Marina Abramović: Aki átment a falon | Mészáros Zsolt kritikája
Egy olyan alkotóember vallomását veheti kézbe az olvasó, aki elnyomásban nőtt fel, de a képzőművészetben megtalálta a szabadságot. Ezt az élményt később a képzőművészeti munkáin keresztül másokkal is megosztotta. A klasszikus visszaemlékezés egyszerre mesél a családi háttérről és az alkotói törekvésekről, életről és pályáról – mindezt gazdag képanyaggal megtámogatva.
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
A hazai múzeumba járó közönség előtt sem ismeretlen Marina Abramović angol nyelvű önéletrajza James Kaplan közreműködésével jelent meg 2016-ban. Klasszikus visszaemlékezésről van szó, amely gyerekkorától kezdve veszi végig a magánéleti és a szakmai eseményeket egészen a 2010-es évek derekáig. Számot vet benne családi hátterével és alkotói törekvéseivel. Mindezt bő képanyag egészíti ki.
A szöveg stílusa lendületes, lényegre törő, nem érzelgős, illetve épp csak annyira, amennyit a műfaj feltétlenül megkíván. A saját tapasztalatokat középpontba állítva megőrzi a személyes szemszöget. Az egyszerűnek tűnő vonalvezetés a visszatérő motívumok, az álomjelenetek és a különböző típusú szövegek (anekdota, vers, performanszok leírása, világmagyarázó mítoszok) beemelése révén újabb és újabb jelentéseket rétegez egymásra. Ilyen motívum például a fal vagy a kígyó, amely utóbbi hol nagyanyja fóbiájának tárgya, hol maga a művész, hol a performansz szereplője, hol istenalak. A memoár bekapcsolja a valóságon túlit, vagyis Abramović művészetének forrásvidékét, az emlékek, érzések, gondolatok, spirituális tartalmak folyamatos mozgásban lévő hálózatát.
A kezdetek Mészáros Márta Napló-trilógiájára emlékeztetnek. Itt is egy lány felcseperedésének történetét és alkotóvá válását kísérhetjük figyelemmel a kommunizmus idején. Bemutatja kivételezett helyzetét, a „vörös burzsoázia” életkörülményeit, az otthon vasszigorát, miközben a háttérben megelevenednek a titói Jugoszlávia ünnepei, hétköznapjai. Az elnyomó politikai és családi rendszer szürkeségét és paranoiáját befelé fordulása, színes fantáziája és mély olvasmányélményei ellenpontozzák. Az ekkoriban megismert Rilke, illetve Marina Cvetajeva költészete a későbbiekben is meghatározó maradt számára.
A lelki szenvedésekkel terhelt szülői örökség nagyfokú önfegyelemre tanította, valamint kíméletlenségre saját magával szemben, szívósságra, és az egyedüllét elviselésére. „Partizánok lánya”, ahogy a maga erős személyiségével kapcsolatban fogalmazott. A felmenők beléivódott félelmeinek és szégyenének felvállalásában és feldolgozásában a kifejezés szabadsága segített neki mind emberként, mind alkotóként. Ehhez szorosan hozzátartozott a testhez való viszony, ami szintén különös jelentőséggel bírt személyes és művészeti vonatkozásban egyaránt. Az önéletrajz így mindig reflektál a fizikai benyomásokra, jelzésekre, sérülésekre és azok szellemi-lelki dimenzióira.
A félelem és a fájdalom leküzdését nem a vakmerőséggel, hanem egyrészt a múlttal való szembenézéssel, másrészt a lelki és fizikai határok kitágításával kapcsolja össze. A könyv címének (Aki átment a falon) megtett felismerése azt hirdeti, hogy a félelem, illetve a fájdalom fal, amelyen át lehet menni. Abramović ezt a tapasztalatot az alkotásnak köszönhette. A performansz műfaja általa korábban nem ismert energiákat szabadított fel benne, amelyeket aztán visszaforgatott a művészetébe. Előadásai mindig személyes téttel bírnak, elég ha arra gondolunk, hogy szó szerint a saját bőrét viszi a vásárra, és az állóképességét is erősen próbára teszi: késsel ejtett vágások, máskor lángok között fekszik vagy pusztán az órákig ül egy helyben. Ugyanakkor ezek a helyzetek más tudatállapotok aktiválásával járnak együtt. A meztelenség, a test veszélyeztetése nem öncélú, nem az önsanyargatást, a szuicid hajlam kiélését szolgálja. Egyfajta meditációként tekint rá.
