Lugo: Graffiti – Read The Signs | Mészáros Zsolt kritikája
A tavaly elhunyt Lugosi László, művésznevén Lugo, évekig fotózta a budapesti graffitiket. A dokumentálás mellett olyan városi régészként tekintett önmagára, akinek terepe a fény és az idő. Képsorozatából most jelent meg először reprezentatív válogatás impozáns album formájában.
Equibrilyum, 366 oldal, 21300 Ft
Nem akármilyen könyvtárgyról van szó már a méretei és a tervezés okán sem. Ugyanakkor a könnyebb papír, illetve az arányok miatt igazán felhasználóbarát, nem kell erőmutatvány ahhoz, hogy kézbe vegyük és fellapozzuk a kötetet. A betűk nagyok, jól olvashatók, a tördelés áttekinthető. Külleme, tipográfiája részleteiben átgondolt, bibliofil igényeket is kielégít. Mindez az esztétikai és a tartalmi szempontok egyensúlyáról, a szerkesztők és a grafikus együtt gondolkodásáról tanúskodik. Tehát öröm kézbe venni, amely mindeközben nem szakad le.
A dizájn Gerhes Gábor munkáját dicséri, a gazdag, interdiszciplináris tartalomért pedig Cziglényi Boglárka, Jakabovics Tibor, Kurdy Fehér János, Lugosi Blanka, Petró Zsuzska, Radics Panka és SI-LA-GI (Szilágyi Szabolcs) felelt. A szerkesztőknek nem lehetett könnyű dolga, mivel Lugosi Lugo Lászlónak – 2015 és 2020 között – a budapesti graffitikről készített felvételei több ezer tételre rúgnak. A körültekintő szelektálás eredményeképpen háromszázötven fotó került a kötetbe, városrészenként csoportosítva. Lugo ezen képeiből még életében a berlini Collegium Hungaricum állított ki a virtuális galériájában a koronavírus-járvány alatt, 2021 tavaszán.
Most a hazai közönség az időszaki tárlatnál időtállóbb médiumon keresztül, reprezentatív kiadvány formájában nyerhet betekintést a tavaly elhunyt magyar alkotó impozáns graffitiarchívumába.
Az album angol nyelvű alcíme a Lugo által megörökített graffitiről származik: Read the Signs (olvasd a jeleket). A felszólítás a városi környezetben való tájékozódásra, a városi környezet olvashatóságára irányítja a figyelmet. Korábbi párhuzamként Garay János Utcai élet (1837) című elbeszélése kínálkozik, amely a 19. század elején, a modern metropoliszok születésének hajnalán keletkezett. A reformkori szerző elbeszélésében analógiát vont a szöveg és a város között. Pestet könyvhöz hasonlította, a dunaparti házsort címlaphoz, az utcaneveket tartalomjegyzékhez, magukat az utcákat pedig a „kőbetűk káoszát” tagoló vesszőkhöz. Lugo fényképeire vonatkozóan folytatva Garay szellemi játékát, a falfirkák szüntelenül frissülő jegyzetfüzetté avatják a várost, ami az itt lakók és az átutazók egymásra íródó kézjegyeit tartalmazza. Olyan jegyzetfüzetté, amelynek eleme a változás. A graffiti ugyanis rövidéletű műfaj.
Többek között ez a tünékenység ragadta meg Lugo alkotói képzeletét. Számára a fényképezés alapvetően a kort jellemző dokumentumok rögzítését, gyűjtését és megőrzését szolgálta. A fővárosi graffitiknél szintén a dokumentálás szándéka vezette mégpedig úgy, hogy azokat műtárgyként fotózta. A jellegzetes nagyvárosi szubkultúra, az urbánus népművészet alkotásainak tekintette ezeket a kompozíciókat. Bennük a lázadást, a bátorságot, az ellenzékiséget, a nyomhagyás igényét ismerte fel. Érdekelte a sajátos vizuális szótár és jelentésrendszer összetettsége, a térhez és az időhöz való viszonyuk. A rejtőzködés és jelenlét feszültsége. A névtelenség vagy – ha tagelik – az álnév, csoportnév kódolt anonimitása.
Lugo gyűjteményének célja éppen e világ sokféleségének, kreativitásának és mulandóságának megmutatása.
