PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Fordítói műhelyébe pillanthattunk bele legutóbbi kötete, A csökkenő költőiség kapcsán (itt olvashat róla bővebben). Shakespeare és Dante avatott tolmácsolójaként a csúnya, de hűséges fordítói elv követője, utóbbinál ezért is hagyta el a rímeket. És azt is jó tudnia az olvasónak, hogy magyarul nem Pessoát olvas, hanem egy sok mindent eláruló, de mégis fekete-fehér másolatot. Többek között erről is beszégettünk.
– Nem tudjuk függetleníteni magunkat attól, hogy épp mi történik most Ukrajnában. Háborúban nálad is hallgatnak a múzsák?
– Nem hallgatnak, bár ezt állítja a latin mondás. De a történelem során már sokszor és sokan alkottak műveket háborús időben: Babits az Isteni színjáték oroszlánrészét az első világháború alatt fordította le, vagy gondoljunk Radnóti remekműveire a legsötétebb háborús időkből. És tegyük hozzá: hála istennek engem és hazámat, Magyarországot nem érinti – még? – ez a háború. Annyiban viszont igen, hogy pesti lakásunkba egy-egy éjszakára befogadunk Ukrajnából nyugat felé menekülő családokat, akiknek segítség ez a menet közbeni pihenő. Én egyébként most egy hónapig Londonban vagyok, Pesten az unokám intézi ezt. Egyébként most kénytelen is vagyok verseket írni, mert egy számomra kedves folyóirat, a békéscsabai Bárka részére tavaly elfelejtettem számlázni a honoráriumot, és a szerkesztő azt mondta: pótlólag kifizetik, de csak akkor, ha újabb verseket is küldök. Mit tehet ilyenkor a szegény költő?
– Shakespeare annyira népszerű és jó szerző, hogy érdemes újra és újra fordítani. Milyen gyakorisággal érdemes vagy kell a klasszikusokhoz nyúlni, hogy friss maradjon a szöveg? Mennyi egy jó és korszerű fordítás „elévülési” ideje?
– Úgy tűnik, nagyjából ötven év. Ennyi idő alatt a nyelv is elmozdul, a befogadói érzékenységek is változnak.
Például hetven évvel ezelőtt Mészöly Dezső Shakespeare-fordításaiban gond nélkül használhatta az „ifjú” szót. Ma ez már irodalmias, kimódolt, azaz semleges szöveghelyen már a „fiatal” kell.
Különösen régimódi már főnévként, tehát: „Egy lány és egy ifjú.” De természetesen hamarabb is sor kerülhet új fordítás készítésére, ha egy színház úgy dönt – pontosabban a rendező úgy látja –, hogy produkciójához más stílusú, más hangulatú szöveg kell. Így készült a Rómeó és Júliából Varró Dániel fordítása az enyém után tíz évvel, 2012-ben, Alföldi Róbert számára. A nagyobb nyelvterületeken – német, francia, lengyel –, ahol nyilván több a forrás, pörgőbb a piac, ott gyakrabban is készülnek fordítások, szinte egy-egy jelentős produkcióhoz egy.
– Véleményed szerint nincs világlíra, mert a lírát csak az eredeti nyelven lehet a maga szépségében értékelni. Akkor amit ma fordításként olvasunk többnyire kompromisszumok, megközelítések? A próza- és szabadversekre is igaz ez, vagy csak a kötöttebb formákra?
– Igen, kompromisszumok és megközelítések, ezt szépen mondod. És természetesen vannak jó kompromisszumok, jó megközelítések, és vannak gyengék. Örök probléma, hogy a versfordításkor a tartalmat vagy a formát helyezzük-e előtérbe, melyiket érvényesítsük a másik rovására, azaz melyik ujjunkat harapjuk meg? Jól látod, hogy a prózaversnél, szabadversnél, ez a harapófogó kevésbé szorít, de ha jó az a vers, akkor „szabad” mivolta ellenére – vagy amögött – bizony vannak formai elemek, amiket megint csak mérlegelni kell. Verseket fordítani kell és lehet, én mindenkit erre biztatnék, de azt egy percig se higgyük, hogy ha, mondjuk, a portugál költő, Pessoa verseinek magyar fordítását olvassuk, akkor Pessoát olvassuk. Inkább olyan ez, mint ha egy festményről egy – akár kiváló minőségű – fekete-fehér reprodukciót néznénk: az is rengeteget elárul a műről.
– Amikor olyan műveket fordítasz, amelyeket a megkérdőjelezhetetlen nagyok már magyarítottak, akkor él benned valamilyen egészséges rivalizálás?
– De mennyire hogy él bennem. Anélkül nem is érdemes egy ilyen mérkőzésbe belemenni. Persze hogy meg akarom mutatni, hogy én jobb vagyok, vagy ha nem is jobb, hát annyira más, hogy érvényes alternatívát tudok nyújtani.
