Pestis a fiókban

2020. 11. 02. | Kritika

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis | Benedek Szabolcs kritikája

Nem meglepő, hogy a mostani világjárvány idején a pestishez köthető analógiák jelennek meg, hiszen a fekete halál mindig is hálás irodalmi téma volt. Ljudmilla Ulickaja is beletúrt a fiókjába, és kihúzott onnan egy efféle kéziratot. Forgatókönyvnek indult, de nem lett belőle regény.

Magvető, 93 oldal, 2699 Ft.

A pestis hálás irodalmi téma. Mindenki ismeri, és kellően nagy pusztítást képes okozni biológiai, fizikai, társadalmi, gazdasági és pszichikai értelemben egyaránt ahhoz, hogy egy irodalmi vagy bármilyen más mű témája legyen. Az emberiség évezredeken óta kénytelen együtt élni vele, és mivel csak alig több mint egy évszázada vált gyógyíthatóvá, a pestis beépült a kollektív tudattalanunkba. Lenyomata akkor is tetten érhető, amikor nem is esik le azonnal, hogy milyen előzmények nyomán veszünk föl bizonyos magatartási és problémakezelési formákat.

A mostanában oly sűrűn emlegetett karantén fogalma is a legnagyobb és legismertebb, a 14. század közepén az akkori népesség meghatározó részét kiirtó pestisjárvány idejéből származik. A fertőzött területekről érkezőket ugyanis harminc napig vesztegzár alá helyezték, illetve azok a városok úszták meg a ragály pusztítását, amelyek lezárták kapuikat, és nem engedtek át rajtuk se kifelé, se befelé senkit. (A harminc nap később negyvenre növekedett, innét ered a „karantén” elnevezés.) A maszkviselés is nagyjából ehhez a korhoz köthető. Igaz, a pestisdoktorok nem csak azért húztak az arcukra álarcot, hogy ezzel védjék magukat az akkori elképzelés szerint a betegséget okozó úgynevezett miazmától, hanem mert a maszkba tett gyógynövények illata elnyomta a hullák és a kelések émelyítő bűzét.

A pestis ihlette haláltánc ábrázolása

A pestis szépirodalmi lenyomataként a legnyilvánvalóbb példák között elsőként Boccaccio Dekameronját szokás emlegetni, ugyanakkor már az Íliászban fölbukkan, és a későbbi korok irodalmában is előkerül (másik jellegzetes példa Defoe). Miután évezredeken át nem volt rá gyógymód, abban a tudatban teltek az évszázadok és a különféle történelmi korok, hogy egy pestisjárvány bármikor és bárhol fölütheti a fejét. És onnan kezdve a pusztítás mértéke egyedül a védekezés sikerétől függ.

Ez a helyzet, beleértve azt is, hogy az úgymond egyszerű embereken kívül hogyan reagálnak a hatóságok, és milyen hősies attitűdöt vesznek föl egyesek, kétségkívül kínálkozó irodalmi téma. A pestisnek amúgy is van egyfajta mítosza, amikor például az AIDS az 1980-as évek elején elindult pusztító útjára, visszatérő frázis volt „korunk pestiseként” emlegetni. És hát Albert Camus is a pestisről írt remek regényt, nem pedig, mondjuk, a spanyolnátháról, amely a modern világ legkiterjedtebb pandémiája volt. Mégis, a szépirodalomban ennek alig érezni lenyomatát (nem számítva azt, hogy számos író és költő esett áldozatául).

A maszkba helyezett gyógynövények elnyomták a hullák bűzét

Nem meglepő, hogy a mostani világjárvány idején is a pestishez köthető analógiák jelennek meg. Ljudmilla Ulickaja is beletúrt a fiókjába, és kihúzott onnan egy efféle kéziratot. Azért nem mondom, hogy regényt, mert mielőtt belefognánk az olvasásba, Ulickaja maga árulja el, hogy ez a szöveg eredetileg forgatókönyvnek készült. Pontosabban egy filmforgatókönyv-író tanfolyamhoz, amelyre végül nem vették fel, azzal az indokkal, hogy képtelenek lennének mit tanítani neki, mivel már mindent tud. A fülszövegben mindazonáltal ott egy megjegyzés, miszerint a mű akár kisregényként is olvasható. Megkockáztatom, hogy úgy azért kevésbé.

A dolgok már a Csak egy pestis második oldalán eldőlnek.

