Berend T. Iván: Az Európai Unió története | Daniss Győző kritikája
Talán nem is jelenhetett volna meg ennél alkalmasabb időpontban a 25 éven át amerikai egyetemen tanító gazdaságtörténész áttekintése. Az EU története, sikereinek és nehézségeinek tablója fontos kapaszkodót adhat most, amikor erős szétzilálási kísérletek zajlanak (többek között nálunk is), és sokan próbálnak az integráció ellen hangolni. Berend T. Iván egy hosszú és sikeres folyamat állomásait mutatja be, s megállapítja: nem lát ennél jobb jövőformát a kontinens számára.
25% kedvezmény TERASZ5 kuponkóddal
Berend T. Ivánon kívül aligha van a világon olyan jeles gazdaságtörténész, aki első hat évtizedét Európában, egy leendő EU-országban töltötte volna, ott szerezve egész kutatói életművéhez elegendő tapasztalattömeget, három évtizede pedig az óceánon túlról látja – és vizsgálhatja – az Unió eddigi 28 esztendejének históriáját. És Berend remekül él eme állapot és adottság – „kívül is, belül is” – ajándékával. Ennek eredménye, ahogy azt a kötet előszavát jegyző Csaba László írja a szerzőről: „…a Berend képviselte szemlélet sajátossága, az európai távlat. Nem feltétlenül törekszik olyan felismerésekre, amelyek egyként érvényesek Zimbabwében és Svájcban, de mindenképp túllép az extra Hungariam non est vita hagyományán, ami marxista és konzervatív irányzatként is tartósan jelen van mind a mai napig.”
Az Unió történetét felidézve Berend távoli-távoli időkre is visszatekint. Szól az egységteremtésnek az EU létezéséhez nyilvánvalóan nem köthető, de az európai gondolkodásában kétségkívül nyomon követhető – igaz, a mások feletti uralom megszerzése-megtartása szellemében fogant – szándékáról a Római Birodalomban, Nagy Károly uralkodása idején és a Német-római Császárság korában.
És nem feledkezik meg idézni a 18. századi Voltaire-t („A keresztény Európát tekinthetjük egyetlen köztársaságnak, amely számos államra oszlik.”), a 19. századi Bakunyint („…hogy ne kerülhessen többet sor polgárháborúra az európai családot alkotó népek között, egyetlen út áll előttünk, az Európai Egyesült Államok létrehozása.”) és a 20. század derekáról az országa különállását egyébiránt mindig hangsúlyozó Churchillt, akit egy 1942-ben Anthony Eden külügyminiszternek írt leveléből citál. („Bármilyen nehéz is ma erről beszélni, (…) várom az Európai Egyesült Államok eljövetelét, amelyben a nemzetek közötti korlátok minimálisra csökkennek, és az akadálymentes utazás lehetséges lesz.”)
Az egység eszméje érdemben, lépésről lépésre, a második világháború után kezdett testet ölteni (legalábbis „békeüzemmódban”, mert egyfajta „hadiváltozati” összefogás jó néhány szereplővel már Hitler szörnyuralkodása ellen kialakult). A szerző – jó okkal – fontos egységszervező elemnek tartja az Egyesült Államokból érkező Marshall-segélyt, lévén, hogy az néhány nyugat-európai országban akarva-akaratlanul is „közös nevezőre hozta” az élet normalizálásához, elsősorban a gazdaság helyreállításához szükséges mozzanatokat. És szükség volt a milliárdokra, hiszen – sorolja a szerző egyebeken kívül az egyik legfontosabb életminőség-mutató számait – a háború éveiben Németországban elpusztult a lakásállomány 70, Nagy-Britanniában a 30, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a 20-20 százaléka. A segítség fejében – olvashatjuk – „Amerika rá akarta kényszeríteni a Marshall-terv kedvezményezettjeit, hogy haladjanak az integráció irányába”. A szerző nem hagyja említetlenül az összekovácsolódás másik okát sem: a nyugati országok fenyegetésnek érezték a szovjetek uralta keleti tömb létrejöttét.
Berend tengernyi gazdasági adattal és politikai tervek egész garmadájával mutatja be az integráció útját.
Hat állam (Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium, Luxemburg) 1951-ben hozta létre az európai Szén- és Acélközösséget, a Montánuniót, hat év múltán megszületett az Európai Gazdasági Közösség, a Közös Piac (az előző hat állam mellett hamarosan tagja lett Ausztria, Svédország, Finnország, Nagy-Britannia, Írország és Dánia), hogy aztán 1993-ban ez a tizenkét ország immár az Európai Unió tagjaként szője tovább a sorsát.
