Ungváry Krisztián: Kiugrás a történelemből | Pető Iván kritikája
Mi lett volna, ha sikerül a kiugrási kísérlet azon a bizonyos októberi napon? Befolyásolta volna a háború nagyobb eseményeinek menetét, rövidített volna rajta? Minden Horthyn múlott? Megváltoztak volna a határok? A korszaknak már több könyvet szentelő Ungváry Krisztián az események részletes elemzése mellett ezekre a kérdésekre is keresi a választ.
Open Books, 335 oldal, 5999 Ft
Az 1944-es – ahogy nevezni szokták – Horthy-féle kiugrási kísérletről szóló könyvvel tulajdonképpen két művet kap az olvasó, amelyek csak részben válnak el egymástól. A szöveg túlnyomó része a háborúból, pontosabban a náci Németország melletti elkötelezettségből való kilépés sikertelen próbálkozásának rendkívül részletes elemzése, amely a politikatörténet mellett a hadászati helyzetet is bemutatja. (Ez a háromszáz oldalas tanulmány nagyobbik része.) És kap az olvasó egy történeti munkákban szokatlan, az említett ismeretekre építő, esszéisztikus véleményt arról, hogy mi lett volna, ha a történések némileg másként alakulnak. A mű címe, Kiugrás a történelemből ez utóbbira utal, hiszen Horthy nem a történelemből próbált kiugrani, hanem a szerző próbál úgy kilépni a szokásos történészi szerepből, a megtörténtek leírásából, elemzéséből, ahogyan Magyarország addigi háborús szövetségéből.
Itt nem egy parttalan fantáziálási játék a „mi lett volna, ha…” vizsgálata, hanem szándéka szerint a hagyományos történetírás kereteinek kitágítása. A múlt ugyanis – mondja mások nyomán Ungváry Krisztián is – nemcsak a jövőből, a megtörténtből visszatekintve írható le, mintegy visszaigazolásként, sugallva azt, amit történelmi szükségszerűségnek neveznek, hanem az egykori alternatívák figyelembevételével is, már csak azért is, mert az egykori szereplők is mérlegeltek efféléket. Persze ehhez érdemes hozzátenni: az igényes hagyományos történetírástól sem idegen az elemzett korszakban felmerült alternatívák feltárása, még ha kerülik is a meg nem valósult eseményváltozatok részletes továbbgondolását. A „mi lett volna, ha…” kérdésre adható válaszok vizsgálata e könyvben azért kínálja magát, mert Horthy kiugrási kísérlete 1944. október 15-én egyszeri, időben és térben is lokalizált, ugyanakkor igen jelentős következményekkel járó pillanat volt, a megvalósult változat lehetséges alternatíváinak végiggondolása így korlátok között tartható.
A kiugrás lehetséges változatainak értékelésében látszólag mutatkozik némi bizonytalanság. Ungváry egy helyütt azt írja: az alternatívák „nemcsak magyar, hanem világpolitikai szempontból is rendkívüli jelentőséggel bírtak volna”. Két oldallal később viszont az áll: „bármi történt volna is, az nem módosította volna a hosszútávon ható erőket, amelyek az ország helyzetét meghatározták”, sőt még egyértelműbben: „világtörténelem szempontjából apróságnak tűnő, ámde magyar szempontból egyáltalán nem mellékes körülmény azonban változhatott volna”.
Papírforma és valóság
A mű egésze azonban világossá teszi, a szerző a háború szempontjából tartja világtörténeti jelentőségűnek a kilépés ügyét, illetve a bukást, ettől megkülönbözteti a hosszú távú körülményeket, amelyekre minimálisan hatott volna a sikeres akció. Ez úgy értendő, mondja Ungváry, hogy például az ország szovjet blokkhoz való tartozása nem változott volna. A könyv alcíme (Horthy Miklós a világpolitika színpadán) is azt sugallja, hogy a sikertelen próbálkozással Horthy a világpolitika színpadán is elbukott, vagyis a magyar horizonton messze túlmutató jelentősége lett volna, ha az akció sikerül.