Rudolf Ivanovics Majer épp egy sejtkultúrát vizsgál, amikor telefonhoz hívják, és miközben bosszúsan visszaszól, hogy mindjárt megy, „kicsit el is mozdul a maszk, kiesik az állrész alól a tömítés”. A sürgős megkeresés oka, hogy Majert Moszkvába rendelték, és kisvártatva az is kiderül, hogy ő egy pestiskutató laboratórium munkatársa, és pont egy pestises mintát tanulmányozott az ominózus telefonhívás idején. Elég tehát néhány apró momentum esetlegesen összefüggő láncolata – az éjjeli telefon, a portai szolgálatot betöltő öregasszony türelmetlensége és a maszk félrecsúszása – ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, és Moszkvában megjelenjen a pestis. Mégpedig tüdőpestis, a kór formái közül a leghalálosabb.

Nem vették fel fogatókönyvírónak, mert nem tudtak mit tanítani neki

Ulickaja műve 1978-ban született, viszont évtizedekkel korábban játszódik, Sztálin idején. Van egy kis beugratás benne, amikor megjelenik a grúzos akcentussal beszélő, egyszerűen Magasrangúként emlegetett szereplő, akkor azt hihetnénk, hogy a hajdani Dzsugasvilit kellene fölismernünk benne, de nem. Később Sztálint külön megnevezi, úgy is, mint egy levél címzettjét, és persze mint főtitkár elvtársat. Az is kiderül, hogy 1937 júliusa után vagyunk, a levél írójának bátyját ugyanis akkor, azaz a nagy tisztogatások idején tartóztatták le. Hogy közben lezajlott-e már a második világháború, vagy esetleg ez egy alternatív történelem, amelyben arra nem is került sor, azt nem tudjuk, talán nincs is jelentősége.

Annak viszont igen, hogy a kezdeti lassúbb tempó elég hamar felpörög. Nagyjából úgy indulunk neki, hogy az írói intelem ellenére ez akár regény is lehet, az elején van ugyanis egy plasztikusan ábrázolt vonatút Moszkvába, amelynek során a figurák arcvonásait is látni véljük. Aztán a tempó fokozódik, egyre rövidebbek lesznek a jelenetek, ráadásul az egyre több szereplő felbukkanásával könnyen elveszíthetjük a fonalat, hogy akkor most ki kicsoda a sok -vics és -ovna között. Ahhoz ugyanis túl kevés időt töltünk velük, hogy megismerhessük őket, és mire föltérképezhetnénk, befogadhatnánk a helyszínt és a figurákat, már ugrik is egyet a kép.

A járvány mindig hálás téma volt és maradt

A szöveg tehát regénynek szűkös, nem is a terjedelme okán, hanem mert túl sok a váltás benne ahhoz, hogy világot teremtsen. A történetet pár szóban el is lehet mesélni, anélkül, hogy spojlereznénk. A pestis egy nap felüti a fejét, ám a hatóságok helyette inkább íz influenzáról beszélnek, a karantén alól többen megpróbálnak kibújni. A szakértőkért és a döntéshozókért éjszaka megy az államrendőrség. Ez tragikomikus helyzeteket szül, egy deklasszált pártfunkcionárius például a csengőszó hallatán főbe lövi magát, az asztalon egy Sztálin elvtársnak szóló levelet hagyva. Végül kihirdetik, hogy a járvány véget ért, és mindenki készülődhet az ortodox karácsonyra. Mindebben ott van egy nagyregény lehetősége, ám helyette sűrítményt, esszenciát kapunk (a magyar szöveg Morcsányi Géza érdeme).

Kérdés, hogy milyen film lehetett volna, vagy akár lehetne belőle. Szatíra, mondjuk, noha nevetni nem igazán lehet egyik jeleneten sem, mégis, a figurák és a helyzetek fölskiccelésében tetten érhető az irónia. Végeredményben ez viszi előre a szöveget.

Abban ugyanis a diktatúrák sajátosságaiból eredően elég kevés meglepő akad, hogy miként is reagál a pandémiára egy önkényuralmi rendszer.

Ennek kifigurázása azonban még mindig olyan muníció, amelyet egy ilyen irodalmi szituációban el lehet lődözni. Ulickaja meg is teszi, és talán ez az, ami miatt mondhatjuk, hogy ez a vékonyka könyv mégis megér egy délutánnyi időt. Amúgy meg, gyanítom, ha nincs a koronavírus, maradt is volna a fiókban.

LJUDMILA ULICKAJA legutóbbi művei: A lélek testéről; Jákob lajtorjája; Örökbecsű limlom.