John Updike: Emlékek Gerald Ford elnökségéről | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Igazi posztmodern szerepjáték John Updike eddig lefordítatlan regénye, amely a rutinosabb rajongókat is meg fogja lepni. Egy régi bevált témáját, a házasságtörést boncolgatja a megszokott vérbőséggel és kajánsággal, amelyre most rámontírozza egy 19. századi amerikai elnök cseppet sem könnyű jegyességét. Mindehhez pedig egy kisvárosban botladozó egyetemi tanár hangját veszi kölcsön.
21. század, 377 oldal, 4990 Ft
Kissé korán talált meg. Ha jól emlékszem, a Párokkal kezdtem, amelynek fülledtségét már a magyar borító is jelezte: a széttett, vaskos láb felett meztelen emberek alkották a regény címét – mindez festve. 1990-et írtunk, a könyveknek már a könyörtelen piacon kellett helytállniuk, nem csoda hát, hogy ez volt a legrondább és legtúltoltabb borítók időszaka. A regény erotikája egyrészt nagy botrányt kavart John Updike hazájában, másrészt kilenc hónapig vezette a bestsellerek listáját – ez sem csoda, hiszen 1968-ban, az eredeti megjelenés évében a házasságtörésről ilyen nyílt felszabadultsággal írni még mindig skandalumnak számított.
Tizennyolc évesen – mögöttem a kommunizmus erotikátlanságával és bennem a hormonok zabolátlanságával – nem is nagyon tudtam kiolvasni belőle mást, mint a folyamatos dugást és vágyat. A mű mélyebb jelentésrétegei így rejtve maradtak, Updike viszont az egyik kedvenc írómmá lett, még ha nem is igen értettem, hogy miért. Eljutottam a Nyúl-trilógia első két kötetéig is (akkor még csak trilógia volt), és A kentaurig, amiért már egyenesen rajongtam. Talán ekkor kezdtem értékelni igazán az írói kvalitásait, megérezni a szándékait. Aztán sokáig csend, úgy voltam vele, hogy nekem Updike megvolt, elindultam más területek felé.
A 21. század kiadó jóvoltából viszont most valóban nekiláthattam a közelmúltbeli amerikai irodalom egyik legmarkánsabb írójának felfedezéséhez. A tucatnyi regényt felölelő életműsorozatban (már ez is hiánypótló) ráadásul új fordításban jelent meg az azóta tetralógiává bővült Nyúl-folyam, de a népszerű és ismert címek mellett „újdonságokkal” is szolgálnak. Az eredetileg 1992-ben kiadott Emlékek Gerald Ford elnökségéről ugyanis most olvasható először magyarul. De vajon miért kellett erre ilyen sokat várni? Miközben a szerző határozottan népszerű a hazai olvasók körében, csak a Nyúlcipőnek négy kiadása van, és 1968-tól – ekkor jelent meg az Európa kiadó Modern könyvtár sorozatában Réz Ádám fordításában – a rendszerváltásig többször is újranyomták, igaz, akkor már a nagyon felkapott Zsebkönyvek sorozatban.
Gerald Ford leteszi az esküt
Nos, az egyik válasz erre talán az lehet, hogy ez a regény nagyon amerikai. Nem árt, ha nagy vonalakban tudjuk az amerikai történelmet a 19. századig visszanyúlva, és kenjük-vágjuk az elnökök sorát. Különben azt kell tenniük, mint nekem: a számos név és utalás felfejtéséhez erősen kell használni a keresőprogramokat. A cselekmény jelentős része ugyanis az amerikai politika és az egymást váltó elnökök ritmusához, korszakához igazodik – kettőhöz (Gerald Ford és James Buchanan) különösképpen. Talán érthető, hogy miért éppen ők, hiszen mindkettő rendhagyó a maga módján: Ford volt az egyetlen amerikai elnök, akit soha nem választottak meg, Buchanan meg az egyetlen, aki soha nem házasodott meg. Ám egy ilyen regény a lexikonok korában és az internet hiányában elég kockázatos vállalkozás lett volna egy hazai kiadó részéről.
