KÖNYVTERASZ
Nyugat-Magyarország és Burgenland helyzetét vizsgálta Wilsontól Hitlerig új könyvében Tóth Imre történész. Ennek kapcsán beszélgettünk a Trianonról szóló diskurzusól és politikai emlékezetről, és persze Sopronról, a hűség városáról.
– Az a tény, hogy Sopronban született, milyen szerepet játszott abban, hogy Magyarország és Ausztria határait érintő békemegállapodásnak és konfliktusnak szentelt egy ilyen nagyívű tanulmányt?
– Gyermekkoromtól kezdve akarva-akaratlanul szembesültem vele: egészen közel hozzánk van valami, ami elválaszt bennünket a múltunk egy részétől és a jelenünktől is. Nem egyszer kísértem ki a nagymamámat az állomásra, amikor nővérét ment látogatni „odaátra”. Ez és a hasonló élmények bár nagyon korai szocializációs emlékek, de már látszik, hogy egy életre bevésődtek. Amikor aztán kezdtem ráeszmélni, hogy a történelem még nincs „megírva”, ahogy gyerekkoromban hittem, mindig olyan témát találtam – keresve –, ami a nagyon erős soproni lokálpatrióta hagyományhoz is kapcsolható, egyszersmind túlmutat a város határán. Így kezdtem foglalkozni a soproni születésű Kánya külügyminiszterrel és a nyugat-magyar üggyel is. Az a különös, hogy ezzel a könyvvel eredetileg le akartam zárni magamban a kérdéssel való foglalatoskodást. Azt hiszem, nem sikerült.
– A Trianonról szóló diskurzus és mítoszgyártás kevésbé szokta érinteni a Burgenlanddal kapcsolatos kérdéseket. Inkább Erdélyre, Felvidékre esik nagyobb hangsúly, azt siratjuk. Mintha ebbe jobban beletörődtünk volna. Hogy látja ezt?
– Sokkal kisebb volt a veszteség. Persze egyáltalán nem biztos, hogy a fájdalom is. Ez utóbbi oka, hogy a korábbi társországunkat lakatták jól magyar területekkel. Ez fájt. De mégis: Ausztriában élt a legkevesebb magyar, a terület nagysága és értéke sem volt azonos az említettekével. Ráadásul a magyar történelmi, kulturális tradíciók sem ide kötődtek elsődlegesen. Itt nem volt egy Nagyvárad, egy Kassa vagy egy Szabadka. A hivatalos magyar–osztrák kapcsolatok ráadásul hamar túlléptek a problémán, és nem kockáztatták a jó szomszédi, partneri viszonyt, amelyre mindkét félnek igencsak nagy szüksége volt 1918 után. Ez – leszámítva a legfagyosabb hidegháborús éveket – még a vasfüggönykorszakra is elmondható. Az sem véletlen, hogy az összes, elcsatolt területünk közül ezt emlegetjük leggyakrabban „utódállami” néven. A térség nem szervesült egyéges entitásként a magyar történelmi tudatban.
– Hálás vagy hálátlan feladat, ha egy történész ilyen kényes, mindenkit érintő témával foglalkozik?
– Én a dolgomat teszem. Nincs az a téma, amely ne érintene érzékenyen valakiket, és egyre kevesebb az olyan, amit nem politizál át a mediatizált világ és a hírfogyasztó ember. A személyesen megélt veszteség egyre kisebb. Persze van, ami nem állt helyre, talán nem is fog soha.
A soproniak például nem járnak Bécsbe színházba, nem fogyasztói az ottani kulturális termékeknek. Régen azok voltak.
A kalapos mellett felkeresték a Josephstadt színházait is. Ezek egy elmúlt világ rekvizitumai, amelyeket csak az hiányol, aki benne élt. És az a határmenti két- vagy háromnyelvű közösség sem szervesült újra. Kényszermigrációk, kiűzetés, deportálások, betelepítések után ez már nem is fog megtörténni. Ez is az oka, hogy sokak számára – éljenek bár a határ közvetlen közelében – ez már csak egy régi história, ráadásul hosszú évekig kacskaringózó történet, amelyet követni sem könnyű. A határon ingázók ezreinek nem ez a fő problémájuk. Egyre gyakrabban érzékelem, hogy buborékban élnek, akik könyvet vesznek a kezükbe. Pláne azzal a céllal, hogy megírják.
