Ian Kershaw: A pokolba és vissza | Pető Iván kritikája
Hitlerről szóló nagymonográfiája után egy újabb, igen alapos munkát tett le az asztalra az egyik legismertebb brit történész. Az angol történelmi ismeretterjesztés legjobb hagyományait képviselve Európa történetét foglalja össze 1914 és 2018 között, ennek első kötetét vehetik kézbe a magyar olvasók. A hosszú időszakot igényesen, de olvasmányosan, imponáló ismerettel és didaktikai készséggel tárgyalja.
Az angol Ian Kershaw, aki történészi tevékenysége elismeréseként 2002-ben lovagi címet kapott, elsősorban a 20. századi német történettel foglalkozó munkáiról ismert. Kétkötetes, az ezredforduló idején megjelent, Hitlerről szóló életrajzát (magyarul 2003-ban és 2004-ben adta ki a Szukits Könyvkiadó) a témával foglalkozó legjelentősebb munkák között tartják számon. Ismeretterjesztő elkötelezettségét jelzi, hogy a BBC több dokumentumfilmjében vállalt történelmi tanácsadóként szerepet. Bár monográfiát írt Hitlerről, a személyes adottságoknál, hajlamoknál fontosabbnak tartja a struktúrákat: a vezérek, vezetők szerepét a társadalom igényeiből vezeti le, fontosnak tartja a személyiségjegyeket megkülönböztetni mindattól, amit az adott társadalom számára e szereplők jelentettek, amit bennük láttak. A német történelemről szóló munkáiban az első világháborútól a második végéig tartó korszakot összefüggő, válságos időszakként mutatja be.
A röviden összefoglalt álláspontja természetesen meghatározza az Európa 1914 és 2017 közötti történetéről írott nagy, kétkötetes ismeretterjesztő munkája első kötetének szemléletét is. A most, Molnár György fordításában magyarul közreadott mű az első világháború előzményeinek bemutatásától az 1949-ig tartó korszakkal foglalkozik. (Az eredeti angol kiadás 2015-ös, a második kötetet, Roller-Coaster: Europe 1950–2017 címmel 2018-ban adták ki, a magyar verziót a kiadó 2022-re ígéri.)
Sokszor mondogatják, hogy Európa utolsó hetven éve korábban szinte ismeretlen hosszúságú békés időszaknak számít. Legfeljebb a volt Jugoszlávia utódállamai között zajlott érdemi fegyveres összetűzés, valamint nemzeti törekvéseik megvalósításáért írek, baszkok, továbbá szélsőséges politikai nézetek képviselői használtak rendszeresen fegyvert.
Kershaw ezzel szemben úgy látja, a 20. század Európa számára a háborúk évszázada: a kontinensen kirobbantott két világégés, majd a második világháború következményeként kialakult negyvenéves hidegháború határozta meg a kort.
Művének most kézbe vehető kötetében azt tárja az olvasó elé, hogy míg a napóleoni háborúk 1815-ös lezárása után a földrész politikai vezetőinek jelentős része száz évig abban hitt, hogy itt valósult meg a civilizáció csúcsteljesítménye, az első világháborúval kezdődően 1945-ig Európa a majdnem „sikeres” önpusztító barbárság vermébe zuhant.
A második világháború időszakának addig elképzelhetetlen embertelenségét, pusztítását, genocídiumát előidéző erők az első világháborúból származtak, így a két világégés, ha jelentős köztük is a különbség, nem választható el egymástól. Még akkor sem, ha az értük viselt felelősség eltérő. Míg az elsőbe az európai nagyhatalmak szinte egyöntetű felelőtlenséggel rohantak bele, bár a kirobbantása a Német Császárság közvetlen bűne volt, addig a másodiknál, a hitleri német törekvésekkel szemben a későbbi győztesek nem tehettek mást, mint amit tettek, mármint azt, hogy felvették vele szemben a harcot.
