KÖNYVTERASZ
Ma már megszokottá vált a szépirodalmi kiadók körében, hogy verseskötetekkel köszöntik a költészet napját. A Magvető négy ünnepi kiadványából az egyik, Mesterházi Mónikáé még inkább emelte az eseményt, hiszen ő 1997, vagyis több mint tíz éve nem jelentkezett új kötettel. A romák elleni gyilkosságsorozat verseiről, a virág- és világnyelvről, és a szűkülő pályázati lehetőségekről beszélgettünk.
– A gyakori publikáció ellene megy a megszólalás intenzitásának?
– Nem hiszem, hogy a kettőnek köze volna egymáshoz, inkább alkati kérdés: én mindig ritkán írtam. És örülök, ha a szövegeim intenzívek, de a mostani kötet legintenzívebb versei viszonylag rövid idő alatt készültek. Viszont voltak évek, amikor alig tudtam verset írni.
– Elveszi az időt a többi munka?
– Az valóban igaz, hogy a szellemi munkák nem mindig hatnak jól egymásra. Olyan is van, amikor egyik inspirálja a másikat, de csak akkor, ha nem nagyon nagy tempóban kell végezni őket, és lehet szünetet tartani, vagy akár a munkára magára reflektálni. A home office, amit most az egész társadalom megtapasztal, a műfordítók ismerős élethelyzete, és nagyon kell vigyázni, hogy ne folyjon szét a nap. Ez is van. Meg vannak az életesemények, engem a 2018-as évben két olyan gyász ért, amiről egyfelől muszáj volt írnom, másfelől egy darabig nem sikerült.
– A kötet két verse a romák elleni gyilkosságsorozatra utal, ezt külön jelzi is. Nagyon feldúlta az eset?
– Belső kényszer nélkül csak facebook-bejegyzést tudtam volna írni róla. Olyasmire emlékszem, hogy 2008-ban a Balatonnál voltam nyáron, és hallottam vagy olvastam, hogy Molotov-koktélt dobtak be egy kis házba, de a lakók kiszaladtak, és megmenekültek.
Valószínűleg nem szerepelt a hírben, hogy romák, de ki lehetett találni, és már ez is nagyon rosszul érintett.
Aztán ősztől a gyilkosságok. Nagyon rossz volt azt látni, hogy a társadalmat ez nem kavarja fel. Hogy amikor Tatárszentgyörgyön egy kisgyereket is meggyilkoltak, még mindig találkoztam olyan értelmiségivel, egymás után néhánnyal, mivel direkt provokáltam a hírrel ezeket a távolabbi ismerőseimet, akik azt kérdezték, nem egymásra lövöldöznek-e a cigányok. Ugyanakkor a szűkebb baráti köröm nagyon is felháborodott, de tehetetlenek voltunk – és vagyunk a gyűlölet ellen.
– Számomra meglepő módon az irodalom eddig nem nagyon foglalkozott ezzel a szörnyű eseménnyel. Mi lehet ennek az oka?
– Nem én írtam erről egyedül, Lázár Júliának, Szabó T. Annának, Vörös Istvánnak is van róla verse… Érintőleg Krusovszky Dénes regényében is szerepel. A rasszizmus ellen írt Tóth Krisztina, Erdős Virág és mások. Az irodalomban megvannak a lenyomatok, a társadalom maradt adós a figyelemmel. A költők már nem lánglelkű apostolok. A saját lelkiismeretük, ízlésük irányítja őket, nem ők a társadalmat. Már ha valaha irányították, és az egész nem csak egy romantikus képzet.