A rivalizálást tehát nem kell elhessegetni. Az elődeim sorait, szavait, megoldásait igen, hogy ne lopózzanak a tollam alá.
Bár meg kell mondanom, a stílusom annyira más, mint a többieké – úgy értem, mindenkinek más a stílusa –, hogy alig-alig merül föl a veszély, hogy a fordításomba egy Vörösmarty– vagy Babits- vagy Mészöly-szerű sor becsúszna.
– Emlékszem, mennyire nehezen engedtem el magamban a Zabhegyező címét, amikor megjelent Barna Imre új fordítása, a kétségkívül pontosabb Rozsban a fogó. A fordítónak akkor is kötelessége elvetni a rossz megoldást, ha a korábbi verzió szinte már fogalomnak számít? Minden fordítás egyben mítosztalanítás is?
– Szerintem kötelessége. Ez komoly probléma, amikor helytelen, de igen hatásos megoldás vált közkeletűvé. Valljuk be: a Zabhegyező cím remek és hatásos – a könyvhöz semmi köze, de mindenki hamar megjegyezte. Sajnos a helyes cím, a Rozsban a fogó kevésbé fülbemászó. Így voltam én némely Shakespeare-darab címével, például a Taming of the Shrew (A házsártos nő megszelídítése) esetében, amit a 19. század közepe óta A makrancos hölgy címen ismerünk. Ez a kifejezés ma nevetségesen operett-szerű, egyáltalán nem fedi a darab eléggé érdes, sőt kegyetlen humorát, de a színházak nem akarják lecserélni, mert erre jön a közönség. Az én javaslatom ez lett volna, alcímben oda is írtam: A hárpia megzabolázása. A mítosztalanítással nem értek egyet, ahhoz én nem nyúlnék, se Shakespeare, se Aranyék mítoszát nem akarnám kikezdeni.
– Sokak számára meglepő lehet, de magyarról magyarra is fordítasz. A Bánk bán talán már el is készült, de a könyvedben említed, hogy a legtöbb Jókai-regényre is ráférne egy kis egyszerűsítés, ha azt akarjuk, hogy újra a kortársunk legyen. Szerinted elég nyitott erre a mai tanterv, iskola, olvasóközönség? Nem kiáltanának blaszfémiát?
– A Bánk bán elkészült, meg is jelent, az eredeti és az én mai prózai fordításom párhuzamosan. Abban az értelemben fordítás és nem egyszerűsítés, hogy a cselekményt, a jelenetek hosszát, sorrendjét nem érinti, kizárólag a nyelvi megformálást. Ez egy Jókainál másképp lehetne: elkelne például némi rövidítés, szóval ott inkább átdolgozás volna időszerű.
Biztos sokan blaszfémiát kiáltanának, de ez képmutatás – ugyanis jobb, ha egyszerűsítve olvassák, mint ha sehogy.
Gondoljunk a régi Szegények Bibliájára (Biblia Pauperum), amelyben – egyházi támogatással! – a Biblia történeteit mesélték el egyszerűsítve.
– Milyen tanácsot adnál annak, aki Nádasdy-versek vagy novellák fordítására adja a fejét?
– Puhatolja ki, hogy az ő nyelvén mi természetes és mi irodalmias. Én ugyanis a magyarban szeretek a kettő között bujkálni, egyensúlyozni, és ez volna kívánatos egy jó fordítás esetében is. Készültek szép angol fordítások a verseimből, például George Szirtes vagy Christopher Whyte tollából.
– Londonban élsz. Onnan más fénytörésbe kerül, ami ma otthon történik az úgynevezett kultúrharc keretében? Megértőbb vagy indulatosabb lettél több száz kilométer távolságból?
– Csak félig élek Londonban, ingázom havi-kéthavi rendszerességgel, úgyhogy nem vagyok igazán távol. Gondolom, „kultúrharcon” azt érted, hogy a Fidesz-kormány a saját kedvenceinek kedvez, amikor az adófizetők pénzét elosztja, és a pénzosztó szervezetekbe, pozíciókba a saját párthíveit ülteti. Én ezt nem nevezném kultúrharcnak, ez pénzharc vagy pozíció-kereskedelem. Amit én magyar kultúrának nevezek, az köszöni jól van, a jó színházak, jó kiadók, jó folyóiratok színvonalasan működnek. Még nem kötelező, hogy a színházak mondjuk heti két napon Fidesz-párttagok műveit játsszák – bár ilyen esetben se beszélnék kultúrharcról, inkább kultúr-illiberalizmusról. De itt még nem tartunk. Az valóban a Fidesz-kormányzat megbocsáthatatlan bűne, hogy a CEU-t elüldözte és a Színművészetit bezárta, ezek a sebek nehezen fognak a magyar kultúra testén begyógyulni.
NÁDASDY ÁDÁM legutóbbi művei: A szakállas Neptun; Jól láthatóan lógok itt; Nyírj a hajamba.