Az Unió hamarosan – a szerző szerint túlságosan gyors tempóban – 28 tagúra bővült (Magyarországot 2004-ben vették fel), hogy aztán az Egyesült Királyság kilépésével eggyel csökkenjen a létszám. (A kötetből kiderül, amit aligha tud mindenki, hogy „anyaországa” révén az atlanti óceáni Kanári- és Azori szigetek, a karib-tengeri Guadaloupe vagy az indiai óceáni Réunion szintén az Unióhoz tartozik.)
Dicséret illeti a szerzőt azért is, hogy példásan tömör szövegekből ismerjük, ismerhetjük meg jobban az Unió hat alapintézményét, az Európai Bizottságot, az Európai Bíróságot, a Miniszterek Tanácsát, az Európai Parlamentet, az Európai Központi Bankot, az Európai Tanácsot. És azt is, hogy ezek némelyikének már voltak előzményei az Unió-elődként funkcionáló szervezetekben.
A túlságosan gyors létszámnövekedést, a felkészületlen országok századunkbéli hirtelen befogadását Berend többször is hibaként, az Unió újabban jelentkező működési zavarainak okaként említi.
Egyik adatsora különösképpen fájdalmas számokat tár fel: Bulgáriában a lakosság majdnem 20, Görögországban majdnem 16, Romániában bő 12, Litvániában, Cipruson, Szlovákiában és Magyarországon nagyjában 8-8 százaléka mélyszegénységben él. Miközben Svédországban, Finnországban, Hollandiában ez az arány 1,5-2 százalék. E különbségek felszámolása az Uniónak nagyon sok energiájába, elsősorban nagyon sok pénzébe kerül, amit a fejlettebb gazdaságú országoknak – olykor önnön boldogulásuk rovására – kell kifizetniük.
A szerző mégis úgy gondolja, hogy haszna is volt/van a gyorsaságnak. Ugyanis az EU-tagság „megkönnyítette a posztkommunista átalakulást, gyorsította a felzárkózási folyamatot, és »berúgta« a régiósodott európai közösség motorját. A bővülés előnyös volt a régi és az új, a keleti és a nyugati tagországoknak egyaránt.” Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy semmiképpen sem ördögtől való gondolat a(z inkább a jövőben megvalósulható) többsebességű Unió, amikor is jelentkező országok nem azonnal, hanem több lépcsőn keresztül válnának teljes jogú taggá (a „többsebességű” működésre ma is van példa, hiszen nem minden tagország tartozik az euróövezetbe).
A kötet részletesen szól az Uniónak nemcsak a vitathatatlan sikereiről, eredményeiről, hanem a nehézségeiről, a szövetséget fenyegető veszélyekről is. Elsősorban Kínának, Oroszországnak, újabban Törökországnak az Uniót gyengíteni-szétdúlni próbáló szándékairól, illetőleg a „gyengébb” uniós országok keleti érdekkörbe, szolgálatba állítási terveiről. Néha pedig még az Egyesült Államokkal való – egyébként szerves és hasznos – kapcsolatokban is akadnak zökkenők.
Mindezeken kívül az Unión belül is vannak – főképpen a kelet-európai államok, politikusok részéről tapasztalható, olykor erőteljes – szétzilálási kísérletek. Nem véletlenül került a kötet Integráció, populizmus, nacionalizmus alcímébe a második és harmadik tag. A gondok, nehézségek – és olykor nemzetközi vagy „házon belüli” áskálódások – ellenére Berend akadémikus bízik az Unióban, nem lát ennél jobb jövőformát a világ eme szegletének.
Nem lehet említetlenül hagyni a szerzőnek azt az érdemét, hogy megrajzolja néhány, az Unió történetében és jelenében emlékezetes szerepet játszó gazdasági szakember és politikus pályaképét (Orbán Viktorét a többiekénél kicsit nagyobb terjedelemben). Ellenben kár, hogy a térképek grafikai megoldása nem a legszerencsésebb. Végezetül egy fordítói-kiadói bravúr: Az Európai Unió története 2021-ben jelent meg angolul, és Felcsuti Péter jól olvasható tolmácsolásban vele szinte egyszerre magyarul is.
BEREND T. IVÁN legutóbbi, magyarul megjelent művei: Európa gazdasága a 20. században; Kisiklott történelem; Terelőúton.
