KÖNYVTERASZ
Nem kell ahhoz kommenteket olvasni, hogy nyilvánvalóvá váljon: még ma sem tudott nyugvópontra jutni sem az őszirózsás forradalom, sem a Tanácsköztársaság 133 napja. Szinte majd mindenkinek megvan hozzá a maga bejáratott elmélete, mítosza. Hatos Pál korábban az előbbi időszakról, most pedig az utóbbiról írt körültekintő, az eseményeket minden oldalról körüljáró művet (kritikánkat itt olvashatják). A kényes pontokon túl arról is beszélgettünk, hogy néha a történész munkája összeér az orvoséval.

– A Tanácsköztársaság eseményei jól ismertek. Ez megkönnyíti vagy inkább megnehezíti a történész dolgát, akitől a közvélemény mindig valami „újat” vár?
– Jól ismertek? A mai negyvenesek és idősebbek számára talán igen, számukra magolandó tananyag volt. És persze unott iskolai ünnepi rituálé, meg a köztereket benépesítő emlékezetpolitikai parádé. Ki ne emlékezne a pesti köznyelv által csak „ruhatárosnak” csúfolt, ötvenmázsás hatalmas tanácsköztársasági emlékműre, melyet a városligeti Felvonulási téren 1969-ben állítottak fel, alkotója a neves szobrász, Kiss István, ihletője pedig Berény Róbert híres 1919-es plakátja volt? Ám 1989 után csak a szaktörténészek egy kis csoportja foglalkozott a korszakkal, és az érdeklődés inkább az elmúlt évtizedben lett élénkebb. Ez azt bizonyítja, hogy a Tanácsköztársaság vagy proletárdiktatúra rövid korszakának zavaros árja, ha búvópatakká is visszahúzódva, de ott csörgedezett a kollektív kulturális emlékezetben. Ma pedig úgy tűnik, ismét az érdeklődés középpontjába került.
– Benedek Szabolcs a könyv kritikája kapcsán ezt írta a 133 napról: „Megkockáztatom, hogy annak egyik, világtörténelmi léptékben nézve is legkülönlegesebb epizódja.” Egyetért ezzel?
– Van benne valami. Ez az egész egy különös és zavarba ejtő történet. Bizonyos értelemben tényleg páratlan. Legalábbis a magyar történelemben. Már a kezdete is bizarr, amikor szinte az egész nemzet egyesül abban a vágyban, hogy hívjuk segítségül és szövetségesül a bolsevik oroszokat, és seperjék ki imperialista szomszédainkat a megszállt felvidéki és erdélyi városainkból. A 133 nap történelmi léptékben csupán kérészéletű létezést jelent, de a Tanácsköztársaság históriájának történésekkel olyannyira zsúfolt létezése és messze ható következményekkel terhes utóélete okán nyugodtan lehet dobogós helyre állítani a modern magyar történelem zaklatott, fordulatokban és rendszerváltozásokban amúgy sem szűkölködő másfél évszázadát tekintve.

– De ettől még nem fekete-fehér a történet.
– Nagyon nem. A proletárdiktatúra nem csupán Kun Béla és Szamuely Tibor, nem csupán egy erőszakos üdvtörténet kalandor kísérlete, bár az is! Hanem egyfajta világi eszkatológia az első világégés utáni kizökkent időben. Ennek jegyében a nevezetes „vörös” május 1-i ünnepségek színpadra állítása körül ott tüsténkedik a később világhírű filmrendező Kertész Mihálytól kezdve Ferenczy Bénin át Zala Györgyig szinte mindenki, aki a korszakban számított és számít ma is a szellem piacán. A budapesti egyetemen atomfizikát és pszichoanalízist kezdenek tanítani. A zenei „direktórium” kulcsszereplői, Bartók és Kodály pedig arra tesz kísérletet, hogy száműzze a giccset és a német műdalt a zenei képzésből, és zenei anyanyelvünkké tegyék a magyar népdalt.
– Az őszirózsás forradalom után egy másik kényes periódusról írt könyvet, amelyről szinte mindenkinek, a hatalom embereitől a laikusokig, megvan a maga verziója. Sok mítosszal, előítélettel kell ilyenkor megküzdeni?
– Kicsit olyan ez, mint az orvos számára a páciens szorongása: a szakmával jár. Mítosz és illúzió nélkül nincs létezés és nincs történelem, ahogy nincs betegség, szorongás és – nagyon gyakran – téveszmék és vakremények nélkül. Nemcsak a reménytelen esetek nagy száma, hanem az is összeköti az orvost és a történészt, hogy néha aztán róluk derül ki, hogy legalább annyira esendőek, mint azok, akiknek a gyógyítására vállalkoztak. De ez már az olvasó kockázata.

– Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezen események körüli indulatos értelmezések is nyugvópontra jussanak? Vagy ne is nagyon bízzunk ilyesmiben?
– Lehetséges-e jótékony történelmi felejtés, amelyben a múltat „békévé oldja az emlékezés”? Az oly mérgező katolikus-protestáns szembenállás mára a múlté, ahogy jórészt a táptalajául szolgáló népi vallásosság is. 1919 kapcsán azonban úgy látom, inkább az indulataink kapnak új és új életre, és éppúgy nem látjuk ennek a végét, mint manapság a vírusfertőzés egymásra torlódó hullámainak sem.
– A szövegben olykor mai kifejezések is felbukkannak (death metal, koronavírus). Ez az „ára” annak, hogy a ma olvasóját is megszólítsa? Vagy ez puszta játék csupán?
– Számomra a történetírás a múltnak ahhoz hasonlatos elbeszélése, mint egy idegen nyelvű műnek a magyarra fordítása. Mint a különböző nyelvi univerzumok, az „akkor” és „most” között is egyszerre éles és elmosódott a határ. Amikor a történelemhez fordulunk, mindig a „mással” van dolgunk, ami bizonyos értelemben mégis ugyanaz. A szenvedő és reménykedő ember. A történeti felidézésben, ahogy a fordításban is, benne rejlik az idegenség és otthonosság dialektikája, és persze a játékossága is.

– Korábban a száraz tudományos nyelvről ismertük fel a történelmi munkát. Mára, hála ez Romsicstól Ungváryn át Ablonczyig egy sor történésznek, megváltozott. A mai ideális történészünk egyben szépíró is?
– Az biztos, hogy jó tesz a tudománynak is, ha érthető. Az értő olvasónál értékesebb szövetségese nincs a rációnak. Felsorolt nagynevű kollégáim ebben igazán kiválóak.
– Ma olyan időket élünk, amikor a történelem lépten-nyomon az aktuálpolitika kereszttüzébe kerül. Hol ezt az elemét, hol azt sajátítják ki, olykor súlyos hamisítások révén is, hosszan sorolhatnám a példákat. Mit tehet ilyenkor a történész?
– Csinálja a dolgát kíváncsian, és dühét igyekszik nem belekeverni. Ahogy meghatódottságát sem. 1989-ben 18 éves voltam, június 15-én leérettségiztem, másnap ott voltam a Hősök tere nyáreleji napfényben fürdő tömegében Nagy Imre temetésen. Szemernyi kételyem sem volt, hogy a szabadság korszaka kezdődik, amelyben mindenki szívesen részt vállal. A múlt feltárása, úgy hittem akkor, meg- és felszabadít. Ma inkább azt érzem, hogy bár sokszor használjuk a múltat, egyáltalán nincs birtokunkban, hanem inkább fogságában tart minket.
HATOS PÁL legutóbbi művei: Az elátkozott köztársaság; Szabadkőművesből református püspök.