pedig rejtett kapcsolat sincs, ott létesítsünk. A Németh-féle költészet elvisz az érintésig, aztán az összeolvadásig és a mutációig, ezek a hálózatok erotikájának lépcsőfokai. Ugyanakkor a gondolkodásmódja furcsa egyesülésekhez vezet: „lélegző kilinccsel” találkozunk és a lehetséges jövő monitorhátú ormányosaival. De a szövegek körültekintő megmunkálását bizonyítja, hogy a hasonló megoldások nem mindig nonszenszek, sokszor inkább logikusnak tűnnek.

Rendszeretet és elszabadult őrület – vagy annak vizsgálata – egyszerre jellemzi a kötetet.

Ezért nem állítható róla, amit Lars von Trier Antikrisztus című filmjének (2009) rókája mond: „a káosz uralkodik”. Mégis több versről juthat eszünkbe a dán provokátor és rendező, mert ars poeticája hasonló Némethéhez. Ahol a méltóság kényes kérdései megjelennek, ott előbb-utóbb a perverzió problémaköre is meg fog, és mintha mindkét alkotó ezt a határzónát keresné. Triernél A nimfomániásban (2013) pedofilok méltóságát sértik meg azzal, hogy a hajlamukat erekcióteszttel leplezik le. A Németh-féle szöveg pedig arra biztatja az olvasót, hogy legyen elég nyitott megismerni azt, aki városi hányással, húggyal táplálkozik, vagy legalább kövesse végig leleményes technikáját.

Mi lesz az olvasó méltóságával? A Tektonika feltehetően nem a sértődékeny befogadókra számít. Másfelől arról sem feledkezik meg, hogy a könyv – mint médium – természete szerint eleve nem más, mint a megtestesült óvatosság, annyira eltávolít minden váladékot, mániát, kegyetlenséget és bűzt, amiről beszél. Németh költészetének gazdagságához hozzátesz, hogy erre az ellentmondásra is visszatérően reflektál.

Sokszor épp azáltal teszi ezt, hogy a nyelv és a poétika erőszakosságára utal, mégsem igazolhatja maradéktalanul. Mert ha „a mondat gúla alakú / szövettani mintát vett a testből” (Felület), attól még az irodalmat nem billentette ki, az olvasó testét sem veszélyeztette. Bár „a hiányzó sejtjei csöndjén át / mögé lehet látni”, ez mégis csak egy szép részlet marad, a helyzet pedig ironikus lesz. Németh gyakran játszik az irónia lappangásával, sokszor változtatva annak mértékén, és itt az apró elmozdulások nagyon fontosak, ahogy a szeizmográfnak is be kell mérnie a földkéreg kisebb lemezmozgásait. Ennél jobban talán nem is lehetett volna komolyan venni a verseskötet címét.

Irónia alatt azt is értem, hogy több vers mintha önmaga marketingeseként biztosítaná a befogadót arról, hogy fájni fog.

Milyen „megakasztani a meridionális véres csíkot, amely ebben a pillanatban egész egyszerűen átfolyik a papírlapra”? Itt magára a pozsonyi KASICO nyomdából érkezett kötetanyagra terelődik a szó, de megint ott az ember. Testét a Tektonika leggyakrabban a sors martalékának és terhének mutatja, amit szó szerint görgetni kell a halál után is. Több ciklus olyan Sziszüphoszt alkalmaz, aki előszeretettel aktivizálódik tömegsírlejtőkön. Az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy ha a saját teste épp nem akadályozza őt semmiben, az a puszta véletlen műve.

A fent érintett kulcsfogalmak viszont a legkevésbé sem véletlenül kerültek elő. A perverzió méltósága a szerző 2002-es kötetének címe, és érdemes efelett röviden elidőzni, mert a kifejezés az életmű egyik emblémája lehet. Fából vaskarika, ha első blikkre a perverziót úgy határozzuk meg, mint ami általában éppen a méltóságot roncsolja. De ha Kolnai Aurél nyomán azt vesszük alapul, hogy „méltósággal rendelkezni annyit tesz, mint súllyal bírni” (lásd A méltóság mázsakönyvének, a Magyar Helsinki Bizottság 2021-es kiadványának borítószövegét), akkor „nehéz témák” után nyúlni annyit jelent, mint felkészülni a súlylökésre.

„Ember vagyok, / szemérmetlenül használom / mások tragédiáját”, olvassuk a már-már emberdefinícióként sarkos megállapítást az egyik versben. Így ha a Tektonika felől a művészet eredendően perverznek tűnik – és miért ne tisztítsuk meg a „perverzió” szót mint talált tárgyat? –, akkor ekként érdemes méltóvá válnia tragédiáinkhoz, elragadtatásainkhoz. A közös múlt méltó arra, hogy elbeszélésekor ne tekintsünk el a sokszor nagyszabású perverziók történelemformáló képességétől (konkrétabban például a varsói gettótól).

Az életmű folyamatosan érdeklődik ez után a kérdéskör iránt, így ha egy szövegben első ránézésre másról van szó, a következő pillanatban már felfedezzük benne az elhajlás, a ferde hajlam világát, mint az emberi szem mögött a varánusz szemét, vagy fordítva (Még harminc év). Ugyanígy maga a zsigeri és az elméleti is újabb és újabb lehetőséget keres, hogy áttűnjenek egymáson.

A témák és megszólalásmódok mozgékonyságát előidéző navigáció képessége a szerző egyik erénye, és ha közben kölcsönzünk valamennyit a következetességéből, könnyen az aberráció filozófusává válunk.

Legalábbis abban az időkeretben, amit a versélmény ideje és Németh varánusza kijelöl számunkra.

A Tektonika több darabján mintha egy Weöres Sándor-szoftver, egy posztmodern Sade márki és egy kiborgokban gondolkodó író dolgozott volna közösen, hogy aztán szerényen háttérbe húzódjanak. Németh szintetizálja a minőségeket és hatásokat, így nehéz volna utánérzésnek titulálni a munkáit. Utóbbiak egyébként arra is figyelmeztetnek, hogy ha a hálózatos mutáció lehetőségét keresed, nem muszáj messzire menni. Az is elég lehet, ha kisétálsz a kertbe: „egyszerre gyökerezett földbe a lábam, / nőttek lepke- és madárszárnyaim, / bábozódtam be, / nőttek belém gyökerek, és forogtak bennem férgek. / A park élete voltam” (Vágott sebek). Ezt mondja, aki kiásott egy rönköt, és most meditál a padon. De önkívületét halálos empátia hajtja, mert a bomlás képei felé tart.

Veszteségélményről még sincs szó, ezért is tartozik ez a könyv különleges pillanatai közé. Rácsodálkozhatunk arra, hogy a katasztrófa sokszor innováció: a Cala Spinosában „egy hermafrodita / szuperlény […] köveket, virágokat, egészen ember- / szerű lényeket szült körénk, viharos gyorsaságú / szűznemzéssel, elárasztva a tengerpartot / saját testének belsejével.” Némethnél nem csak olvasunk „egy második, harmadik, / huszadik szív és tüdő lehetőségéről” és ezek zenéjéről. Többször ki is hallatszik a sorokból.

NÉMETH ZOLTÁN legutóbbi művei: Állati férj; Kunstkamera; Boldogságtelep – vetélőgépben.

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...