Az 1945 utáni időszak Nyugat-Európa számára viszonylag gyorsan soha nem látott stabilitást és jólétet hozott, viszont az áthidalhatatlan politikai megosztottság következtében Európa keleti fele, a Szovjetunió térség feletti erőszakos uralma miatt, ebből nem vagy alig részesült. A kötet azért 1949-cel zárul, mert a fejleményeket eddig még döntően a háborúra adott reakciók határozták meg, az új Európa kontúrjai nagyjából ekkorra bontakoztak ki. A második kötet tárgyául Európa részben eleve meglévő strukturális feszültségei, részben az 1990 utáni újraegyesítés, és az ebből származó további belső feszítőerők, valamint a globalizáció és az egyéb külső kihívások szolgálnak.
A mostani kötetben tárgyalt évtizedek történetét négy, egymással összefonódó, az adott módon csak erre a korszakra jellemző probléma határozta meg, mondja Kershaw. A nemzetiségi és faji jellegű nacionalizmus; az elkeseredett és kibékíthetetlen területi revíziós törekvések; a társadalmi osztályok kiéleződő harca, a győztes bolsevik forradalommal együtt; valamint a kapitalizmus elhúzódó, sokak által végstádiumnak hitt válsága. A nacionalizmus, az osztályharcos ütközések és a területi követelések már az első világégés előtt is jelen voltak, de nem tartoztak a háborút kirobbantó elsődleges okok közé. Ugyanakkor a háború következményeként döntően fontossá váltak. A négy említett jelenség kölcsönhatása teremtett rendkívül erőszakos korszakot, vezetett az új világháborúhoz, aamely Európa legszegényebb középső, keleti és déli régióit sújtotta leginkább. Nyugat-Európa jobban járt.
Érdemes leírni: Kershaw könyve az angol történelmi ismeretterjesztés legjobb hagyományait képviseli, tárgyát igényesen, de olvasmányosan, imponáló ismerettel és didaktikai készséggel adja elő. Önmagában is érdekes, hogyan látja a 20. század első felének Európáját a korszak avatott szakértője.
Ugyanakkor felvethető: kire, milyen ismeretekre kalibrálja a kort és a térséget – ahogy a könyv maga is jelzi – madártávlatból tekintő művét?
A szelekció nyilván vitatható, hiszen az érdeklődő akár a két háború előzményeiről, akár a háborúkról magáról, a diplomáciatörténetről, ideértve az első világháborút lezáró békerendszert is, a társadalmi mozgásokról, a fasizmusról, a náci Németországról, a bolsevizmusról, a sztálini Szovjetunióról, az 1929–1933-as világgazdasági válságról, a leereszkedő vasfüggönyről, röviden: a mű minden témájáról önálló feldolgozásokból is tájékozódhat. De hogy csak egy példát említsek: nekem kimondottan tetszik, hogy a két világháború lényegét Kershaw az indítékok, a borzalmak, a hatás bemutatásában látja, és jelzi, a fronteseményeket végletesen tömörítve foglalja össze. De nyilván vannak, akik a háború bemutatásához a harcok leírását is nélkülözhetetlennek tartják.
Egy másik felvethető kritikai aspektus, hogy mennyiben lehet Európa történetéről beszélni akkor, amikor a 20. század első felét sok tekintetben a politikai, máshol etnikai értelemben tekintett nemzetállamok, elsősorban a földrész keleti felében a nacionalizmusok, olykor a nemzeti felsőbbrendűségbe vetett hit és az ebből származtatott igények határozták meg? Illetve mennyiben, amikor a földrész nyugati és keleti, illetve északi és országait meglehetősen éles határvonal választotta el? Kershaw törekvése világos, Európát nem az egyes nemzetek történetének összegzéseként szemléli, hanem azon meghatározó erőket kívánja bemutatni, amelyek alapvetően vagy nagyobbrészt formálták.
