Orcsik Roland: Legalja | Balázs Imre József kritikája
Szükségünk lehet olyan életpillanatokra, ahonnan beláthatóak a korábbi állomások. Egy gyerek születése, egy szomszéd ház lebontása, egy távoli világba történő utazás, egy temetőkapun kisétáló, majd oda visszasétáló őz ‒ ezek igazi költészetpillanatok Orcsik Roland ötödik verseskötetében.
Kicsoda a költő, miközben banki részleteket fizet a házáért, amelybe nemrég költözött be? Kicsoda a költő, miközben játszik és beszélget gyerekeivel? Kicsoda a költő, miközben távoli tájakban válik önmaga számára is érzékelhető képpé? Kicsoda a költő, amikor épp barátja halálhírét hallja? Kicsoda a költő, amikor hallgatja vagy amikor kikapcsolja a rádióhíreket? Röviden: kicsoda a költő a huszonegyedik században?
Nem szóvirágokat keresek, hanem egy pozíciót próbálok tetten érni, mert ezt a pozíciót érzem jellegzetesnek a Legalja című kötetben, annak nyelvi sokféleségében. Orcsik Roland szerint a költőnek figyelnie kell, ami vele történik, rögzítenie kell az élet legkülönbözőbb mozzanatait, rétegeit, ebből kell költőségének kiindulnia. Ez az az újrafelismert pozíció, ahonnan nézve minden költői. Beleértve a történések szintjeit ‒ a bevásárlást, a játékot, a kiüresedettséget, az utazást ‒ és a nyelv különböző szintjeit is ‒ a szakrális szöveget, a gyereknyelvet, a rontottan beszélt tájnyelvet, a káromkodást, a köznapi, regisztráló nyelvet, a pentametereket.
A próféták sűrű, látomásos nyelve erős viszonyítási alap a kötetben.
Több, különböző ciklusban visszatér. Két elemét tekintve is fontos itt: egyik az, hogy a prófétához hangok szólnak, a próféta fejében látványok peregnek, ezeket hangosítja ki. Ahhoz, hogy ez értelmessé váljon, a prófétának segítségére lehet valamilyen hit, hogy ezek a látomások, hangok relevánsak. Jónás óta tudjuk, hogy ez nem mindig egyszerű. Orcsik prófétája mindig Jónás is kicsit, miközben Jeremiás is, vagy Hóseás. Ehhez a prófétához szól az Úr is, de néha inkább az Űr beszél hozzá – és az Űr beszédét, a kételyek nyelvét is közvetítenie kell.
A másik, mindenkori prófétai feladat a közállapotok, az eltévelyedettségek ostorozása. Ezt az indulatot is ott érezhetjük a kötet verseinek nagy részében. A sajtóban sulykolt frázisok, a kiüresedett emberi viszonyok nagyon is célpontjai lehetnek egy dühös, huszonegyedik századi próféta monológjainak.
A kötet erénye, hogy ezek a profánul szent méltatlankodások egyensúlyba kerülnek a könyv intimebb dimenziókra figyelő rétegeivel. A bontakozó gyermeki tudat és annak kérdezőtechnikái, szembesítő ereje a kötet sok versében ott van. Visszautak nyílnak az időben is, talán épp ezek nyomán. A látomások, megvilágosodások, találkozások a próféták attribútumai is ugyan, de magánemberként is szükségünk lehet rájuk: olyan életpillanatokra, ahonnan beláthatóak a korábbi állomások. Egy gyerek születése, egy szomszéd ház lebontása, egy távoli világba történő utazás, egy temetőkapun kisétáló, majd oda visszasétáló őz – ezek igazi költészetpillanatok, de azért, mert egyben meghatározó életpillanatok is.
Egy korábbi Orcsik-kötet kapcsán minimalizmust és a profán élethelyzetek iránti figyelmet emlegettem. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a szerző könyvespolcán keleti bölcsek, olykor apokrifba hajló szent könyvek legyenek, és azok világa itt is megnyilatkozzék. Az új könyv ennek az érintkezésnek egy meggyőző útvonalát rajzolja ki.