Egymást elfedve, egymáson áttűnve vagy egymás mellett jelennek meg a különböző időkből, különböző kezektől származó jegyek és ábrák. A felvételeken jól nyomon követhető, hogy változatos helyszínek és felületek szolgálnak a farfirkák és falfestmények hordozójaként: tűzfalak, homlokzatok, hidak, vonatszerelvények, használaton kívüli gyártelepek, forgalmas belvárosi utcák lakatlan részei, rozsdás redőnyök, üres kirakatok, foghíjtelkek. Vannak tisztán szöveges, mondatokból, szignókból, kalligrafikus gesztusokká transzformált betűkből álló üzenetek; vannak nagy méretű, alakokban, motívumokban bővelkedő, bonyolultabb kompozíciók. Magányon és elhagyatottságon kivirágzó nagyvárosi freskók.
Lugo fotói ugyanakkor amolyan várostörténeti archívummá is összeállnak. A felvételek készítése óta sok épület már nincs meg vagy átalakult, vagy maguk a falfirkák tűntek el, és újak kerültek a helyükre. Egyébként Lugo egész pályája során elkötelezett és szenvedélyes módon dokumentálta Budapestet a fényképezőgépével. Nem véletlenül tisztelte a nagy előd Eugène Atget művészetét, aki a francia főváros régi negyedeit mentette át felvételein az utókornak. De eszünkbe juthat a magyar származású, francia fotográfus Brassaï is, akit a párizsi házfalak karcai, rajzai, vésetei ejtettek rabul. Lugo a maga tevékenységével kapcsolatban a gyűjtői attitűdöt és a városarcheológiát emelte ki. A városarcheológia, mint a várostörténet egyik módszere, létező segédtudomány: a város összetetten rétegzett múltjának feltárását jelenti a régészet eszközeivel. Lugo törekvése rokonítható továbbá a kortárs régészettel is, amely a történeti vizsgálódás körébe bevonja a jelent, a közelmúlt gyorsan változó tárgyi környezetét.
Azonban Lugo esetében ezek a fogalmak, illetve maga a gyűjtés és megőrzés gyakorlata nem annyira teoretikus, tudományos indíttatást, mint inkább személyes, alkotói alapállást jelölnek, amely pályája legelejétől fogva, az 1970-es évek végétől már tetten érhető. Kiragadva néhány példát a ciklusai közül: az őt körbevevő művészeti közeget dokumentáló Fotónapló (1978–1982), a régi üzlethelységeknek szenteltképsorozata, valamint az 1950-es, 1960-as évek budapesti neonfeliratok megmaradt képviselőiről készített fotói… Lugo számára művészként a jelen is a múlt feltárásának része.
Az időben folyó változások lefényképezése érdekelte, és ennek elsőrangú tárgyát találta meg a város nyüzsgő, illékony, kaleidoszkópszerűen kavargó képében.
Az album képanyagát értelmező cikkek kísérik. Kurdy Fehér János tanulmányában Lugo fotográfiai tevékenységének filozófiai kontextusait elemzi. Derridától Fusserlig tekinti át a vonatkozó eszmetörténeti, elméleti aspektusokat. Egyik következtetése szerint, az archívum nemcsak gyűjt, hanem jelentéseket is generál, az összefüggések új hálózatait teremti meg. A másik szerző, Radics Panka művészettörténeti szakdolgozatát éppen a graffitiből írta. Itt olvasható tanulmányában összefoglalta a műfaj alakulástörténetét, intézményesülését, műtárgypiacra kerülését, legalizálódásának formáit (hatóságilag engedélyezett, megrendelésre készülő tűzfal-dekorációk). Idézi a fennálló jogszabályokat, tudniillik a Btk. tiltja és büntetendő cselekményként fogja fel a graffitizést. Továbbá kitér a hazai és a nemzetközi tudománytörténeti megítélésére.
A tanulmányokon kívül még más írások is szerepelnek a kötetben. Például Jakabovics Tibor szabadverse kihajtható leporellón. Lugo 2018-as önreflexív esszéje a fényképezésről és a graffitikről, a berlini kiállítása kapcsán vele készített beszélgetés, valamint életrajza. Továbbá interjú négy művésszel, amelyekben szó esik az életútjukról, tapasztalataikról, ambícióikról, lehetőségeikről. Mindezt kiegészíti egy praktikus szószedet, amely segít a laikus olvasónak eligazodni a graffitikultúra fogalmaiban, kifejezéseiben, stílusaiban.
A szerkesztők alapos munkát végeztek. A felvételek mögé odatették a történeti-társadalmi-városszociológiai hátteret. Több oldalról megvilágították a graffiti kultúráját, nevezetesen a fényképész, a kutató és az alkotó szemszögéből. Ugyanakkor méltó emléket állítottak a 2021-ben elhunyt fotóművész emlékének. A könyv anyaga széles horizontot nyit. Hiszen a nagyváros változó, egymásra íródó jeleinek megörökítésén túl meggyőzően bizonyítja, hogy Lugosi Lugo László nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy lefényképezze az időt.