Úgy tekinti, az általános szintézis jegyében szükségszerűen szorulnak háttérbe a sajátos vonások, az egyedi fejlemények. Adottnak veszi, hogy egyes országok, természetesen Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, illetve a Szovjetunió kiemelkedő szerepet játszanak, így több figyelmet kapnak. Alkalmanként ugyanakkor jelzi a kisebb államok sajátos fejleményeit is, és természetesen külön foglalkozik az olyan meghatározó eseményekkel, mint az olasz fasizmus hatalomra jutása vagy a spanyol polgárháború.
Kershaw az Előszóban leírja, egy ilyen típusú, hosszú időszakasz és nagy térbeli kiterjedésű terület történetét tárgyaló munka természetesen erősen támaszkodik mások publikációira, hiszen ő maga elsősorban Németország 1918 és 1945 közötti történetéről végzett elsődleges források alapján kutatást. Jelzi, még lábjegyzetekben sem hivatkozik a felhasznált művekre, amelyeket a bibliográfiában ad meg. Éppen ezért sajnálatos, hogy a magyar kötet Válogatott bibliográfia címmel közli ugyan a szerző néhány soros ismertetését a válogatás szempontjairól, de utána maga a könyvészet kimaradt a kötetből.
A munka eredetisége az említett okok miatt – vallja meg őszintén Kershaw – kizárólag a szerkezetben és a történelem értelmezésben mutatkozik meg. Ami a struktúrát illeti: a kötet tíz, döntő részben az időrendet követő fejezete igen logikus, könnyen áttekinthető tagolást ad. A kronologikus rend alól egyetlen rész jelent kivételt, a Csendes átalakulás a sötét évtizedekben című, amelyik összefoglalja az első világháborút követő korszak gazdasági, társadalmi, kulturális változásait, ideértve a keresztény egyházak, az értelmiség gondolkodása és a tömegkultúra főbb jellemzőinek áttekintését is.
Az egyes fejezeteken belül tematikus alfejezetek tagolják a könyvet, így például a Zűrzavaros béke című, az első világháború utáni kezdeti korszakot taglaló részben Hősök méltó otthona? cím alatt esik szó arról, hogy mi várta a frontról hazatérőket. Egy másik egységben az ekkori ellenforradalmak „bajnokairól”; egy továbbiban a győzedelmes bolsevizmusról beszél. Olykor a tematikus egységeket Kershaw tovább tagolja (ezeket a szakaszokat a tartalomjegyzék már nem jelzi külön). Így például a Veszélyzóna című, a két világháború közötti időszakot tárgyaló fejezeten belül a Diktatúra című alfejezet Reakciós rezsimek című egysége tárgyalja a konzervatív, tekintélyelvű berendezkedéseket Észtországtól Salazaron, Horthyn és Görögországon át, Lengyelországig bezárólag. A hasonlóságokon túl a nemzeti sajátosságok különbségét sem feledve, közös jellemzőként azt emelve ki, hogy ezekből a rendszerekből hiányzott a dinamizmus. Ezzel szembeállítva nevezi a fasiszta Olaszországot, a hitleri Németországot és a Szovjetuniót dinamikus diktatúráknak.
Kershaw feltehetően számolt azzal, hogy egy ilyen, egyébként 600 oldalas kötetet nem folyamatosan, mint egy regényt, olvassa el a többség. Ezért nagy erény, hogy az egyes fejezetek „fogyasztható” méretűek, egyenként 50-60 oldal terjedelműek és önmagukban is megállják a helyüket. A mű legnagyobb érdeme azonban minden bizonnyal a szemlélete, értve ezen nem elsősorban a szerző véleményét, hanem azt, ahogyan a történelem iránt érdeklődő számára összefüggéseiben, rendszerben mutatja be a korszakot.
IAN KERSHAW legutóbbi művei: A Hitler-mítosz; Hitler 1889–1945 I-II.
