Nádas Péter: Rokon lelkek | Révész Sándor kritikája
A válogatott esszék harmadik kötetének gerincét a Nádas Péter számára legfontosabb szerzőkről szóló recenziók és elemzések adják, de bekerültek a különféle elő- és utószók, illetve felkérésre született alkalmi írások is. Szépen komponált, emlékezetes írásokkal és gyönyörűséges mondatokkal teli könyv ez (kevés kivétellel), amelyben felvonulnak Camustől Gogolig, Bibótól Mészölyig a Nádas-univerzum megkerülhetetlen szereplői.
Vagyunk az uborkák. És vagyunk az uborkafogyasztók. Fogyasztók és fogyasztottak. Író ír és írást fogyaszt. A recenzens recenzenst recenzál. Jelen esetben alulírott a mérhetetlen magasságban fölötte író Nádas Pétert válogatott esszéi legújabb kötetének, a Rokon lelkeknek megjelenése alkalmából. Írhatnám úgy is: a kritikus kritikust kritizál. De ez a szóhasználat itt kritikus lenne. „Szerző és kritikusa között ne legyen párbeszéd”, írja Nádas. Javarészt olyanokról van szó, akikkel a legszorosabb párbeszédes viszonyban áll(t), akiknek műve és személye Nádas számára egyaránt (lét)fontos. Ezért indokolt itt a szinonimává vált szavak jelentését széthasítani. A kritikus legyen csak az ítész. A recenzens pedig a művek, életművek, életek és művek átható szemű átvizsgálója, átnézője, önmagába átemelője.
Ennek a kötetnek a java része ebben az értelemben a Nádas számára legfontosabb szerzők recenziója különféle formákban. Elemzésekben, esszékben, pályaképekben, vers felé vitt, középrezárt prózában, nekrológban, elő-, utószóban, felkérésre született alkalmi írásokban. Mű nem beszél magáért. A művel beszélgetni kell. Ahány szempár, annyi olvasat. A recenzens olvasatvezérlő, a maga szempárját helyezi a mű és az olvasó közé, hogy az olvasó számára kiemelje a mű problémavilágából azt, ami az ő problémavilágának középpontjában áll.
Ott pedig az uborka áll az uborkásüveg közegében, amint azt egy kiállítás megnyitójának közönsége számára három és fél évtizeddel ezelőtt Nádas Péter megvilágította: „Mi vagyunk az uborkák. A közös lé pedig korunk leve, íze, szelleme…”
Az üvegben nincs két egyforma ízű uborka, miként két olyan sincs, amely ne lenne hasonló egymáshoz.
Nincs két olyan, amelyet ne határozna meg a lé, a kor, a közeg, amelybe belekovászosodott, és nincs két olyan, amelyet ugyanúgy határozott volna meg, amelyet ugyanolyanná tett volna. Így tesz minket, társadalmi lé(t)ben úszó egyéneket hasonlóvá a lé, és így ízesítjük különbözőségünk révén különbözőképpen azt a lét. A szemlélődéstől elforduló cselekvő embert az uborkák különbözősége nem fogja érdekelni, a szemlélődő ember viszont belemerül a közösség és egyén viszonyának rejtelmeibe.
Ennek a kötetnek az olvasója – halmazatában találkozva Nádas legfontosabbjainak „recenzióival” – azt fogja felfedezni, mennyire fogva tartja az írót ez a rejtelem. Az egyetemesség és eredetiség, a közösségiség és egyediség viszonya, az egyéni és kollektív szabadság ebből adódó lehetősége és korlátozottsága, és az, hogy mennyire látunk rá magunkra mások szemén át.
„A szabadságot több mint kétszáz éve, kétszázötven éve az individualitáshoz kötöttük, s mit mondjak, kemény falakba ütköztünk ezzel a felfogással. Miközben a kollektivista társadalmak iszonytató örökségével küszködünk.” Legfőbb mesterének, Mészöly Miklósnak a jellemzői közül azt emeli ki Nádas a ravatalnál, hogy „mindenféle kollektivizmust mélyen megvetett”. Iris Radischt, a német kritikust, akit a szerző harminc éve „árkon-bokron át követ” az európai irodalom sűrűjébe, „korunk uralkodó öntudati modellje, az énessége, a kóros egoizmusa és a mértéktelen pöffeszkedése irritálja. Engem is.”
