Garaczi László: Weszteg | Benedek Szabolcs kritikája
A fél világra kiterjedő vesztegzár, egy szakítás és a mindenhová beszivárgó világvége-hangulat adja Garaczi László új regényének kereteit. Három nap a bezárkózó, félelembe burkolózó Magyarországon, ám a történet és annak következményei túlmutatnak a világjárványon – groteszk társadalmi tabló, ironikus krónika és érzelmes szerelmi történet.
Magvető, 130 oldal, 3499 Ft
Mindannyiunknak megvannak a többiekéhez erősen hasonlító sztorijai a pandémia időszakából. Ezek kábé úgy váltak a kollektív emlékezetünk részeivé, ahogyan az előző generációk esetében a háborúk és a forradalmak. A maszkviselés, az előbb önkéntes, aztán rendeletekkel és kijárási tilalmakkal is szabályozott bezárkózás, a vásárlási idősávok, a kézfertőtlenítő lerázhatatlan, csípős szaga, az állandó kézmosás következtében a drogériák polcairól eltűnő hidratálókrémek, a néptelen – legföljebb biciklis futárok rótta – utcák, és a félig vagy egészen üres tömegközlekedési eszközök bizonyára kitörölhetetlen emlékképként égtek bele életünk filmjének kockái közé. De nem lehet elfelejteni azt az egyszerre zsibbasztó, idegesítő és félelmet keltő érzést sem, ahogy ezzel az egész helyzettel eleinte nem tudtunk mit kezdeni.
Aztán mégiscsak gyökeret vert bennünk a tudat, hogy megszokott és kényelmesen unalmas, kiszámíthatóan biztonságos életünk véget ért. Más történelmi korokból is tudható, hogy az ember meglepően sok mindenhez képes viszonylag gyorsan alkalmazkodni. Először még csak kényszeresen és rémülten nevetgéltünk az önmagából kifordulni látszó világon, utána beállt a rutin, és megkövesedett az, amit átmenetinek hittünk. Aminek egyik első jellegzetes megnyilvánulása volt, hogy a mindennapjaink részévé vált a fertőtlenítés, a zsilipelés, a hírek folyamatos olvasása, a grafikonok böngészése, az operatív törzs megszólalásainak figyelése. Még inkább magunk és mások folyamatos ellenőrzése: ki köhög, ki tüsszent, kinek kapar a torka, érezzük-e a szagokat, na és persze ki az, aki a józan ésszel szembemenve, saját önzését hergelve dacol az új világgal, és nem akar se távolságot tartani, se maszkot viselni, se beoltatni magát.
Mindezek mellett ott volt a virtuálisból valóságossá előlépett online lét, amely az addigiaknál is megkerülhetetlenebbé vált, miután az interneten keresztüli kapcsolattartás lett jószerivel az egyetlen kommunikációs csatorna.
Azokban a hónapokban az üres utcára néző ablak mellett leginkább a számítógép vibráló képernyője jelentette a világot. Utóbbi persze korántsem számított mindenütt és mindenkinél újdonságnak. Garaczi László új regényének egyik főszereplője és elbeszélője, Brúnó – dacára annak, hogy egykoron irodalmár szeretett volna lenni – például informatikában utazik, úgyhogy az ő számára eleve természetes közeg a monitor és a világháló. (Saját magát megbízható rendszergazdaként és közepes programozóként jellemzi, olyan ember képét vázolva fel, aki, ha kell, tekeri a mókuskereket, ám híján van a kreativitásnak.)
Graffitik a világ minden tájáról a járvány idején
A könyv elején nem mellesleg Brúnó kéri a weszteg.hu domainnév bejegyzését, amit a történet végére meg is kap. Már amennyiben lehet történetről beszélni egy olyan közegben, amelynek amőbaként változó határait egy láthatatlan gyilokgép és az általa okozott, részben körülírhatatlan, részben nagyon is megragadható fenyegetettség, valamint a kibertér hipotetikus realizmusa próbálja egymással feleselve megrajzolni. (Egyébként ha mostanság keresünk rá a regényben szereplő domainnévre, „Az oldal fejlesztés alatt!” felirat fogad.)
Valami azért mégiscsak történik. Példának okáért az, hogy Brúnó nemrég szakított a regény másik elbeszélő-főszereplőjével, a tanárnő Hajnival – vagy Hajni Brúnóval, ennek különösebb jelentősége nincsen –, a kapcsolatuk azonban nem szakadt meg. Csak a hagyományos értelemben váltak el útjaik. De hol van már a hagyományos értelem! Ahogy Brúnó fogalmaz: „real life kilőve”, a pár két tagja még a pandémia okozta szigorítások bevezetése előtt elkezdte az egymástól való távolságtartást, a virtuális jelenlétben azonban továbbra is szóba állnak egymással, szöveges és képüzeneteket küldenek a másiknak. Nem mellesleg közben az egész világ átáll erre az üzemmódra.
Ez még a járvány kezdeti szakasza, amikor még kevésbé ismerték, ismertük a vírus természetét, oltások se voltak, így azokban a hetekben minden mást félretéve kellett megtanulnunk és megszoknunk az apokalipszis természetét.
