Simon Márton (szerk.): 99 magyar vers | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Antológiát összeállítani kábé olyan hálátlan feladat, mint fújni a magyar–román vébéselejtezőn vagy operatív törzset vezetni járvány idején: valamibe úgyis belekötnek. Miért az, és miért nem ez; annak miért nyolc oldal jár, amikor az élő klasszikusnak csak kettő; legyen-e női kvóta, és ha igen, kinek a rovására – estig sorolhatnám. Simon Márton versválogatása viszont hál’ istennek fütyül mindenre, és nagyon jól teszi.
Az is bolond, aki ma antológiaszerkesztővé lesz Magyarországon.
A harminchat éves költőt és műfordítót, Simon Mártont viszont cseppet sem neveznénk bolondnak. Inkább kimondottan bátornak. Már azzal is, hogy 99 magyar vers az antológia címe, semmi kiemelés, semmi nagyotmondás, nem kőbe véshető kánont tálal fel, de nem is rutinos névsorolvasást. A szubjektív válogatás (a szót némi iróniával kábé háromszor aláhúzza az előszóban, és pirossal kifesti) az ő versízlését tükrözi, mint ahogy az irodalomban szinte minden ízlésfüggő, vagy bevallják, vagy nem. Tehát egy pillanatig sem tetszeleg a könyv abban a pózban, hogy ez a magyar líra esszenciája lenne, az Úr előtt is megálló válogatott – miközben az is persze. Csak sokkal játékosabban, bevállalósabban, gondolkodósabban.
Az antológia felnőttolvasót kér, olyat, aki mindezt valóban megérti. Főként azt, amit tömören így foglal össze a válogató (kicsit rágni kell, de megéri): „ez a válogatás semmire nem jó – de csakis akkor nem, ha tényleg nagyon jó, mert ha bármire is jó, akkor már semennyire nem az”. Meg olyat, akinek nem hiányoznak majd a „közhelyversek, memoriterek”, meg az „elcsépelt, unásig ismételgetett, tankönyvi, értelmetlenre lúgozott, fáradt” darabok. Vagyis, aki úgy böngészi majd ezt az antológiát, mint önálló alkotást, mások költeményeiből építkező ízlésverset, amely a maga alaposságával járja be a Vörösmartytól Jancsó Noémiig szinte tetszőlegesen meghúzható bő kétszázéves ívet.
És most szólok: nagyon sok meglepetésben lesz részünk. Elvileg egy hasonló összeállítás esetén szegénységi bizonyítvány lenne, ha valakinek – egy tájékozottabb olvasónak – rá kellene keresni egy-két névre. Itt viszont én ennél sokkal több alkalommal kaptam a guglihoz, hogy a sejtéseimet vagy a fehér foltjaimat megerősítsem vagy eltüntessem. De így jutottam el Szerb János provokatív, hogy úgy mondjam, a poroszos versideált jócskán felszámoló művéig (, amelynél vélhetően elveszítjük a magyartanárok zömét.
Vagy Csajka Gábor Cyprian telitalálatáig (117), ami most nekem az új memoriter, mert nem akarom elengedni, úgy forog bennem, mint a lejátszóban felejtett cédé: „mi voltál volna örökké nem tudom / látható fűszálak képtelen magány / fecskefészek az idő homlokán / aprópénz tócsái az asztalon”. És persze nagyokat vigyorogtam, hogy itt van, mert itt lehet Bada Dada neoavantgárd „himnusza”, az Apa kocsit hajt. Az ő beválogatása nekem most olyan, mint Bob Dylan Nobel-díja. És persze vannak olyanok is (hál’ istennek), amelyek nem győztek meg, hogy itt lenne a helyük, illetve kapásból tudtam volna érvényesebbet is helyettük. Például nekem nincs vagy Székely János és Lászlóffy Aladár között, hanem egy nagy és, hogy csak egyet idézzek az előszóban megfogalmazott szerkesztői dilemmák közül.
Ugyanakkor, teszem máris hozzá, példaértékű, ahogy a határon túli magyar irodalomból szemléz, ahogy mindenféle határon túlmenő életműből ideemel valakit (lásd fennebb). Szóval, Bogdán László és Utasi Mária, és nagyon igen, hogy Szőcs Géza, és végre nem úgy vetődött fel, hogy vagy Szilágyi, vagy Hervay. És mennyire jó, hogy Erdős Renée kihúzhatja magát Ady mellett, és Török Sophie is a maga jogán, és nem megtűrt oldalbordaként van jelen. És nagyon bántó, még mindig, hogy itt van (mert itt kell lennie) Borbély Szilárd, Málik Roland, Jancsó Noémi és igen, Térey János. (Élő szerzőket nem válogatott be.) Mert nekik még formálniuk, építeniük kellett volna tovább az életművet. Ráadásul Málik és Jancsó kapcsán a szerkesztő olyan darabokat emelt be (A vágáns dala és a Hit. Nunc. Et semper.), amelyek még élessebbé teszik ezt a hiányt.
Semmiképpen sem használnám azt a gyűlöletes szót, amitől Simon Márton is irtózik („leporol”), ezért inkább maradjunk annyiban, hogy kifényesít. Már homályosodó vagy soha szóba nem jött életműveket, kiglancolja a kissé idejétmúlt koncepciónkat a versről, finoman félrelökdösi az iskolából hozott papírízű evidenciákat, és egy jóval sokszínűbb és elevenebb javaslatot tesz le elénk. E tekintetben igen tanulságos és kész remeklés az előszó, amely az új trendeket elemezve elmélkedik a vers és a költő helyéről. „A vers – értsünk ez alatt bármit is – egyelőre elég jól vette a 21. századot.”
Még akkor is, ha ebből nem feltétlenül a könyvkiadás vagy az antológiák jöttek ki jól. Vagy a poroszos beidegződések. Ha sok pénzem lenne (és egy kiadóm), akkor sorozatot készítenék ebből, amelyben Závada Pétertől Tóth Krisztináig mondanák el az antológia nyelvén, hogy mit gondolnak a versről.