A dialektika fogalma elő nem fordul a kötetben, de mégis erről van itt szó. Individuum és kollektívum dialektikájáról, amely mindkettő rettentő izmusán felülemel. A kifejezés alighanem azért nem folyhat ki Nádas tollából, mert az volt a könnyű elméleti szőnyeg, amely alá ennek a viszonynak a dilemmái, paradoxonai, titkai és drámái besöpörtettek, Nádas pedig azzal gyötrődik, ami a szőnyeg alatt van.
A nyolcak festőcsoportjáról írt vers felé tolt szöveg is az egyéni autonómia és az általuk alkotott emberi közösség egymásba oldódásáról szól. Az emberben az egyén, az egyénben az ember: ebben a keretben töpreng Camus Közönyének az író szemében önmagára látó gyilkosáról. A régi Szolzsenyicin és az új Szolzsenyicin közötti hatalmas minőségi különbséget is arra vezeti vissza, hogy az író, aki egykoron emberekről beszélt, akik amúgy oroszok, utóbb odáig romlott, hogy az orosz emberekről, mint általános jellemezhető, egynemű lényekről értekezett. Gogol pedig többek között azáltal lesz számára kivételesen fontos író, kinél nincs „tárgyilagosabb, pontosabb, kiegyensúlyozottabb”, hogy nála minden középszerű ember kivételes, és minden kivételesség középszerűen emberi.
Petri György és költészete zseniális jellemzésének vége felé Bibó István temetésére érkezünk, ahol Petrit Illyés Gyula mellé rakja, hogy maradjon az utókorra olyan kép, melyen egymás mellett áll „a két nagy nemzeti költő”. Gondoljunk bele, milyen tágas nemzetképzet, közösségképzet kell ahhoz, hogy ez a két annyira távoli egyéniség legyen együtt ennek a nemzetnek a nagy reprezentánsa a költészetben! Orsós Jakab súlyos egyénisége: a cigány-magyar integráció nagy úttörője. Nádasdy Ádám „köznapi nyelvbe hajlította a személyiség roppant tragédiáját (…), amelyben felismerhetjük a korszakot”.
Nádas remek esszék sorát írja nálunk sajnálatosan ismeretlen, külhoni országokban és idegen nyelvekben élő magyar eredetű írókról és fordítókról, többek között az ő fordítóiról.
Ezek egyikében, a Christina Virághról szólóban ragadja meg a kollektív és individuális szintézisét a hely szellemében: „A kollektív és az individuális, az univerzális és lokális, az átlagos és speciális kollíziók sorozatában érintkezik egymással azonos helyen, s minden bizonnyal ezek egyidejűleg működő dichotómiái adják ki a hely szellemét.”
A szabadság problematikája is átjárja a kötetet, a legszorosabb összefüggésben individuum és kollektívum viszonyával, mert az individuum szabadsága kollektívumfüggő, a kollektívum minőségének függvénye. A zenetörténet legnagyobb szabadító operájának, a Fideliónak a szövegét is kétféleképpen idézi meg. Először a legmélyebb magányból, Florestan sötét tömlöcének mélyéről, aztán pedig a fénybe lépő rabközösség kórusából.
A Széchenyi István emlékére írt akadémiai serlegbeszéd szerint a szabadságot egyetemlegesen igényeljük és pusztítjuk, és így nem is érjük el, mert a mások rovására nyert szabadság rabság. Ilyen rabságba ejtő szabadságért küzdünk általában. Így gyalázzuk azt meg bevallatlanul, mert a számunkra legfontosabb „édes kis családunkra” nézve azt szeretnénk, hogy „a szolgaságban is meglegyen a folytonosság”, mert csak ebben a folytonosságban áll módunkban ellenségeinket, mások édes kis családját „a száraz kutak fenekére” vetni. A szabadságról mint univerzális létezőről csak akkor beszélhetnénk, ha működne az egyént és a kollektívumot egybe forrasztó ragozás: a Mi vagyok, ahol a mi nem kérdőnévmás, hanem többes és személyes.