A regény ugyanis igazi posztmodern csavarra épül: igazából nem Updike művét, hanem a főszereplő egyetemi tanár, a háromgyerekes Alfred irományát, visszaemlékezését olvassuk, amelyet az évente háromszor megjelenő Retrospect nevű folyóiratnak írt.
A felkérés szerint a szerkesztőség a Gerald Ford (tudjuk, ő váltotta a botrányba keveredett és lemondott Nixont) elnöksége alatt keletkező emlékekre és benyomásokra kíváncsi, amelyre Alfred – teljesen félreértve a dolgot – válaszol.
Buchanan, az egyetlen agglegény
A félreértés abban áll, hogy a felkérést ürügyként használva meséli el zátonyra futott házasságát, házasságtörését, kiútkereső kalandjait. Bevezet, ahogy ő mondja, a „Ford-éra szexuális dzsungelébe”. Vagyis a már jól ismert updike-i témával találkozunk a megszokott vérbő őszinteséggel és szókimondással. Annyi különbséggel, hogy Alfred modora igen barokkos, túlburjánzó és részletektől terhes. Azt az egyszerű dolgot, hogy egy madár énekel mellette, így írja le: „Egy madár, a dinoszauruszok leszármazottja, több hosszú területfoglaló záradékot közölt”.
A körülményes stílus mögött jól érezni Updike kajánságát, mintha csak a saját stílusát karikírozná ki. Különlegesen szórakoztató, amikor Alfred zárójelben magyarázkodik vagy üzen a Retrospect szerkesztőinek, például arra kéri őket, hogy ne szabdalják fel a bekezdéseit, az indázó, mindenre kiterjedő mondatkígyóit, mert „némelyik gondolat majd árad, mint hóolvadáskor a folyó, másik meg eltörik, akár a jégcsap”. Ez számos zseniális mondatot és meghökkentő hasonlatot eredményez. Telitalálat: „úgy számoltuk az orgazmus, akár egy százszorszép szirmait”; „Ford elnöksége idején minden férfinak és nőnek, aki kettesben találta magát egy szobában, amin volt zár, kötelessége volt dugni”. És amivel nehéz mit kezdeni: „akik olyan önelégültek, akár a tészta”; „az egész testemet olyan habosnak éreztem, mint amilyen a szilfa volt”.
Mindezt tovább bonyolítja újabb posztmodern játékként, hogy Alfred nem elégszik meg az emlékei parttalan megidézésével, hanem a válaszba beleszerkeszti a James Buchanan elnökről (közvetlenül az amerikai polgárháború előtt vezette az országot) írott könyvének elkészült részleteit, amelyen már évtizede molyol, de még nem fejezett be. Ez, bár a tanulmányokhoz szokott alapossággal közelít a témájához, mégis inkább regényes önéletrajz – vagyis regény a regényben/felkérésben.
John Updike
A történet idején Buchanan még csak ügyvéd és jegyben jár a város leggazdagabb emberének lányával, Ann Colemannal. A két történet – Alfred házasságtörése és új szerelme, illetve a kicsit nyögvenyelős jegyesség – szép lassan egymásra montírozódik, megépül a majd kétszáz évet áthidaló építmény.
Nem mondom, hogy egyszerű olvasmány Updike eddig lefordítatlanul maradt regénye (Pék Zoltán heroikus fordítása), de aki képes áthámozni magát a cirádákon, a túlfeszített stíluson, és aki nem ijed meg sem a posztmodern gesztusoktól, sem a túl sok névtől, az remekül fog szórakozni a szenvedélyről, szexualitásról és hatalomról szőtt, hamisítatlanul alfredi/updike-i mesén. Mert bravúros és önfeledt, és tele van életszagú fordulatokkal. Ja, és a borító is sokkal kifinomultabb.