Ungváry úgy látja, és ezt a frontok helyzetének bemutatásával kívánja alátámasztani, hogy „a kiugrás kérdése legalább annyira – azaz a háború hosszát hónapokkal befolyásoló módon – határozta meg az eseményeket, mint a sztálingrádi csata vagy a normandiai partraszállás”.
Itt azért, bármennyire megalapozott is a szerző kalkulációja a katonai helyzet ismeretében, az összehasonlítás meredeknek tetszik.
Elsősorban az ébreszt kétségeket, amit egyszerűen az optimális, a papírforma és a valóság különbségének lehet nevezni. Sok olyan hadszíntér volt a világháború alatt, ahol a tervezést, a reálisnak tetsző kalkulációt valami átírta. Mindenesetre Ungváry véleménye szerint a nyugati szakirodalom szemellenzőssége, a magyar hadtörténetírás pedig elméleti reflektálatlansága miatt nem foglalkozott ezzel a kiemelkedő jelentőségű kérdéssel.
Az nem kétséges, írja a szerző, hogy a kiugrási kísérletben Horthy személyes szerepe, annak ellenére, hogy mások is formálták az ügyet, kiemelkedő volt, szinte minden rajta múlott. Álláspontja a kormányzóról nem okozhat az olvasó számára meglepetést, ha ismeri Ungváry közelmúltban megjelent könyvét (Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége 1920–1944). Mint az új kötetből is kitűnik, Horthyt ebben a kérdésben a vágyvezérelt gondolkodás jellemezte. Amikor már hajlott arra, hogy levonja a következtetést a hadi helyzetből, akkor is az a meggyőződés vezérelte, hogy feltételeket szabhat a szövetségeseknek.
Hinni akart a megállapodásban
Meggyőződéses antikommunistaként hosszabb ideig hinni akarta, hogy a magyar határok felé közeledő szovjetekkel szemben az angolszászokkal meg tud állapodni a kilépés feltételeiről. Ungváry munkájából világos, hogy Horthy abban reménykedett, a fegyverszünettel az ország semleges térbe lép ki, vagyis kiszállhat a háborúból. Igaz, a szovjetek nem mutattak igényt a magyar honvédség átállására, a németekkel szembeni fegyveres fellépésre, de nyilván meg kellett volna nyitni a frontot az addigi ellenfél előtt, ami már önmagában is kiváltotta volna, hogy a németek ellenségnek tekintsék a magyar alakulatokat. Horthy, amikor már eljutott a szovjetekkel folytatandó fegyverszüneti tárgyalás elfogadásáig, akkor is bízott abban, hogy elérheti: a szovjet hadsereg kerülje meg Magyarországot.
A kiugrási elképzelés talán legfőbb hiányossága az maradt, hogy semmilyen tervet nem dolgoztak ki arról, hogy a honvédség mit tegyen, hogyan viszonyuljon a fronton az addigi ellenséghez és az addigi szövetségeshez, mi a teendő, ha a németek megtámadják vagy le kívánják fegyverezni a magyar egységeket stb. Ungváry röviden bemutataja a magyar próbálkozást megelőző olasz, román és finn kiugrásokat, és levonja a következtetést: bár a szükséges ismeretek rendelkezésre álltak vagy állhattak volna, Horthyt érdemben, a praktikus tanulságok szempontjából nem foglalkozott velük.
A szükséges előkészületek elhanyagolása mellett a kudarcban fontos szerepet játszott, hogy az október 15-i kormányzói proklamáció csak a háború abbahagyásának szándékában volt egyértelmű.