Abramovićot sokkal inkább a folyamat érdekli, mint az eredmény. Művei a jelenlétre építenek, olyan keretet, szituációt teremtenek, amelyben más is részt vehet. Így a közönség szintén kezdeményező, alakító pozícióba kerül. Sőt az 1974-es nápolyi, Rhythm 0 című performansz alkalmával a látogatók szabadon rendelkezhettek a művésszel a kirakott kellékek segítségével. A kezdeti szemérmes visszafogottságot idővel felváltották az egyre elemibb indulatok. Az elfogulatlan, semleges szemlélő maszkja lehullott. „Akkor döbbentem rá, hogy a közönség meg is tud ölni”, jegyzi meg Abramović. Mindazonáltal később sem hagyott fel a nézők bevonásával, számított a reakcióikra, önismeretükre, elmélyülésükre: „szeretném, ha a munkám állandó tükörként működne a tárgyaimat használók számára: ha nem engem látnának a munkában, hanem önmagukat”.
A legnagyobb médiafigyelmet kapó performansza, a The Artist in Present (2010) a közönséggel való négyszemközti kapcsolatot helyezte fókuszba. A három hónapos időtartam alatt az emberek, mint valamiféle orákulumhoz járultak, pedig csak annyi történt, hogy egyesével leültek vele szemben, és a tekintetük egymásba olvadt. A megrendült arcokat megörökítő felvételek másfajta találkozásról is tanúskodnak. A három hónap alatt 850 ezer ember fordult meg a New York-i Modern Művészeti Múzeum átriumában, köztük hírességek, a művész életének korábbi szereplői.
Abramović nem választotta külön a magánéletét és alkotói pályáját. Legjobb példa erre az Ulayjal kialakított szakmai és szerelmi kapcsolata. Előadásaikban egyszerű eszközökkel és hatásokkal dolgoztak, amelyek kapcsán olyan témákat vetettek fel, mint a bizalom kérdése, vagy az elkülönülés-összetartozás dinamikája. Az 1976-os Velencei Biennálén tartott közös performanszuk (Relation in Space) során az újra és újra egymásnak ütköző, meztelen testek zeneiséggel, esendő szépséggel, bensőséges értelemmel töltötték fel a teret. A személyes jelentések mellett Abramović munkáiban szerepet kap még a történelem, nevezetesen a kommunista múlt vagy a háború, amit nem zárványként kezel, hanem jelenné tesz a zsigerekig ható szembenézés a kritikai viszonyulás és továbblépés érdekében. Az ő szavaival élve „a művészetnek zavarba ejtőnek kell lennie, a művészetnek kérdeznie kell, és a művészetnek meg kell tudni jósolnia a jövőt”.
Performanszai leírásainál kirajzolódnak a nemzetközi képzőművészeti ipar helyszínei, eseményei, szereplői. Művészek, kritikusok, iskolatermek, sajtótájékoztatók, menő galériák szofisztikált tereiben zsibongó megnyitók. Rámutat a háttérmunkára, a terjesztésre, a kapcsolatépítésre, arra, hogy mennyi szervezés áll az egyes performanszok mögött. A művészi jelenlét tudatosságot, költségvetést, produceri munkát, csapatot igényel, ugyanakkor készen kell állnia a véletlenre, az elengedésre.
A könyv olvasásakor nagy távolságokat járhatunk be képzeletben. A holland műteremközösségtől az ausztrál őslakosokig. Buddhista kolostoroktól a Velencei Biennáléig.
Közben emberek, találkozások villannak fel. Az egyik különösen erős kép: a New York-i szobában az ágyon kuporgó öttagú társaság – köztük Abramović, Björk, Susan Sontag – együtt nézi Pasolini Teorémáját…
Növekvő hírneve, erős egyénisége, szellemi vezetői imázsa, médiaszereplései, TED-es előadásai, a környezetében felbukkanó sztárok (Lady Gaga, James Franco, Sharon Stone) megosztó személyiséggé avatták Abramovićot. Ennek tudatában ajánlja önéletrajzát barátoknak és ellenségeknek. Mindenesetre az utóbbi évtizedben egyre nagyobb figyelmet fordít arra, hogy művészi módszerére alapítva életvezetési programot dolgozzon ki. Törekvése nem idegen az életművétől, tulajdonképpen abból következik. A művész jelenlétének megsokszorozásával és kiterjesztésével van dolgunk, ami az élet és a művészet szimbiózisából indul ki. Annak demonstrálása, hogy a valóságérzékelés kitágítását célzó performanszai folyamán érlelődő gondolkodásmód, életfilozófia, meditációs technika átültethető és elsajátítható a mindennapi gyakorlatban.
Jellemző módon Marina Abramović önéletrajza az újjászületés történettel ér véget. Mintegy élettapasztalatának és művészi hitvallásának summázataként, hogy nem vagyunk bezárva. Van mód a kilépésre és a folytatásra. Mindamellett, hogy az univerzum változatosabb és dinamikusabb azon gyerekkori, egyébként eredeti elképzeléséhez képest, miszerint a világ „egy kozmikus öreg hölgy cipőjének sarkába fúródott kavics”. A művészetben átjárót fedezett fel a különböző valóságok között, amely nemcsak az alkotó, hanem mindenki számára megnyílhat. Csak épp merni kell.