– Sopron a hűség városa, talán nincs is olyan magyar olvasó, aki ne tudná ezt. A könyve ugyanakkor számtalan téveszmére kitér, köztük egészen hajmeresztőkre is. Hogy látja, mennyire reális kép él a magyar közvéleményben a népszavazás és a soproni ügy tekintetében?
– Ez az ügy a magyar nemzeti identitásteremtés sikeres projektje. Van a történetnek olyan szála vagy rétege, amire nyilván jobban vevő a közönség. A bajtársiasság, hősiesség és a fegyveres küzdelem esztétizált képe a területátadás elleni felkelés históriájának kedvez, ami – tegyük hozzá – már a korszakban is hamis következtetések levonására volt alkalmas. Az árnyalt kép megrajzolását most sem segíti. A másik nem az én találmányom, és nem csupán e kérdéssel kapcsolatban mondható el. Ez a nemzetközi horizont hiánya. Köldöknézegetéssel nem jutunk közelebb a dolgok megértéséhez.
(FOTÓ: Fortepan)
– A fabulák, a hamis állítások cáfolata és az egydimenziós látásmód felszámolása miatt is írta a könyvet. Tudjuk jól, Trianon kicsit olyan, mint a foci: mindenki úgy gondolja, hogy ért hozzá. Hogy ő tudja jobban. Száz év alatt elértünk e tekintetben valami változást, vagy még mindig ott toporgunk, ahol a trauma ért minket?
– Nem érzékelem a tömeges megvilágosodást, de el sem várom, hogy minden ember intellektuális viszonyban álljon Trianonnal. Nemrég három részből álló előadássorozatot tartottam a kérdésről. Az elején megpróbáltam elmondani, hogy mi, történelemmel foglalkozó emberek törekszünk megérteni, és a legjobb tudásunk szerint el is mondani, mi történt. Van számtalan fel nem dolgozott kérdés, de nincs elhallgatott, titkos magyarázat. Az előadás végén aztán odajött valaki a közönség soraiból azzal, hogy „jó, jó, de most akkor mondja el, mi volt az igazi ok, amit elhallgatnak”. Az emberek évezredes vágya beavatottnak lenni, amihez szükséges maga a müsztérion. Aki ezt kínálja, hálás közönségre számíthat. Erre nehezül rá a kérdésben is említett – sokadik fel nem dolgozott és nem kezelt –poszttraumás stressz.
– Mit tehet egy történész, amikor a politika a maga szempontjai szerint kívánja átalakítani a történelmet? Amikor műemlékekkel kevésbé vagy jobban átgondolt rendezvényekkel próbál hatni a közvéleményre.
– Minket, akik a szakma céhes szabályai szerint próbálunk dolgozni, más felelősség terhel, mint azokat, akik a hivatalos emlékműveket emelik. A lehetőségeink pedig szélesebbek és korlátosabbak is egyszerre. Jó esetben van időnk és terünk az árnyalt fogalmazásra, ami lehet, hogy a köztérben kevésbé visszhangzik, de ha komolyan akarjuk, még erre is van mód. Szerencsés esetben meg is kérdeznek bennünket. Volt erre is példa, és az ellenkezőjére is. Én nem panaszkodhatom az érdeklődés hiányára. Viszonylag sokan kérdeznek, számosan meghallgatnak, kicsit kevesebben olvasnak. Miközben én megpróbálok reflektíven gondolkodni, érthetően fogalmazni, és a nemzettudat egészséges fejlődéséhez a saját mondanivalómmal is valamicskét hozzátenni.
– A Trianon-emlékév kapcsán számos mű jelent meg Raffay Ernőtől Ablonczy Balázsig. Szakmai szemmel hogyan látja a felhozatalt?
– Sok kiváló munka született. De… Nemrég egyik nagyon kedves kollégám eljuttatott hozzám egy írást Trianonról benne egy fotóval, amely a magyar békedelegációt ábrázolta, amint utolsó lépéseit teszi az elhíresült kastély lépcsője felé. A küldöttséget katonai sorfal fogadta, ami kifelé jövet átalakult díszegységgé, jelezve, hogy Magyarország a békediktátum aláírásával ismét tagja lett a nemzetközi közösségnek. A könyvben közölt fénykép aláírása szerint „A kép mindent elárul. A magyar békedelegációt külön katonák őrizték, megérkezésükkor letartóztatták őket, és követelték a békediktátum feltétel nélküli elfogadását.” Akkor elhatároztam, hogy más művéről csak ugyanolyan alapossággal mondok véleményt, mint amilyen alapos maga a mű.
