KÖNYVTERASZ
Az ősz egyik könyvszenzációja Janikovszky Éva nemrég megjelent lánykori naplója. A kiadás körülményeiről, a napló szomorú és vidám pillanatairól, a hagyatékban maradt levelekről, illetve arról beszélgettünk az írónő fiával, Janikovszky Jánossal, hogy tényleg ő áll-e modellként a könyvbéli kisfiúk mögött.
– Lassan érett meg bennem a gondolat, írja az előszóban, hogy kötelességem foglalkozni a naplóval. Mi mindent kellett megfontolnia a közlés előtt?
– Leginkább lelkierőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy immár 17 évvel anyu halála után végre megkezdjem az alámerülést a rengeteg fiók tartalmába. Úgy éreztem ugyanis, hogy nagy a fulladásveszély. Anyu még a kilencvenes években írta meg az Ugyan kinek gyűjtögetünk? című tárcát, amely a Felnőtteknek írtam című kötetében olvasható. Ebben leírja, hogy a Szegedről örökölt fiókos szekrény harmadik fiókjában gyerekkori naplók, gimnáziumi évkönyvek, képeslapok találhatók hatéves korától tizennyolc éves koráig, illetve sportigazolványok és egyéb emlékek lapulnak. Majd közli: „bocsássatok meg, nem tudok rátok emlékezni, de megőrizlek benneteket a fiaméknak, az unokáimnak”. Ez is biztatás volt számomra, hogy ha valakinek, hát nekem feladatom van mindazzal, amit három generáció összegyűjtött és megőrzött.
– Szerencsére csak magán múlt mindez.
– Mint az előszóban is írtam, örülök, hogy egyke vagyok, mert így nem kellett senkivel sem egyeztetnem, hogy kiadjuk-e a naplókat és ha igen, mikor és hogyan. Így nagyobb a felelősségem, de könnyebb volt döntést hozni. Az idén hetvenéves Móra Kiadó joggal tartja a Naplót az ünnepi év legjelentősebb és legfontosabb kötetének.
– Mit tart a kötet legnagyobb érdemének?
– Janikovszky Évának alapvető műfaja a művészi erejű monológ volt. Legsikeresebb művei gyerekmonológok, késői művei pedig egy idősebb felnőtt monológjai. A Napló első feléből kiderül, hogy Janikovszky Évának ez a műfaj – a gyerekmonológ – már tizenkét évesen is jól ment, teljesen hasonló a humora, a stílusa. Akár az érett írónő művei is lehetnének a gyerekkori naplók. Az életműből viszont eddig hiányoztak a fiatal felnőtt monológjai, de most már nem hiányoznak, hiszen a Napló kései – főleg az 1944-es bejegyzései mind ilyenek. Ez tehát egy új hang, úgymond meglett a hiányzó láncszem. Ez a különleges hang szépirodalmi művei közül viszonylag kevésben jelenik meg, ennyiből feltétlenül irodalmi szenzáció ez a könyv, és meglepetéssel szolgál.
– Mit gondol, mennyiben alakul majd át a bennünk élő Janikovszky-kép?
– Szerintem az írói megítélésén fog változtatni. A kötet abban segít majd, hogy az irodalmi kritika valamelyest átértékelje a munkásságát.
Ne csupán a jópofa, humoros, „janikovszkys” stílust méltassa, hanem talán most észrevehetik benne azt a mélyen gondolkodó asszonyt, írót, aki eddig nem volt látható.
Minden napló különleges, de ha egy lány, aki egy fantasztikus intellektussal bíró családban nevelkedett, tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig, szinte a háború kitörésétől kezdve nap mint nap leírja, mit gondol a világról, akkor az már kordokumentumként is izgalmas.
– Azt lehet tudni, hogy a háború után miért hagyott fel az édesanyja a naplóírással?
– Ahogy korábban is mondtam, a Napló egyfajta monológ, amelynek címzettje 1944-től már nem maga a Napló, hanem egy olyan férfi, aki iránt anyu komoly érzelmeket táplált. A háborút követően ezeket a naplóba történt bejegyzéseket talán felváltották a valódi levelek, amelyeket el is küldött a címzettnek. Szeged az első felszabadult nagyvárosok egyike volt. A deportálást túlélő nagyszülők hazatérése, az 1945 februárjában kötött első házassága, az egyetemre való beiratkozás, majd az államosítás viszontagságai, gyors válása, a barátok elvesztése, mind-mind olyan esemény lehetett, amely annyira lefoglalta, felkavarta, hogy talán nem volt se ideje, se kedve már naplót írni.
– Folytatjuk a válogatást, ígéri Dési János az utószóban. Mire lehet még számítani a hagyatékból?
– Sajnos több Napló már nincs a hagyatékban. De anyu halála óta céltudatosan gyűjtöm, dossziékban rendszerezem azokat a leveleket, amelyeket valahol megtalálok, vagy valahonnan, valakitől visszakapok. Anyu legjobb barátnője a Naplóban is sokszor szereplő Deutsch Vera volt az, aki a háború után kivándorolt Amerikába, és akivel évtizedeken át leveleztek. Hála istennek Vera annyira becsben tartotta anyu leveleit, hogy valamennyit elrakta, majd visszaadta nekem. Ezekből nyilván sokkal nagyobb munka lenne egy kötetre valót összeválogatni, mint a naplókból, de talán sikerülni fog. Vannak továbbá olyan levelek is a hagyatékban, amelyek címzettje apu, anyu legnagyobb szerelme és társa, akivel huszonöt éven át jóban-rosszban együtt voltak. Ez esetben sokkal nagyobb a felelősségem a tekintetben, hogy mit hozok nyilvánosságra a levelekből, mint a Napló esetében volt.
