Mennyit ér egy női festmény? – Beszélgetés Martos Gáborral

FALUSI DÓRA interjúja

Több száz éves előítéletek nyomába eredt új könyvében a műkereskedelem világát kutató Martos Gábor. Mert bár elméletileg nem számít egy-egy remekmű neme, a férfi és női alkotók művei között felfoghatatlan mértékű különbség tátong. A trend pedig lassan változik. Az is bolond aki mai női festővé lesz Magyarországon? Többek között erről is beszélgettünk új könyve (itt olvashat róla bővebben) kapcsán.

– Látok abban némi reményt adó iróniát, hogy ezt a könyvet egy férfi írta. Ez a hozzáállás segíthet lebontani a női és férfi alkotók közti különbségtételt?
– Félek, hogy ehhez az én akármennyire is „nőbarát” hozzáállásom sajnos kevés. A könyvből is kiderül: itt sok száz éves előítéleteket, beidegződéseket, megcsontosodásokat kell leküzdeni ahhoz, hogy a nőket a képzőművészetben (is) egyenrangúan kezeljék – és főleg fizessék meg – a férfiakkal. És azt csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy és akkor ez a kérdés még hol van fontosságában attól, hogy ma Magyarországon átlagosan hetente egy nő hal meg párkapcsolati bántalmazás miatt. Úgyhogy előbb mindenképpen ez – és a többi hasonló rettenetes diszkrimináció– ellen kellene tenni valamit. Persze a két probléma, ha lazán is, de összefügg.

– Az aukciók árai nyilvánvalóan a közvélemény értékítéletét tükrözi. Hogy látod, mikor várható az ízlést diktáló rétegekben is változás a női alkotók javára?
– Azt kell mondjam, hogy a világban ez a változás már most is látszik. A könyvben is idézek egy 2019-es felmérést, amely szerint az azt megelőző hat évben a női művészeknek az aukciós piacra visszatérő – vagyis többször is értékesített – munkáinak ára átlagosan 72,9 százalékkal nőtt, szemben a férfi művészek ismételt eladásainak sokkal szerényebb 8,3 százalékos hozamával. Miközben az ezt megelőző ötven évben az értékemelkedés aránya nagyjából azonos volt a férfi és a női művészek újra-aukcionált munkái között.

– De ez csak a korábbi számokhoz képest mutat előrelépést.
– Igen, a nőknek van honnan „feljönniük”. Egy másik összesítés szerint 2008 elejétől 2019 májusának végéig a világ művészeti aukcióin a vásárlók több mint 196,6 milliárd dollárt költöttek műalkotásokra, és ebből az összegből a nők által készített művek ára mindössze durván négymilliárd dollárt tett ki, azaz alig kicsivel többet, mint két százalékot.

Összehasonlításul: ugyanebben az időszakban csak Pablo Picasso alkotásaiért 4,8 milliárd dollárt fizettek ki a gyűjtők, vagyis többet, mint a listán szereplő összes női alkotó összes munkájáért, márpedig ez csaknem hatezer női művész teljes árbevételét jelenti.

– Sokat hangoztatott nézet, hogy egy alkotásnak nincs neme, a remekmű szempontjából mindegy, hogy férfi vagy nő készítette. Ez a könyvben is felvetett probléma tagadása vagy meg kell hajolnunk az „érv” előtt?
– Én is azt mondom – írom is a könyv elején –, hogy nincs „női” meg „férfi” művészet. Viszont éppen ezért is különösen megdöbbentő az Oxfordi Egyetem Business Schooljának az a 2017-es kísérlete, amelyben kétezer embert kérdeztek meg, hogy különböző festményekről mondják meg, melyiket szeretnék inkább magukénak tudni. A képek mindegyikét számítógéppel generálták, és azok találomra kaptak férfi vagy női nevet „szerzőként”. A válaszokból az derült ki, hogy azok, akik azt mondták magukról, hogy évente többször is ellátogatnak egy-egy galériába, járnak árverésekre, vásárolnak műtárgyakat, vagyis tulajdonképpen gyűjtőknek tekinthetők, azok hogy, hogy nem, de rendre azokat a munkákat választották volna maguknak, amelyeknek az „alkotója” férfi nevet kapott.

– Az talán biztató lehet – Torma Tamás is megpendíti a recenziójában –, hogy a kurátori pálya és a képzőművészeti oktatás kezd elnőiesedni. Megtörténhet, hogy az inga visszaleng és – jó értelemben véve – női uralom köszönt be az elkövetkező évtizedekben?
– Félek, hogy ez azért nem így lesz. Nota bene: nem is lenne jó, ha így lenne. Való igaz, hogy ma a világban – és Magyarországon is – több nő tanul művészeti oktatásban, mint férfi. De aztán nézd meg a múzeumi kiállításokban, a műkereskedelemben, vagy akár a művészeti díjakban a nők arányát. Úgyhogy a „nőuralom” helyett – ami, még egyszer mondom, szerintem ugyanúgy nem lenne jó, mint a mai „férfiuralom”, – már annak is örülhetnénk, ha az inga igazságosan középen állna.

– Volt olyan eset az általad érintett sorsok között, ami férfiként kimondottan felháborított?
– Rengeteg. De hogy csak egy olyan művészházaspárt említsek – a könyvben persze bőven vannak még példák –, amikor a nő alkotóként teljesen alárendelt szerepbe került a férjével szemben: Modok Mária és Czóbel Béla.

