Mesterházi Mónika: Nem félek | Demény Péter kritikája
A határozatlanság, a bizonytalanság és a szkepszis verseit olvashatjuk Mesterházi Mónika új könyvében. Persze ez nem újdonság, a költőre mindig is a visszafogottság, a melankólia volt jellemző, a szerelmes költemények is a csalódás felől íródtak. Ugyanakkor egy elreménytelenedett Magyarország is feltárul ebben a míves, szigorúan megválasztott szavakkal gazdálkodó kötetben.
„Nyár van. Tán nem kell így szorongani”, szól a Szabó T. Annának ajánlott Nyár van című vers Nemes Nagy-mottója; ez a kötet azonban egy szorongó beszélő műve. Mindenütt gyászba, szenvedésbe, hiányba, gyilkosságba ütközünk. „A Magyarország 2008-ban a HVG 2008. év végi körkérdésére íródott, és két másik verssel együtt – (Ne haragudj) és Sápadt arccal – a romák elleni, 2008–2009-es gyilkosságsorozatra utal”, igazít el a szerző a 119. oldalon, de mindegyik vers kapcsán tehetne ilyen megjegyzést. A Nem félek egy szorongó nagy költő kötete.
„Mikor majdnem valami nagy bajt csináltál, / mikor majdnem másról sem szól az életed, / ha marad hátra életed, mint arról az egy / rossz döntésről a rossz döntések sorában: / hogy tudsz kimenekülni a veszélyes döntés / lehetőségéből, ami a rossz pillanatban rejlett, / és hol sorakoznak rossz döntések veszélyes sorokban, / hol válik el előzmény és ok, ami oda vezetett, / a rossz döntéshez, és döntés volt-e még, / és ha jönnek döntéshelyzetek, hiszen más se jön, / honnan tudod, hogy döntesz, vagy csak összeáll / valami egy olyan sorozatban, aminek az elemei / veszélyesen dőlnek?” (Majdnem – 115.) A versek egyik része olyan, mint ez: kifejtett, elmélkedő, elaborált. Hozzáteszem, hogy ez a záróvers, szerkezetileg is jó helyen van tehát.
A határozatlanság, a bizonytalanság, a szkepszis, az örvénynek-átadás versei ezek, vannak közöttük „képesebbek” is, például a gyönyörű Mint te, régen: „Ez mégis megmaradt, mint amikor / pár nap távollét után meglocsoltam / a virágokat, és a szőnyegre fekve / felhívtalak, és beszéltünk, beszéltünk / mindenről és bármiről, és közben / figyeltem, ahogy lassan emelgetik / leveleiket a hibiszkuszok.” A virágok koherenciája és érzelmeik, amelyeket mi látunk beléjük, segítenek az emberen, akinek valami mindig fáj. Vagy ugyanilyen a Hogy nem is: abban egy elveszett tollba kapaszkodik az elbeszélő.
Az alany nem véletlen: Mesterházi Mónika versei mindig epikusak, csak hol elmélkedők, hol töredezettebbek, elliptikusabbak. A Várady Szabolcsnak ajánlott Öreg bohóc például inkább kérdez, felvet vagy úgy hagy, semmint válaszol: „Lesminkelek. // Az arcom fehér massza, / hóbelepte táj. / A maszkon átüt a nézés: // leszedtem a vigyort. / A kisgyerek kacagott. / Tán nem szorongott úgy. De én // láttam a szülőket, láttam a szemüket, / a kezüket a maszk alól. / Komédiás igyekezet. Mi más // marad? Egy terápiás kutya, lehet, / aki a jelenben él, úgy van jelen. / Legközelebb majd az leszek.”
Vannak versek, ciklusok, amelyek keverik a két minőséget, például a Nem félek vagy a Vázlatok. Ilyen hosszú betegségekhez, szenvedésekhez nehéz is másként viszonyulni: a reménykedés és a kétségbeesés rapszodikus hullámzását meg kell mutatni valamiképpen. „te vagy a tenger, / mondtam, és most nézlek” (Nem félek).
Márványi Judit, Rába György, Tandori Dezső, Várady Szabolcs, Lázár Júlia, Szabó T. Anna, Géher István, Lator László – Mesterházi Mónika a mesterek és barátok egész körében élt és él, és annak ellenére, hogy sokan még nem hajóztak el, a könyv a szomorúság világát írja. Ez egyrészt alkati kérdés: Mesterházira mindig is a visszafogottság, a melankólia volt jellemző, a szerelmes költemények is a csalódás felől íródtak. Másrészt társadalmi: egy elreménytelenedett Magyarország tárul fel a versekben.
Az ember örül, hogy vannak szerettei, de ha már annak is örülnie kell, hogy egyáltalán van kivel beszélgetnie, az nagyon mély állapot. Akiket szeret, azoknak az élete mindenképpen véges – a Vázlatok az édesanyja halálát próbálja feldolgozni: „A döbbent embereknek, akik azt mondják, / de hát még pár hete is beszéltem vele, / mondhatnám, hogy ez nem érv, én magam / vittelek a kórházba, és nem volt szó semmiről”, s ez a végesség csak jobban földbe döngöl, ha az ember úgy érzi, uszítókkal és gyilkosokkal van körülvéve. És hogy ebben a hangulatban az is a saját agresszív hajlamaira ébred, aki pedig nem az agressziót képviseli, annak szép példája A másik ember – az a rohadék című vers. „Az a másik rohadék is mindig te vagy”, mondja a zárás, mint valami figyelmeztetés: vigyázz, te is beleőrülsz a végén. Roma gyilkosságok és napi acsarkodások között nehéz normálisnak maradni.
És van itt valami egzisztenciális magány, amely leginkább talán a Szelídből kiolvasható: „Valami téves romantika volt. / A kapcsolat mint távoli limes. / Várakozás. És megszelídülés. // (…) Szelíd volt, csakugyan: / őt más nem szerette. Rutint remélt, / ahol nem volt tapasztalat se. // Azért furcsa, nekem csak lefelé / sikerülnek a kapcsolataim, / ilyesmit mondott másnap, és szakított.” Ennek az összetett, egyéni és társadalmi, konkrét és ontológiai veszteségnek az atmoszférája járja be a Nem féleket, amelynek minden során érződik – gondolom, ez az idézetekből is látszik – a megformáltsága. Az, ami az újholdasok számára mindig rendkívül fontos volt.
Mesterházi kötete nem azért vékony, mert a sorozat ezt igényli, hanem belülről, a szerzőből eredeztethetően. Szigorúan megválasztott szavak, jól kezelt alapos műveltség, finom kultúra és lekaparhatatlan melankólia – így jellemezhető talán a legjobban.
MESTERHÁZI MÓNIKA legutóbbi művei: Evidenciák; Sors bona; Nem hittem volna.
