Rényi Pál Dániel: Győzelmi kényszer | Kácsor Zsolt kritikája
A felismerés, miszerint Orbán Viktor tevékenysége a focipályák világa felől (is) értelmezhető, nem új: politikájának szemléltetésére már a kilencvenes évek elejétől előszeretettel használtak futballmetaforákat. Rényi Pál Dániel könyve azonban a futballt illetően olyan kizárólagosságra tör, ami az orbáni politikát monokauzális magyarázattá egyneműsíti. Micsoda öngól!
Kedvezményesen a TERASZ5 kuponkóddal a jokonyvek.hu-n
Kezdjük ennek a könyvnek az erényeivel, amelyek számosak. Rényi Pál Dániel remek újságírói érzékkel és kézzel rajzolja meg Orbán Viktor pályaívét: alapos monográfiát, jól megírt életrajzot kapunk, amely a gyermekévektől a 2010-es nagy, kétharmados győzelemig ad képet Orbán életéről. Az, hogy miért éppen eddig, jó kérdés – szerintem erre az a magyarázat, hogy a szerző már gondolkodik a folytatáson: ugyancsak a futball világára felhúzva, önálló kötetben dolgozná fel Orbán pályájának 2010 utáni szakaszát (én legalábbis ezt tenném a helyében, hiszen az elmúlt tizenegy év „politikai futballja” külön könyvet érdemel).
Az alaposságon kívül a kötet másik erénye a visszafogottsága: Orbán magánéletével kapcsolatban sok mendemondát, számos szaftos és bulvárízű pletykát hallani, ám Rényi nem foglalkozik az ellenőrizhetetlen értesülésekkel. Az ellenőrizhető tényekre, a komoly lapok híreire, anyagaira támaszkodik, és aminek nem tud utánajárni, azt inkább le sem írja. Munkája nyomán egy foci- és munkamániás, már-már megszállottan kereső és kutató politikai elme működése bontakozik ki előttünk, aki rendkívüli energiákat öl bele abba, hogy a futball világából leszűrhető tapasztalatokat a politika világában használja és érvényesítse a lehető legnagyobb hatékonysággal. Ez az Orbán tanulékony, okos és előrelátó.
A Rényi által megrajzolt Orbán-portré ebben az értelemben nagyon is pozitív – ez a könyv harmadik erénye.
Mármint nem az, hogy pozitív képet ad a miniszterelnökről, hanem az, hogy Rényi nem hagyja magát befolyásolni az Orbánnal kapcsolatos szélsőséges érzelmektől. Nem ad teret sem az Orbán elleni gyűlöletnek, sem az Orbán iránti rajongásnak, hanem elemzőhöz méltó higgadtsággal és távolságtartással igyekszik megvilágítani a miniszterelnök politikusi „arcát”.
A könyv azonban szerintem – minden pozitívuma ellenére – inkább kudarc, és a kudarc oka az a monokauzalitás, amellyel Orbánt megérteni igyekszik, márpedig az emberi és társadalmi jelenségek nem írhatók le egyetlen okra visszavezethető magyarázattal. Rényinek annyira megtetszett az az ötlet, hogy Orbán lényegét tekintve futballmenedzser, aki a világot egyetlen óriási futballpályának látja, a politikai csatározásokat pedig futballmérkőzéseknek, hogy mindent erre az egyetlen és végső okra vezet vissza. Pedig egy ember, egy személyiség története sokkal összetettebb annál, hogy csak egyetlen tetszetős vázra fűzzük fel.
Ha azonban engedünk a szerző javaslatának, és elfogadjuk, hogy az orbáni politikai jelenség kizárólag a futball felől érthető meg, akkor ezzel a könyvvel még nagyobb a baj. Rényi ugyanis nem veszi észre a saját maga által elrúgott „labdától” magát a „pályát”. Azaz nem teszi föl saját magának azt a nyilvánvaló alapkérdést, hogy ha Orbán valóban a futball révén értette meg, hogy miképpen kell a focipályán kívüli világban is győzelemre törnie, akkor milyen az a futball, amely neki mintákat adott? Miféle futball az, amelyből Orbán megtanult a politikában játszani?