– Körültekintőbbnek kell lennie?
– Szeretnék visszautalni az Ugyan kinek gyűjtögetünk? című írásra is, amelyben azt írja: „Kihúztam fiókos szekrényem valamennyi fiókját. (…) Ötödik-hatodik fiók: negyven év levelei. Köztük külön három dobozban a legkedvesebbek. Életem regénye, így gondoltam egykoron. Már nem gondolom.” Szóval, ez a pár sor is óvatosságra int.
– Milyen érzés volt szembesülni az édesanyja szemüvegén keresztül mindazon szörnyű eseményekkel, amelyekről ezeken az oldalakon beszámol?
– Szívszorító olvasni egy tizenhét éves lány drámai beszámolóját az akkori életről. Életről? 1944. június 18-án például azt írja: „ma viszik el Nagymamáékat, marhakocsikban, nem tudom, hova. Sárga csillag, gettó, papok, zsidók, jezsuiták, öngyilkosság, csendőrök, feljelentés, izgalmak, sírógörcsök, ebből áll egy nap. (…) Anyu állandóan sír, és én nem bírom vigasztalni, csak lődörgök összevissza, lehetőleg nem vagyok itthon, és ha sírni kezd, kirohanok a szobából, és becsapom az ajtót.” 1944. szeptember 3-án bombázzák le többek között a szegedi hidat a fasiszták. Ez talán a legtragikusabb nap a Napló hatéves története során. Szeged Felsővárost szőnyegbombázás éri, mindenütt döglött disznók, kiszakadt belek, kezek, lábak, egy bunkerben 15 halott, szépen vigyázban állva… De anyunak van szeme és érzéke meglátni a sok nagyképű embert, a közeget, amelynek képviselői bokacsapkodva, alázatosan jelentenek, ahogy írja.
– Hogyan lehetett mindezt kibírni?
– Különösen elgondolkodtatott az 1944. december 24-i karácsony estéjének leírása, amikor sorra veszi, hogy ki mindenki nincs már ott a családtagok közül. Négyen vannak a szobában, anyu anyja a kályhának támaszkodva sír, Kálmán, a nevelőapja lehunyt szemmel ül a díványon, nem alszik, csak nem tud mit csinálni nyitott szemmel. Mindenki azokra a családtagokra gondol, akik már nem lehetnek jelen. Ez a nap, 1944. december 24. az utolsó bejegyzés a Naplóban, itt ér véget a hat évig többé-kevésbé rendszeresen írt szöveg. Talán nem csoda, hogy ezután már nem volt lelkiereje újra naplóírásba kezdeni.
– Gyakran ismert magára Janikovszky Éva gyermekhőseiben?
– Mivel több, klasszikussá vált kötete főhőse kisfiú, talán okkal gondolhatok arra, hogy ezeket a srácokat rólam mintázta. Ezt erősíti, hogy a Ha én felnőtt volnék, a Már megint, a Jó nekem! és a Velem mindig történik valami című kötetek Réber László által készített borítógrafikáin a szülők mellett álló gyerek kisfiú és nem kislány. A Kire ütött ez a gyerek című kötet kamasz főhőse azonban már igazolhatóan én vagyok, hiszen a könyv belső borítóján van egy nekem szóló ajánlás: Fiamnak, Janónak! De ha folytatni akarom a sort, akkor A tükör előtt – Egy kamasz monológja című kötet is több mint gyanús. A főhős ugyanis ugyanaz a kamasz, mint a Kire ütött főszereplője. És a monológ sok mondatában visszaköszönnek valamikori gondolataim és problémáin. De ez a szöveg önálló kötetként csak 2015-ben, anyu halála után tizenkét évvel jelent meg.
– Felolvasta magának a készülő könyveinek egy-egy részletét, hogy megkapja a megfelelő visszajelzést?
– A családi lektor 1978-ig kizárólag apu volt. Ő látta, láthatta elsőnek az összes kéziratot és mondhatott véleményt. Apu halálát követően Nagymamám és néha én is belenézhettünk a leadásra váró kéziratokba, de tőlem már leginkább csak az újságok felkérésére, a kilencvenes években határidőre írandó tárcák vonatkozásában kért véleményt.
Sokszor hívott telefonon, kétségek közt vergődve a hétvégén, hogy Janókám, nincs ötleted?
Mit írjak például a Népszabinak vagy Nők Lapjának? De ez leginkább az írás előtti pótcselekvés része volt, amikor elszívott még egy cigit, megivott még egy kávét, tett még három tiszteletkört a Mercedes írógép körül. Majd utána írt egy tökéletes, frappáns, humoros tárcát, felnőtt monológot vagy bármit. Azután, hogy az utolsó pillanatban is leadhassa a kéziratot, beszerzett egy faxgépet, így nem kellett hétfőn reggel szaladni a szerkesztőségekbe az anyaggal. A fax volt talán az egyetlen technikai vívmány, amelynek működtetését hajlandó volt elsajátítani, mert annak látta értelmét.
