Jászberényi Sándor: A varjúkirály | Kácsor Zsolt kritikája
Erős novelláskötet bitang erős címadó elbeszéléssel. Szenvedés és szenvedély, kín és kínlódás, bűn és büntethetetlenség, avagy így élünk és így halunk mi Jászberényi Sándor elátkozott és pokolra került Magyarországán.
Karakteres, jellegzetes, azonnal felismerhető világ a Jászberényi Sándoré, amely egy elhagyott vasgyár kopár udvarára hasonlít: nincs remény, itt már többé nem öntenek vasat. Ennek az irodalmi tájnak a figurái is éppen olyanok, mint ez a számukra megalkotott univerzum: ezek a rozsdás alakok nyersek, kíméletlenek, olykor kegyetlenek. Ilyen a világotok, suttogja az elbeszélő, az élet egy elhagyott vasgyár, ti pedig ócska kacatok között várjátok, hogy néha rátok süssön a Nap áldott fénye. De nem fog felvirradni soha, mert a pokolra kerültök, abba a pokolba, amelyet ti magatok építetek saját magatoknak a lelketek maradék roncsaiból.
El vagyunk átkozva, átkozottak vagyunk, kárhozott lelkek – a kötetnek ez a fogalom az egyik visszatérő kifejezése, felbukkan a címadó kisregényben is, amely szó szerint Átokházán játszódik. Ha Jászberényi filmrendező volna, ő rendezte volna a Sátántangót, és ő írta volna a Szegénylegényeket. Most viszont megírta A varjúkirályt, amely eddigi munkásságának érzésem szerint emblematikus műve: brutális, kemény, szaturált pokol.
A tizennégy novellát (nyugati történetet) és egy kisregényt (A varjúkirályt) tartalmazó kötet legerősebb darabja szerintem a címadó elbeszélés, a leggyöngébb pedig a Keresztelő. Az utóbbit a szerző mintha jókedvében írta volna, mikor azt hitte, hogy az idealizálás a Jászberényi-világ tartozéka. Nem, nem az, mert amikor Jászberényi idealizál, akkor elgyöngül, és írói érzékenysége fölött átveszi az uralmat az emberi érzékenyedés: emiatt a Keresztelő egyszerre cigány és egyszerre magyar világát hiteltelennek érzem, a karakterek elnagyoltak, az érzelmek túlzottak, a történet kitalációszerűen közhelyes.
Van egy szófukar, magányos, kiégett hősünk, aki mintegy véletlenül találkozik egy régi osztálytársával, azzal a cigány fiúval, aki az iskolában annak idején megvédte őt a sorozatos verésektől. Az évtizedekkel korábban történt „bevédés” után eljön a viszonzás ideje: a cigány fiú olyan szívességet kér hősünktől, amelyet nem lehet visszautasítani. A cselekmény egy szakrális térré változott kocsmában bontakozik ki, központi eleme pedig egy pogány szertartás, amelyet keresztvíz helyett keresztelőpálinkával bonyolítanak le. Aztán minden ugyanúgy folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna, az egyik főhős eltávozik a magányába, a másik meg visszamegy a börtönbe – merthogy lényegében ugyanott élnek mind a ketten, a saját magányuk és elátkozottságuk börtönében. Na, ilyen az, amikor Jászberényi kedélyes – ám akkor van igazán elemében, amikor A varjúkirályt írja.
Ennek az elbeszélésnek (a kötet kisregénynek hívja) a komor képi- és szövegvilágát Jászberényi nagyon elkapta: Magyarország déli határán vagyunk, a koszlott, megnémult síkságban, a nagy magyar Alföldön, a nagy magyar betyárok lelkivilágtól mentes élőhelyén, ahol a központi rend belülről nézve csupán látszat. A „valóságban” az emberi mindennapokat az itt őshonos, idegengyűlölő, erőszakos és primitív férfiak uralják. Eszközeik az aljasság, hazugság, becstelenség és ösztön. Nem tudjuk, hogy ezek az emberek miért lettek idegengyűlölők, erőszakosak és primitívek, nem tudjuk meg, hogy a világot miért az aljasság, hazugság, becstelenség és ösztönélet uralja, mindezeket kész tényként kapjuk, és nincs hiányérzetünk!
Jászberényi e nagy elbeszélésének egyik csodája, hogy nem igényel magyarázatot. Olyan, mint Dante vitathatatlanul hideg pokla: jól meg van írva, tehát elhiszed. Igen, a déli határ mentén élő senkik embereket ölnek, csak azért, hogy öljenek, az áldozataik pedig az „idegenek”: a nem közénk valók, a migránsok, a betolakodók, a humanoid agresszorok, akikkel szemben minden eszköz megengedett.
Nem tudjuk meg Jászberényitől, hogy miért szorultunk a világok határára és miért lettünk elátkozva, de elfogadjuk, hogy ez a sorsunk, hiszen erre kényszerít minket az elbeszélés elemi sodrása, iszonyú ereje, puszta tömege és anyaga. Ez az anyag olyan, mint a nagy magyar síkság maga: sorsformáló földrajzi tényező. A varjúkirály hősei igyekeznek a saját maguk kezébe venni a sorsuk irányítását, és éppen akkor kellene szembesülniük vele, hogy ez lehetetlen, amikor a döntő lépést megteszik: attól kezdve azonban tévúton járnak, még ha szabad akaratukból is kerültek oda.
Jászberényi alakjai magányos és agresszív archetípusok a kultúra előtti világból, akiknek az a tragédiájuk, hogy azt hiszik: a kultúra utáni világot nekik kell rendbe tenniük. Holott csak barbárnak születtek, semmi másnak. Egyéb létküldetésük nincs, csak elpusztítani mindent, ami más, ami több, ami érthetetlen, s ami izomerővel nem kontrollálható. Ezt a határszéli, elátkozott, fekete-fehér világot csak a negatív energia és a tesztoszteron vezérli – éppen úgy, mint ezt a sokat szenvedett, megtiport és legyőzött országot. Ezt nem én mondom, hanem az elbeszélés vaslogikájából következik, hiszen az erőszakos, gyilkos senkiket végül magához öleli a központi rend, a politika, azaz a hatalom dicstelen díszletévé silányodott erőszakszervezet.
Azt olvasom a fülszövegben, hogy Jászberényiről kritikusai azt mondják: „legkevésbé sem folytatja a magyar vagy a közép-európai hagyományt, s radikálisan kilóg a magyar szépírók sorából”. Ugyan, dehogy. Nehogy egy pillanatra is elhiggyék ezt. Dehogy lóg ki a sorból, hiszen éppen ott folytatja, ahol Móricz Zsigmond és Tar Sándor abbahagyta: nyersmagyar prózahagyomány örököseként áll a vasgyár szegletén és van szava a holdvilágos éjre.
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR legutóbbi művei: A lélek legszebb éjszakája; Az ördög egy fekete kutya és más történetek.