Mint egy ágyban, takaró alatt elővett villogó, amely szűk teret világít be ugyan, de ez a szűk tér nagyobb távlatok lenyomata.
„Ahogy a képzelet / pásztázza a világűrt, / a nagy takaró alatt / bolygókat idéztél meg / a mindent elnyelő, / mohó végtelenből. // Kozmikus amazonként harcoltál / a sötét erők ellen, / melyek lustán kiköpték / a beléjük hatoló világosságot.” (Amazon) Noha az alaphelyzet minimalista itt, az asszociációháló, amely kirajzolódik, már korántsem az.
Fontos újdonság a Legaljában egy töredékes, kísérleti nyelvi forma megjelenése. A kötetvégi szerzői jegyzet ezeket a verseket „darálmány”-nak nevezi. Ezeknek a szövegeknek az első olvasata során a meg-megakadó értelem az alapélmény: ismerősnek tűnő, olykor panelszerű nyelvi elemeket harap el, fragmentál a könyv. Fontos hatáselem természetesen itt is a heterogén jelleg – az, hogy a töredékesített nyelvi elemek különböző regiszterekből jönnek. Az eredmény így avantgárd kollázsokra emlékeztet, amelyek nyilván nem idegenek a jugoszláv neoavantgárd szövegeit kutató szerzőtől. Közeli rokon ebben a vonatkozásban Domonkos István, aki a Kormányeltörésben című poémájában ugyanígy köznapi és hasonlóan töredékes nyelvi elemekkel dolgozott. De Tolnai Ottó szövegei is megidéződnek, egy másik vonatkozást, a melléütések poétikává változtatását tekintve pedig Tandori Dezső verseit gondolja tovább kortársi lendülettel Orcsik.
Még egy lehetséges asszociációval a Gilles Deleuze-féle dadogás jelentésességével kapcsolnám össze Orcsik Roland kísérleteit. Deleuze olyan szerzők esetében beszél védjeggyé váló dadogásról, mint Kafka, Beckett vagy Gherasim Luca. Orcsiknál a töredékesítés-dadogás a prófétai pozícióra történő reflexióval is egybeolvasható. A próféta kételyei nyelvi kételyként is megnyilvánulnak.
Nem csupán a próféta menekül a prófétai szerep elől, hanem a nyelv is elégtelennek bizonyul, cserben hagyja azt, aki beszél.
Persze ezt már Babits Jónása is tudta, akihez egyszer csak hűtlenek lettek a szavak, de Orcsik prófétái mintegy demonstrálják is ezt egyfajta dadogás, nyelvi szétszóródás révén.
Azok számára, akik a köznapiság regisztrálásában, a beszélt nyelvben képesek és hajlandóak felismerni a költészet számára belakható terepet, Orcsik Roland könyve sok emlékezetes pillanatot tartogat. Egyfajta családi, magánszférába vivő költészet ez sok helyen, de korántsem idilli ‒ egyszerűen csak képes örülni dolgoknak, bármennyire köznapiak legyenek is. Azok számára pedig, akik a nyelv működésének metaszintjei iránt is érdeklődnek, a Legalja további kihívásokat is kínál. Szétszerelni a nyelvet, a paneleket, a média szólamait, és megnézni, mi van belül ‒ ez is ott van a kötetben.
Egy következetesen épülő költői életmű újabb, emlékezetes állomásánál vagyunk. Ez a könyv nem akar „nagy” dolgokat ‒ a költői eszköztár nyugodt kezelését érezni rajta, megfelelési kényszereknek, túlszerkesztésnek nincs nyoma. Korábbi motívumok épülnek tovább, új élethelyzetek találnak spontán és konkrét költői formákat. A profétikus szövegek lenyomata ugyanakkor erős és aktuális költői javaslat: a költészet nem valami éteri, világ dolgaitól távol és elválasztva létező képződmény, hanem dialógus a világgal.
ORCSIK ROLAND legutóbbi művei: Fantomkommandó; Harmadolás; Mahler letöltve.
