Silvester Lavrík: Vasárnapi sakkpartik Tisóval | Ács Ferenc ajánlója
Závada Pál nagyregényére, a Természetes fényre hasonlíthat leginkább a szlovák dráma- és prózaíró remekműve. Olyan, mintha nagymamánk nyitná ki régi fotóalbumát, hogy meséljen a régi családi históriákról, és mi megdöbbenve fedezzük fel a történetei mélyén a történelem legsötétebb éveit. Most épp a szlovák bábállam időszakát, amely egyszerre támadt a sajátjai mellett a magyarokra és a zsidókra is.
L’Harmattan, 465 oldal, 4990 Ft
A végén mindig ugyanarra a megállapításra jutok: nincs hatékonyabb ellenszer a gyűlöletre, mint az olvasás. A történelmi kacskaringók úgy hozták, hogy némely szomszédunkkal elég viharos volt a kapcsolat, sok minden árnyékolta be és tett keresztbe a lehetséges jó viszonynak a román megszállástól kezdve Trianonon át a szlovák bábállamig. De még előtte és utána is: elvakart sebek, kibeszéletlen fájdalmak. Viszont ha elkezdjük olvasni a szomszédos ország irodalmát – most épp a szlovákot –, és az ő szemszögükből kezdjük nézni a velünk is megesett, vagy azokra nagyon is hasonlító történeteket, már nem tudunk szabadulni a ránk törő empátiától és felismeréstől: ők is Ká Európa zavaros vizein próbáltak békés otthonra lelni.
Silvester Lavrík egyszerre dráma- és prózaíró, rendező, publicista és pedagógus. Azért sorolom fel az összes foglalkozását, mert úgy érzem, hogy a regénye megírásához egy kicsit mindegyik szakmára szüksége volt. A Vasárnapi sakkpartik Tisóval ugyanis különös mű. Kicsit olyan, mintha a zsémbes nagymamánk nyitná ki a régi fotóalbumát, hogy a képek fölött elmesélje nekünk gyermekkorát. Eleinte talán csak legyintünk a régi dolgokra, míg rá nem döbbenünk, hogy a történetekben maga a történelem motoz, hiszen közös múltunk egyik legkényesebb pillanatáról mesél, amit mindig is vágytunk megérteni, hiszen nem kevés szenvedéssel és zűrzavarral járt. S könnyen lehet, hogy következményeit mindmáig nyögjük.
Anicka, vagyis Anna Žitňanská, a könyv elbeszélője létező személy, és a fotóalbum is valóságos. 1993-ból, Csehszlovákia békés felbomlásának és a Szlovákia függetlenségének pillanatától („Megint van saját országuk, Anna néni”) néz vissza a harmincas-negyvenes évekre, a szlovák bábállam megalakulásának és regnálásának idejére.
A kislány, majd fiatal nő szemszögéből annál is érdekesebb mindez, mert „gyengécske ésszel”, ám kitűnő emlékezettel rendelkezik.
A „kelekula” feje (ahogy ma mondanánk: szellemi visszamaradottsága) viszont még inkább kiemeli lelke tisztaságát és azt a néha naiv szemléletet, amellyel az eseményeket követi. Olykor persze az az olvasó érzése, hogy nem az elbeszélő „bolond”, hanem a környezete veszítette el józan eszét a történelmi idők súlya alatt, és a kelekula fejű kislány rácsodálkozása az elvaduló napokra az egyetlen érvényes nézőpontja az eseményeknek.
Hosszú ideig Tiszo Józsefként írta alá a nevét
A helyszín a sokszínű kisváros, Bánovce (magyar neve: Bán), amelyet bár szlovák többség lakja, ugyanígy vannak itt németek, magyarok és zsidók is, illetve számos árnyalat és átmenet. A történelem nem kis iróniája, hogy a nagy szlovák hazafiak többsége magyarul is ért, sőt beszél is. Hiszen a legszlovákabb szlovák is hosszú ideig Tiszo Józsefként írta le a nevét, figyelmeztet cinikus mosollyal a szlovák patikus a regényben, aki amúgy „magyardzsentri-méltóságát” siratja. Felesége pedig német és lutheránus gyökereit hagyja hátra, hogy buzgó katolikus és még buzgóbb szlovák legyen. A harmincas években ez az időszak – megint csak a patikus blazírt és találó megállapítását idézve –, amikor divat nemzetfinak és -lánynak, illetve katolikusnak lenni, mert ezt kívánja a frissen önállósodott ország szellemisége.
Bár ebben az új országban a szlovákok még nem érzik igazán jól magukat, hiszen a nem is oly távoli múltban Budapest tekintete nyomasztotta őket, míg a jelenben Prága fülébe nem juthatnak el a túlzó függetlenségi gondolatok.
Még a szoborállítással is csínján kell bánni. Főként azért – a történelem másik iróniája –, mert a nagy szlovák hazafi, akinek emlékművét végre felállítják a városka főterén, szóval Ľudovít Štúr (magyarul Stúr Lajos) épp a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának napján született. „Mert hát egy szlováktól minden kitelik. Az is, hogy magyar költő válik belőle, ahogy a később Petőfi Sándorrá vált Alexander Petrovičról mondták”, mosolyog megint csúfondárosan a regény patikusa.
Divattá vált
A nácik pont ezen függetlenségi érzelmeket használják ki, hogy az ország feldarabolása után szlovák bábállamot hozzanak létre, amely engedve a szélsőjobboldali eszméknek hetvenezer szlovenszkói zsidót szállít a halálba (bár némi korrupció árán néhány ezret meg lehetett menteni), és mély sebeket ejt szinte mindenkin. Bánovce azért is fontos helyszíne a regénynek, mert itt szolgál Monsignore, a leendő államelnök, Jozef Tiso, akinél – épp a kelekótyasága miatt – Anicka kezd el dolgozni gyorsíróként, így mosva le a szégyent, ami a szoboravatási ünnepségen tapadt rá. A kislány apja ugyanis zsidó kommunistaként Amerikába vándorolt, és jó ideje már nem ad magáról életjelt, ami a lelke mélyéig megrázza és ellenőrizhetetlen dühramokra ragadtatja a lányát, akit a rideg anyja nevel.
A Vasárnapi sakkpartik Tisóval akár egy magyar regény, Závada Pál Természetes fényének pandatjaként is olvasható. Annyi különbséggel, hogy míg utóbbiban a fényképeken nem a regény szereplőit látjuk, addig itt Lavrík a valós fotók közti rést tölti ki a maga fantáziájával és a dokumentumukból kiolvasható tényekkel. Ám ettől a regény messze nem lesz száraz, már csak azért sem, mert a szlovák író nyelve bámulatosan plasztikus és költőien gördülékeny (Mészáros Tünde fordítása). Anicka például így beszél a lelkébe belenövő bánatról: „Nem tudom, ki volt a gazdája énelőttem. De szépen a gondját viselte. Felhizlalta. Jó nagyra ápolgatta. Évekig tartott, míg belenőttem.”
Silvester Lavírk regénye pont az a regény, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy ennek a sokszínű, identitásában mindig is rétegzett, ám a nacionalizmustól (és más izmusoktól) fűtött régió közelmúltját jobban értsük – a miénktől eltérő nézőpontból is.
A magyar gyökerű, ám szlovák érzelmű Anicka személyében, akinek legjobb barátnője a zsidó Alica, remekül testesül meg az itt élő emberek törékeny és kiszolgáltatott sorsa, akiket ide-oda dobált a történelem nemzet, haza és otthon között.
SILVESTER LAVRÍK korábbi műve: Irina és az ördög.