Az ötvenes évek levegősebbik, nyugatibb Németországában sincs szabadság, mert az emberek lelkiismerete nem szabad, a múlt törzsisége, a közelmúlt rettenetes szavai és tettei uralkodnak rajtuk. A mélyülő gondolkodásban szaporodó kérdések vannak csak velünk az írások során, mert „az emberről való gondolkodásban a kopernikuszi fordulat valószínűleg még jócskán hátravan”.
Elegyes kötet ez, esszékötetnek hívják, de aligha nevezhető esszének minden beszerkesztett szöveg. A vége felé például ott van két zseniális és ironikus „mese”.
Az egyik a nemzeti egységről szól. Arról, hogy négy sarkán fölgyújtják Magyarországot, és az ország egységes abban, hogy senki nem megy tüzet oltani. Hiszen senki nem is tud a tűzről, akár tájékoztat róla a tévébemondó, akár nem, mert csak arról van közös tudás, hogy átlátnak a hivatalos hírek szitáján, de hogy mit látnak a szitán át, arról már nincs. Mivel: „közlekedésüknek az lett az alapszabálya, hogy ne tegyék közössé egyéni tudásukat”, és ne is tartsák ezt szükségesnek. Azért nem, mert „minden magyar azt feltételezte, miszerint a másik is jól tudja, amit ő tud”. Volt, aki úgy tudta, hogy ha tűzárról beszélnek, akkor vízár van. Mások úgy tudták, hogy áltűzről van szó. És mindenki úgy tudta, hogy az egész ország úgy tudja, ahogy ő. Az ország mindenesetre egységes és olthatatlan maradt.
A másik mese arról szól, hogy a szőrőslábúak és a feketeseggűek állandó gyűlölködésének és hadakozásának az vetett véget, hogy a jó öreg dadus születésük után elcserélte a feketeseggű és a szőrőslábú király fiát. A szőröslábú királyt a feketeseggű király gyermeke követte a trónon, és fordítva. Nem csoda, hogy ezt senki sem vette észre, mert a szőrőslábúak lába sem volt szőrösebb, mint a feketeseggűeké, és a feketeseggűek segge sem volt feketébb, mint a szőröslábúaké. A lelkiismeretfurdalástól gyötört dadus pedagógiai igyekezete valahogy kiegyenlítette a szőrőslábú és feketeseggű karaktert, és így a gyűlölet, a háború tüze elhamvadt
Szépen komponált, emlékezetes írásokkal és gyönyörűséges mondatokkal teli könyv a válogatott esszéknek ez a harmadik kötete, de akadnak benne – csekély számmal – beválogatásra nem érdemes darabok is. Előfordul, hogy egy-egy felkérésnek a semmit őrlő elmélkedéssel felel meg az író, például amikor a Vigilia Isten és én körkérdésére izzad ki magából alibi szöveget. A Magyar Naplónak írt levélsorozatnak is vannak ilyen darabjai, bár a recenzens kénytelen fenntartani azt a lehetőséget, hogy ezek az írások is magvasak, csak ő nem ér fel a magvukhoz.
Az viszont kifejezetten kár, hogy a kötet az önmagát elpusztító és kizárólag ilyen önpusztító ideológiákat ismerő emberiségről szóló banális írásokkal búcsúzik az olvasótól. És éppen a legvégére marad a leglaposabb szöveg. Mintha a nagy írót a világféltés egy-egy pillanatra kivetné nagyságából, és megfeledkezne arról, hogy a nagy problémák nem tűrik az egyértelműséget.
NÁDAS PÉTER legutóbbi művei: Arbor mundi; Leni sír; A szabadság tréningjei.