Viszont úgy fogalmazott: „ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk”, miközben október 11-én már létrejött az ideiglenes fegyverszüneti megállapodás. Azt állította, hogy Magyarország német nyomásra sodródott bele a háborúba, holott ez nem volt igaz, Horthy indítványozta a támadást a Szovjetunió ellen. A hadparancs pedig, a legfőbb hadúr nevében szólva, szintén nem adott egyértelmű útmutatást. Miután kedvező fordulat a harcban nem várható, fegyverszünetet kér – írta –, elhallgatva, hogy ezen már túlvan, egyúttal konkrétumok nélkül a felsőbb utasítások teljesítésére szólított fel.
Államférfitól elfogadhatatlan – Horthy és Hitler
A kilépés kudarcában Horthy szerepéről, felelősségéről, egyáltalán a posztja ellátásához szükséges ismereteiről és képességéről Ungváry véleménye egyértelműen elmarasztaló. Említett, Horthy felelősségéről szóló könyvéhez képest még szigorított is az ítéletén. Ott azt írta, hogy a kormányzó reagálása arra, hogy fiát a németek elrabolták, ezzel őt megzsarolták, emberileg érthető, de az államférfitól elfogadhatatlan. Most viszont azt olvashatjuk: nincs nyoma annak, hogy Horthy, Lakatos Géza miniszterelnök és Hennyey Gusztáv külügyminiszter a fiatal Horthy iránti aggodalmuk miatt lépkedtek folyamatosan vissza a fegyverszüneti megállapodás teljesítésétől. Mindhármukra áll, hogy magatartásukat döntően az határozta meg: a fegyverszüneti feltételekkel nem tudtak azonosulni. A következmény ismert, a kormányzó október 16-án, utolsó hivatali tetteként nyilatkozatot adott ki, amelyben bejelentette lemondását, illetve Szálasi Ferenc megbízását a kormányalakítással. Ezzel az előző napon kiadott proklamáció semmissé vált.
Mindezzel együtt úgy látja, Horthy tekintélye olyan erős volt, hogy a nyilas hívek többségének kormányzóellenessége és a honvéd tisztikar egy részének elkötelezett németbarátságával is, ha kitart október 15-i eredeti szándéka mellett, akkor – az előkészületi hiányosságok ellenére – lett volna esély a kiugrásra.
Érdemes jelezni, hogy miként, milyen keretek között értelmezi Ungváry az alternatívák felmutatását. Horthy, bár volt kezdeményezés arra, hogy utazzon a proklamáció előtt Husztra, az I. magyar hadsereghez, Budapesten kívánt maradni, ahol védtelenebb volt. Kiskunhalason vagy Kecskeméten is kihirdette volna a fegyverszünetet, ahol a környéken kizárólag magyar csapatok tartották a frontot.
Ungváry Krisztián
Egyértelmű helyzetet teremtett volna, ha a proklamáció után a szovjet csapatok védelme alá helyezi magát. Ha már Budapesten maradt, egyetlen kis lépés is jobb helyzetet teremtett volna a teljes kapitulálásánál, például ha 16-án világossá teszi, hogy megerősíti a fegyverszünetet. További lehetőségek nyílnak, amikor a szerző abból indul ki: mi lett volna, ha Horthy kapitulál, de nem mond le. Ungváry kitér arra a lehetőségre is, hogy mi történt volna, ha a kormányzó még csak meg sem kísérli a kiugrást. Ekkor – mondja – még nagyobb lett volna a magyar háborús áldozatok száma, és azt feltételezi, Sztálin részben éppen azért emlegette Horthy érdemeit, és akadályozta meg a felelősségre vonását háborús bűnösként, mert a próbálkozást méltányolta.
A könyv első és hátsó belső előlapjain ugyanaz a térkép szerepel, címe Magyarország feltételezett határai sikeres kiugrási esetén. Ungváry a szöveges részben leírja, hogy mire alapozza a vágyaktól persze messze elmaradó, de 1944 vége felé még lehetséges, a trianoni döntést felülbíráló területgyarapodást, amely a számtalan emberélet megmentése mellett a legvalószínűbb közvetlen előnye lett volna a kiugrásnak.