Rényi figyelmen kívül hagyja, sőt, észre sem veszi, hogy Orbán politikájának jellege semmilyen tekintetben nem hasonlít arra a labdajátékra, amelyet meghatározott szabályok szerint játszik egymással két versengő csapat. Ő nem a futball pozitívumait (a sportszerűséget, a versengés nemességét, a vereség méltósággal való elviselését, a csapatjáték-jelleg elsődleges fontosságát, a fair play és a szabályok tiszteletben tartását stb.) alkalmazza a politikai tevékenységében, hanem mindazt, ami e csapatjáték szellemiségével ellentétes. Ha ez az ember a fociból nem tanulta meg a sportszerűséget, a versengés nemességét, a vereség méltósággal való elviselését, a csapatjáték-jelleg elsődleges fontosságát, a fair play és a szabályok tiszteletben tartását, akkor mégis mit tanult belőle?
Rényi megemlíti, hogy Orbán még a napi munka után is képes volt arra, hogy Pestről levonatozzon Győrbe fociedzést nézni – de azt a kérdést nem teszi föl, hogy ez mégis mire volt jó?
Mire volt jó mindez, ha a politikájában a futball csapatjáték jellege nem köszön vissza? Látunk egy politikust, aki minden létező szabályt felrúg, az ellenfelet nem tartja tiszteletben, a vereséget méltó módon elfogadni nem tudja, és ha vesztésre áll, önhatalmúlag átrajzolja a pályát – akkor mit tanult ez az ember a fociból? Rényi nem fog gyanút, és nem kérdezi meg saját magától sem: nem lehetséges, hogy Orbán nem a foci által, hanem a foci ellenére lett politikai terminátor?
De rendben, ezek az én kétségeim, nem a szerzőé, úgyhogy menjünk tovább: ha a fentebb felsorolt kételyeimet zárójelbe tesszük, és még mindig elfogadjuk, hogy az orbáni politika kizárólag a futball felől érthető meg, akkor ezzel kapcsolatban bántóak a könyv hiányosságai. Először is: a szerző nem vette a fáradságot, és nem töltött el napokat, heteket Orbán gyermek- és ifjúkorának helyszínein, és nem készített részletekbe menő interjúkat olyan emberekkel, akik annak idején egy csapatban fociztak Orbánnal. Ők hosszan mesélhettek volna arról, milyen volt Orbán a focipályán – ami eléggé fontos adalék volna, ha abból indulunk ki, hogy futball és hatalom összetartozik a miniszterelnök világában.
Vannak ugyan itt-ott elszórt megjegyzések, amelyek Orbán futballjátékát illetik, de nincs róla értékelő pályatársi mélyelemzés. Több tucatnyi focista él ebben az országban, aki együtt játszott Orbánnal, majd együtt szagolta vele az öltözők összetéveszthetetlen szagát – ők miért maradtak ki ebből a könyvből? Miért nincs Orbánról szóló mélyinterjú ebben a kötetben egyetlen edzővel, volt és jelenlegi szövetségi kapitánnyal, vagy volt és jelenlegi futballklub-tulajdonossal sem? Pedig hosszan tudnának mesélni arról, hogy milyen volt a futball és politika világa húsz éve, tizenöt éve, tíz éve, és milyen most.
Miért nem szólalnak meg a könyvben egykori sportminiszterek? Miért nem nyilatkoznak híres, sőt, legendás élvonalbeli futballisták Orbánról? Miért nem értékelik a magyar futballt, és a politikai futball fenegyerekének tevékenységét? Miért sikkadt el ebből a könyvből az Orbán vidéki háza mellett emelt futballszentély építése? Miért nem tudjuk meg belőle, hogy Orbán mennyire követte nyomon ezt a szimbolikus jellegű építkezést? Beleszólt-e vajon, hogy milyen színűek legyenek az alcsúti stadion lelátójának ülései? (Ezt csak azért jegyzem meg, mert amikor a debreceni sportuszodát építették, maga az akkori polgármester, Kósa Lajos választotta ki még az üléseket is – a kivitelezőről most ne is beszéljünk.)
Ha Rényi a fenti kételyeket megfogalmazta volna, majd a fenti kérdéseket föltette volna magának, akkor – focinyelven szólva – nem szaladt volna bele ebbe az öngólba, amit ez a könyv az újságírói pályáján szerintem jelent (ezt azért fájlalom, mert őt a legjobb magyar újságírók egyikének tartom). Ha jön a második kötet, akkor biztos lesz lehetősége szépíteni.
