KÖNYVTERASZ
Örök téma a hazai közbeszédben, hogy a magyar nők nem szülnek elég gyereket. Szerencsére a biológia és filozófia végzettségű Tóth I. János, a szegedi egyetem docense friss könyvében (itt olvashat róla bővebben) az okokat és a folyamatokat ennél jóval mélyrehatóbban vizsgálta. És persze nem csupán hazai, hanem globális viszonylatban. Többek között arról is beszélgettünk, hogy a kihalás vagy a túlnépesedés jelent-e nagyobb veszélyt ránk, európaiakra és magyarokra nézve.
– Derűlátó vagy inkább pesszimista a magyar népesség számát illetően a következő ötven évre tekintve?
– Szinte lehetetlen a népességfogyás megállítása. Ugyanakkor nincs más út, ha a magyarság fenn akar maradni. Ezért én derűlátóan bízom ebben a csodában.
– Ha magán múlna, milyen intézkedéseket hozna a kívánt születésszám elérése érdekében?
– Először is tudatosítanám, hogy az alacsony termékenységi és születési szám nemcsak a magyarságot, hanem Kelet-Európát és Kelet-Ázsia fejlett országait is sújtja. Sőt ez a probléma bizonyos értelemben a nyugati világban is jelen van, csak ott a bevándorlók és a gyerekeik magas száma elfedi ezt a jelenséget. Ezért joggal mondhatjuk, hogy a folyamatosan csökkenő születési és termékenységi arányszám a modernizáció végzete.
– Nem hangzik túl jól.
– De ha ezt az összefüggést az emberek megértik, akkor azt is elfogadják, hogy a társadalomban a produkció és a reprodukció viszonyát teljesen újra kell gondolni. A munka és a magánélet, a munka és a gyerek között feszülő ellentét nemcsak a modern individuum, hanem a modern társadalom számára is súlyos dilemma. Ennek a problémának a megoldása korunk egyik súlyos kihívása.
– Az elmúlt évek hasonló intézkedései között melyik hozott vagy hozhat majd igazi változást a népességet tekintve?
– Még nincs statisztikai rálátásunk arra, hogy az egyes intézkedések hosszabb távon milyen hatást gyakorolnak a születési folyamatokra. Általában a családok és a gyerekvállalás támogatását helyeslem. Az elmúlt évtizedben 0,3 gyerek/nő értékkel emelkedett a magyar termékenységi arányszám, ami nemzetközi viszonylatban is kimagasló érték. Ennek okait tekintve megoszlanak a vélemények: a Ratkó-unokák kései szüléseitől a kormányzat családpolitikájáig terjednek a magyarázatok. Sajnos ezzel párhuzamosan a szülések száma nem nőtt, mert a szülőképeskorú – 15 és 49 év közötti – nők száma folyamatosan csökkent.
Azt nem tudhatjuk, hogy az elkövetkező időszakban hogyan alakul a magyar termékenységi arányszám, de azt biztosan tudjuk, hogy a magyar szülőképeskorú nők száma drámai mértékben csökkenni fog.
– Paradoxon, hogy miközben egyes országok népessége folyamatosan csökken, globálisan a túlnépesedés következményeit nyögjük. Hogyan látja, hosszú távon melyik folyamat kerekedhet felül?
– Igaza van, ez a két demográfiai válság egyidejűleg jellemzi a világunkat. A két végletet Afrika (4,3 gyerek/nő) és Európa (1,5 gyerek/nő) jelenti. Azt kell megérteni, hogy az afrikai országok exponenciális ütemű növekedését az európai népek exponenciális ütemű csökkenése nem kompenzálhatja. Egyrészt ez számszakilag sem lehetséges, mert a két exponenciális változás különbsége is egy exponenciális ütemű növekedés. Másrészt számomra erkölcsileg sem helyes az a folyamat, amelynek végeredménye az európai népek eltűnése lehet.
– Akkor is így gondolná, ha nem rólunk lenne szó?
– Feltétlenül. Ahogy az ökológiában a biodiverzitás, úgy az emberiség esetében a kulturális diverzitás fontos érték. Az európai népek eltűnésével ez a kulturális diverzitás jelentős mértékben csökkenne. Az ideális megoldás nyilvánvalóan az lenne, ha az európai népek esetében 2,1-re emelkedne, míg az afrikai népek esetében 2,1 gyerek/nő értékre csökkenne a termékenységi ráta. Egy ilyen változás egyidejűleg orvosolná a népességrobbanást és a demográfiai tél problémáját.
(FOTÓK: Pixabay.com)
– A modern élet velejárója a kevés gyerek születése. Vissza kellene mennünk az időben, hogy mindez változzon?
– Szerintem a modernizáció jelenlegi formája, amit szélsőségesnek nevezek, hibás. Ezt nemcsak a demográfiai, hanem az ökológiai válság is mutatja. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az időben nem lehet visszamenni. A könyvemben ezzel kapcsolatban azt javasoltam, hogy megoldást a mérsékelt, hagyományos modernizáció jelentheti, amely képes egyesíteni a mikroszintű és makroszintű, az individuális és társadalmi, a modern és tradicionális értékeket, valamint az antinatalista és pronatalista hatásokat. A dialektika terminológiáját használva azt mondhatjuk, hogy a tradicionális modernitás megszüntetve-megőrizve haladja meg a szélsőséges modernitást.
– A mai nők – teljes joggal – nem szeretnének semmiféle beleszólást a saját testük és életük irányításába, így a túl direkt intézkedések, túl direkt népességpolitika ellenszenvet szül a körükben. A politika mégsem tekinti őket igazi partnernek a kérdés megoldásában. Lát lehetőséget a helyzet feloldására?
– Igen, pontosan ez a dilemma veleje. Individuális szinten mindenki annyi gyereket vállal, amennyit akar, beleértve a tudatos gyermektelenséget is, társadalmi szinten viszont a 2,1 gyerek/nő érték a kívánatos, mert csak ez biztosítja az állandó létszámú és korösszetételű népességet.
Mi történjen akkor, ha a termékenységi, demográfiai „láthatatlan kéz” nem működik, ahogy azt látjuk Afrikában és Európában?
Úgy gondolom, hogy mindkét kontinensen a kettes termékenységi ráta szükségessége és fontossága mellett kell érvelni, az előbbi kontinensen antinatalista, míg az utóbbiban pronatalista jelleggel. Abban is igaza van, hogy ezt a problémát politikai eszközökkel nem lehet megoldani. Véleményem szerint is egy új közgondolkodásra, sőt moralitásra van szükség, amely elfogadja, hogy az emberi élet természetes része két-három gyerek felnevelése.
– Arra van esély, hogy a probléma külső szabályozás nélkül, mintegy magától megoldódjon?
– A modernizáció születést korlátozó, antinatalista hatása miatt Afrika népességrobbanása lassan, de biztosan mérséklődik. Az egy másik kérdés, hogy a környezeti válság miatt ennek a folyamatnak a természetes üteme túl lassú. Hasonló okok miatt az európai demográfiai tél spontán módon mélyül. Ez esetben tehát nem reménykedhetünk abban, hogy ez a probléma magától megoldódik. A kontinensünkön tehát ki kell találnunk a modernizációt meghaladó modernizációt, ami, lássuk be, nem könnyű feladat.