Ehhez ad iránymutatást a regény harmadik elbeszélője, aki szereplőként inkább utalás szintjén van jelen, narrátorként azonban (Brúnó és Hajni egymásra reflektáló, pandemikus beszámolóit meg-megszakítva) erőteljesen hallatja a hangját: Sybille, a német ökofeminista politológus drámaiságot és líraiságot sem nélkülöző bekezdésekben taglalja az összeomlóban lévő világ szimptómáit, hol okokat, hol okozatokat keresve a világvégéhez. Monológjai nyomokban iróniát is tartalmaznak. Úgy fogalmaz: „az apokalipszis elmaradt, mert meguntuk”, elvégre a vírus jelentette valóságban is életben lehet maradni, még akkor is, még ha ezt az életet elsősorban az egymással optikai kábeleken és wifijeleken keresztül összeköttetésben lévő számítógépek táplálják.
A Weszteg konkrét alapsztoriját a regényidő formálta három napban az adja, hogy Hajni elutazik Budapestről Sopronba, hogy megnézze, mi a helyzet a hajdan otthonát jelentő lakásában – még azelőtt, hogy valóra válna a szóbeszédként terjedő, ugyanakkor nagyon is sanszosnak tűnő fenyegetés a települések lezárásáról. Brúnó nem megy ennyire messzire, ő csak a lakása közelében fekvő Városliget ismerősen is idegen helyszínein bolyong. És miközben a virtuális térben kölcsönösen figyelemmel kísérik a másik – szűkös keretek között kivitelezhető – utazását, a múltból, Hajni és Brúnó kapcsolatából is kiderülnek bizonyos dolgok. Amelyek viszont – az olvasói elvárásoktól némiképp eltérően – nem gyakorolnak megrendítő hatást a regényidőben elbeszélt eseményekre.
Ám az új világ szürrealitásának természetessé való alakulását jelzi az is, hogy a két szereplő rendre egyforma hangon nyilvánul meg, és noha időről időre a másik szemszögéből, avagy a másik szemszögére reflektálva láthatjuk ugyanazokat a történéseket, alapvető különbségek a helyzetértékeléseikben sincsenek. Hajni és Brúnó ily módon akár ugyanannak a figurának a duplikált megnyilvánulása is lehet, ahogy kétféle módon is testet ölt Sybille agymenésnek ható, de nagyon is plasztikus helyzetértékelésében. Ha úgy tetszik, a személyiség végképp feloldódott a vírus okozta fenyegetettségben és a bukott emberiség előtt tornyosuló, Sybille által előszeretettel elemzett, sőt már-már kiteljesedni vágyott apokalipszisben.
Garaczi új könyve látszólag rövid olvasmány, ugyanakkor jócskán túlnyúlik a regényidőn és a körülmények elbeszélésén. Nem csupán oly módon, hogy megismerjük egy szerelmespár szakításának történetét és annak előzményeit, vagy hogy a könyv lapjain ismerősként üdvözölhetjük a mindannyiunk által megtapasztalt közelmúltat, a karanténvilág néha kísértetiesen elmosódott, mégis élesen belénk ivódott kontúrjait. Ráadásképpen azt is megtudhatjuk, mit jelent a karanténkanosság, vagy hogy milyen baromságokat fecseg a történelmi tanulságokról és tapasztalatokról két zeneszám között egy bájgúnár celeb a rádióban. A Weszteg azonban mindezeken több ponton is erőteljesen túlmutat.
Hiába alig három nap történetéről van szó benne (az előzménysztorik leginkább a két központi figura egymáshoz való viszonyának föltérképezését segítik, noha korjellemző tüneteket is fölvonultatnak), és hiába ismerős számos fordulata és szituációja, a regény a pandémia adta motívumokon és élethelyzeteken keresztül valójában azt beszéli el, hogy korunk apokalipszistörténetekből áll.
Az elmúlt évek, ideértve napjainkat is, a közelgő világvégére való fölkészülésről, sőt immáron annak megélésről szóltak, illetve szólnak.
A globális felmelegedéstől és a civilizációnkat elpusztító, magunk okozta klímaváltozástól kezdve a világjárványon át a küszöbön álló atomháborúig. Ez határozza meg nem csupán a közbeszédet és a közhangulatot, hanem a magánéletünket, a hogylétünket, az érzelmeinket, a privát hétköznapjainkat, makro- és mikrokörnyezetünket egyaránt.
Garaczi László
Ezen a csapáson haladva lépi túl a saját maga számára kiszabott kereteket Garaczi László új regénye, és oldódik föl egyfajta disztópikus időtlenségben. Valamint lép ki a Városliget és Sopron által behatárolt földrajzi térből. Mindezt az is alátámasztja, hogy a pandémia eltérő hullámainak tipikus jelenségei sűrűsödnek bele az elbeszélt három napba. Nem is maga a vírus jelentette fenyegetés és pusztulás a lényeg, hanem az, amit a történelmi paraboláktól kiindulva Sybille is fölvázol ontológiai tartalmakat se nélkülöző jelenábrázolásaiban: az apokalipszis képes életünk részévé válni, és onnantól kezdve, hogy a hétköznapok eleme lesz, a megsemmisülés tudata simán belesimul a gondolatainkba és a cselekedeteinkbe is.
Egyszerűen tudomásul vesszük, hogy ez már a végítélet, egyébként ettől még ugyanúgy átsétálunk a Wünsch hídon, pompásan buszozunk Sopron felé – csakhogy jelezzem a nyilvánvaló áthallásokat a korábbi Garaczi-művek felé –, vagy szórjuk a hamut a gang korlátára drótozott, rozsdásodó konzervesdobozba. (Ne feledjük, bár múlt időben beszélünk róla, a járvány sem ért még valójában véget.) És ez korántsem valamiféle nihil: a globális katasztrófák képében megnyilvánuló disztópia lett a természetes közegünk. Ám ettől még simán érdekelhet, hogy mi lesz azon a bizonyos Weszteg domain nevű internetes oldalon.