– Egy elreménytelenedett Magyarország tárul fel a verseiben, írta Demény Péter a kötetről. Önmagában a költészet nem ad okot némi bizakodásra? Mások is reménykedtek már abban, hogy könyvek által kicsit előrébb mehet a világ…
– A költészet, az irodalom magában is konstruktív. Nem nagyon értem az olyan kritikát, amely felrója a könyvnek, hogy „szomorú”. Van egy irodalmi műfaj, az úgynevezett közérzetvers, amelyben a szerző azt rögzíti, hogyan érzi magát az őt közvetlenül körülvevő világban. József Attila külvárosi verseit, Vas István háború utáni verseit említeném például. De valószínűleg Csokonaihoz is vissza lehetne menni, vagy előre a legfiatalabb kortársakig, például Kállay Eszterig. Nekünk, olvasóknak okot ad némi bizakodásra, hogy ők akkor meg tudták pontosan fogalmazni, mi bajuk van. Attól még az a helyzet reménytelen volt. Én nem vetném ezt a szemükre.
– Az egyik legismertebb műfordító is egyben, ami arra is kiváló alkalom lehet, hogy időnként összevesse a világirodalom vonulataihoz képest hol tart a magyar literatúra. Némi iróniával kérdem: versenyképesek vagyunk?
– Szerintem a GDP-t, az egészségügyi rendszert, az oktatás színvonalát és lehetőségeit össze lehet mérni versenyképesség alapján, de az irodalmat? Ha a kérdés erre vonatkozik: nem provinciális a magyar irodalom. De nincs könnyű helyzetben, mert nagy nyomás nehezedik rá, ha nem is a világirodalom részéről.
– Elképzelte már valaha is, hogy milyen lenne, ha egy világnyelven jelennének meg a versei? Vagy úgy véli, bizonyos költeményeknek titkos energiákat ad a nyelvi elszigeteltség?
– Először úgy értettem a kérdést, hogy „virágnyelven”.
– Úgy talán még érdekesebb…
– Valóban: amit leírunk, különösen egy versben, azt sokan csak a hozzákapcsolt asszociációik alapján értik, a szöveg fölött elsiklanak, akár virágnyelven is lehetne. Persze ilyen értelemben a költészet virágnyelve nemzetközi. A világnyelven született verseket sem olvassák milliók, hanem csak a versolvasók szűk köre.
Legfeljebb a lehetőség van meg, hogy ha a média valamiért fel akar kapni egy szöveget, akkor rögtön nagyon sokan megértik.
De mindenütt kánonok, körök, iskolák vannak, abba tud bekerülni egy szöveg, egy szerző. A magyar nyelv elszigeteltsége egyébként nem bánt, a lehetőségeit meg élvezem. Viszont nagyon is hiszek a szóban és az olvasóban, az olvasás tanításában, átadásában, hogy tényleg azt olvassuk, „ami ott van”. Nagyon jó kis olvasói közösségek, bugyrok vannak például a közösségi oldalakon.
– Szinte teljesen eltűntek, vagy minimálisra csökkentek azok a pályázati lehetőségek, amelyekkel egy független alkotó élhet. Az állami díjak évről évre erodálódnak, veszítenek a presztízsükből. Mit tehet ilyenkor egy olyan irodalmár, mint Ön?
– Sokféle döntés előtt áll egy kortárs szerző. Van, aki nem pályáz állami ösztöndíjra, függetlenül attól, hogy megítélnék-e neki vagy sem. Én is kivártam, hogy egy alternatív, önkormányzati ösztöndíjat pályázhassak meg, és szerencsém volt, megkaptam. Szerintem az írók, költők szeme előtt nem a díjak lebegnek, amikor írnak. Ugyanakkor nagyon fontos a támogatás, mert fizetett szabadidőt biztosít a szerzőknek, hiszen nincs külön életünk a pénzkeresésre és az alkotómunkára, pedig a maga láthatatlan módján ez utóbbi is nagyon időigényes. Jó lenne, ha lenne erős civil támogatás független művészeti ösztöndíjakra. Az állami díjak sosem voltak teljesen függetlenek a politikától. Még a rendszerváltás utáni, szabadabb világban is ott voltak a kuratóriumok, ahol nagyon vigyáztak, hogy egyet ide, egyet oda osszanak. Aztán van, amikor ez a mérleg is megbillen, vagy inkább felborul.
MESTERHÁZI MÓNIKA legutóbbi művei: Evidenciák; Sors bona; Nem hittem volna.