Czóbelnek például egész közös életükben egészen egyszerűen nem tűnt fel, hogy miután összeházasodtak, soha nem látja a feleségét festeni, de persze mialatt ő maga folyamatosan alkot, mindig van ebéd, a ház ki van takarítva, minden működik körülötte.

És amikor Modok meghal, és egy sezlon alól előkerül egy csomó kép, amelyekről Czóbel látja, hogy nagyszerűek, akkor igazi döbbenettel kérdezi a barátait, hogy „de hát ki festette ezeket?”. És amikor azt mondják neki, hogy „a feleséged”, akkor ugyanolyan döbbenten képed el, hogy „de hát mikor?”.

– Nem tudta, hogy egy tehetséges festőt vett el?
– Nyilván tudta, csak valahogy erről a közös életük során „megfeledkezett”. Modok meg – és nyilván ez is jellemző a korra, a társadalmi beidegződésekre, ha úgy tetszik: az egész gender-problémára – elfogadta ezt a helyzetet, és csak „lopott” időkben alkotott egy-egy remekművet, amíg mondjuk Czóbel délután szundikált. És nem tudok nem arra gondolni, hogy mindezzel máig összefügg, hogy Czóbel ma legdrágább munkája 48 milliós leütéssel kelt el a hazai műtárgypiacon, Modoké meg 6 millióssal. És félreértés ne essék: lehet, hogy Czóbel jobb festő volt – abba most nem megyek bele, hogy ezt mégis milyen alapon tudná objektíven „mérni” –, de azért a nyolcszoros árkülönbség mégiscsak mellbevágó.

– Ma nálunk egyenlő esélyekkel indulhat el a képzőművészeti pályán nő és férfi?
– Bocs, visszakérdezek: miért, a nem képzőművészeti pályán egyenlő esélyekkel indulhatnak? És megint csak félre ne érts: nem azt mondom, hogy mondjuk a parlamentben pont annyi nőnek kellene ülni, mint férfinak. Nyilván soha nem lehet teljes egyenlőség, hiszen a gyereket csak a nő tudja megszülni, ő tudja szoptatni, ha beteg lesz, nyilván inkább ő marad otthon vele és így tovább. Tehát a karrier számukra – bármilyen pályán – eleve nehezebb. De azért valahogy a vak komondorokon is inkább mindig csak a nők esnek át…

– A magyar piacon várható, hogy csökkenjen az olló a férfi és a női alkotások árai között?
– Várni várható, hiszen ez, mint látjuk, az utóbbi években egyre erősebb világtrend, de azért ez is nyilván lassú folyamat lesz. Mondjuk abból a szempontból mi még jól is állunk, hogy nálunk – szemben a világpiaccal – az élő magyar művészek hazai aukciós toplistáját ma egy nő, Keserü Ilona vezeti egy 55 millió forintos leütéssel – Virág Judit Galéria, 2021. június –, és csak utána jön Lakner László 42 millióval – Virág Judit Galéria, 2019. november.

– Akkor ez egészen friss fejlemény
– Ugyanakkor az élő magyar művészek 5 millió forint felett elkelt műveinek listáján ma a hetven ilyen alkotásból mindössze tizenegy származik női alkotó kezétől, és ezek között is tíz Keserü Ilonáétól és egy Maurer Dóráétól. A már nem élő alkotók között pedig egyértelmű a „férfiuralom”: a 30 millió forint felett elárverezett nagyjából háromszáz tétel között mindössze nyolc női alkotó munkája található. Igaz, még itt is jobban állunk, mint a világ, hiszen ott a 30 millió dollár felett elkelt művek csaknem ezer tételt számláló listáján összesen két női kézből kikerült alkotás szerepel.

– Ha a pénz nem számítana, kitől vásárolnál ma egy rangos aukción?
– Hú, ez nagyon hosszú lista lenne. Mondjuk egy Modiglianit biztosan elnéznék otthon a falon. Vagy egy Lee Krasnert. De akár egy Jackson Pollockot is. Egy Rothkót. Egy Helen Frankenthalert. Ha lehetne, akkor a térbe függesztve egy háromméteres, kétoldalas munkát az egyik legnagyobb kedvencemtől, az amerikai outsider art festőtől, Henry Dargertől. Szinte bármit Rippl-Rónaitól, vagy Ferenczytől, utóbbinak az egyik legnagyszerűbb festményéről készített litográfiájára régóta vadászom. Igaz, inkább csak „puska” nélkül. Nyilván vennék egy sor kis finom nagybányai városképet az ottani „kismesterektől”: Jánditól, Krizsántól, Maticskától. Egy nagyon ütős, nagy, színes El Kazovszkijt. Konok Tamásokat, Ország Liliket…

– És ha befektetési célból vennél?
– Akkor ma még szinte ismeretlen, fiatal, színes bőrű, afrikai, távol- és közel-keleti, dél-amerikai női festők vásznait vásárolnám, mert azoknak a trendeket látva biztosan szépen fel fog menni a közeljövőben az ára a világban. Még szerencse, hogy a műkereskedelemnek ez a „pragmatikus” része engem egyáltalán nem érdekel. Mondhatnám: nincs az a pénz, hogy emiatt egy fillért is kiadjak. Igaz, sajnos a „szerelemlistára” sincs az a pénz. Így maradok amellett, hogy csak kívülről figyeljem a műkereskedelmet. És ennek eredményeként időnként írok egy könyvet.

MARTOS GÁBOR korábbi művei: Ilyet én is tudok; Műkereskedelem – Egy cápa ára; A tőzsdeügynök képei.