Jégvirág a pokolban | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Megrázó képregényben meséli el Kiss Ferenc a múlt század talán legnagyobb nevettetőjének utolsó, keserű hónapjait, amely ízléstelen tréfálkozással indult, majd munkaszolgálattal végződött. Rejtő Jenő életrajzi képregénye a múlt és jelen síkjait váltogatva, néha a humort sem mellőzve világít be a halhatatlan karakterek, Piszkos Fred és társai mögé. A valóság sötétjébe.
Ha behunyom a szemem, többnyire Korcsmáros Pál immár klasszikussá érett figuráin keresztül elevenednek meg Rejtő Jenő regényei. És sokkal elevenebbnek tűnnek, mint a filmbéli alakok. Fogas kérdés egyébként, hogy a vásznon miért lesz életlen és tompa Rejtő világa, miért nem jön át a féktelen humor, ami miatt soha nem lehetett matekóra alatt olvasni, mert az elfojtott vihogást nehéz lett volna összeegyeztetni a logaritmus áhítatával. Talán mert ez az erősen stilizált világ ledob magáról mindent, ami a realitás felé tolná, csak a rajz elvontságával, nagyvonalúságával közelíthető meg.
De vajon mi történik fordítva? Ha Rejtő Jenő valóság által írt, és egyáltalán nem stilizált élete jelenik meg a rajzokon. Vajon vissza lehet adni egyszerre a komor végkifejletet és a nagyvilági, bohém életvitelt? A Jégvirág a pokolban erre tesz nagyon is meggyőző kísérletet. Bár nem ez volt az egyetlen probléma, amelyet az írónak, Kiss Ferencnek meg kellett oldania. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy „akkora lyukak tátonganak Rejtő életrajzában, akár egy bombatölcsér”, ezért a lineáris elbeszélést már eleve ki kellett hagyni a pakliból. Ezért Somló Tamás A halhatatlan légiós című filmjének szerkezetét vette át: csak itt a munkaszolgálatosok sanyarú napjait nem a regények egy-egy jelenetének felidézése szakítja meg, hanem a múlt olykor szinte regénybe illő, vagy azokat inspiráló szakasza.
Az alap persze így is a komor jelen, amely nem is színesen, hanem a régi fényképeket idéző sárgás-barnás tónusban eleveníti fel az utolsó hónapok emlékét. 1942. szeptember 25-én veszi fel a fonalat a képregény, mikor is Dinnyés Károly egy egész oldalas karikatúrablokkban gúnyolja ki Rejtőt egy fajvédő lapban. Az oldal közepén lévő rajz szövegbuborékjában, amit itt ügyes húzással nagyító emel ki, olvasható az ízléstelen, ám végül dermesztő jóslatként is beillő párbeszéd. „Piszkos Fred: – Uram! A késemért jöttem… Rejtő Jenő: – Az az érzésem, hogy elkésett, mert visznek kivégezni.”
És ha ez még nem volna elég, október 9-én egy másik cikk (Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét) is páros lábbal száll bele, amely után nem sokkal meg is kapja a SAS behívót, majd a vonat elindul felé a Don-kanyarba. Ám a humora még ebben a szorult helyzetben sem hagyja el. Amikor az állomáson a főtörzs felszólítja a századot, hogy minden értéküket hagyják itt, mert ahová mennek egyrészt nem lesz rá szükség, másrészt meg így segítenek a Vöröskeresztnek, Rejtő megjegyzi: „Ez a pacsmabajszú összekeveri a Vöröskeresztet a horogkereszttel.”
A komor képek közé ékelődnek be a színes, talán túlságosan is rikító múltbéli jelenetek, amelyek vállaltan rá is játszanak a Korcsmáros-féle figurákra: utazásai a világban, légiós emlékek, az első kabaréjelenetek és regények megírása, valamint kiadása, illetve egy kis léha sztori arról, hogy miért német a legtöbb transzvesztita. A jelen és a múlt nem csak a színekben, de stílusban is élesen elkülönül: a jelen filmszerű, kegyetlenebb jeleneteit Németh Győző, míg a színes, szagos, sokkal inkább fikciónak, semmint az egykori felszabadult élet valóságát megelevenítő részeket Podmaniczky Ferenc rajzolta. Így még inkább érezzük a két világ között tátongó szakadékot. És még távolibbnak azt a békebeli világot, amelyben tréfálkozni lehetett nőkről, kártyáról, istenes pofonokról.
A pofonok a képregény világában most kivételesen fájnak, sőt a „humor” is néha elszomorít. Például amikor a homoszexuális Úri Szabó már nem tud továbbmenni, leroskad a földre, majd miután agyonverték, a katonák harsányan nevetnek azon, hogy női bugyogót találnak a holmija között. De ugyanígy az olvasó elevenébe vág, amikor Nádassy még az elején próbálja elérni Rejtő felmentését a munkaszolgálat alól, ám a Horthy kép alatt terpeszkedő hivatalnok a népi magyar írók nyomorgásával és azzal felel, hogy a „virtigli magyar” írót, Herczeg Ferencet titkos összeesküvés fosztotta meg a Nobel-díjától…
Az utószóban Kiss Ferenc a képregény kéziratának hányattatott sorsát, keletkezését is elmeséli: hány kanyar és zsákutca kellett ahhoz (és mennyi idő, majd két évtized!), hogy az ötletből végre könyv formájában is megjelenő mű legyen. Érdekesek azok a kulisszatitkok is, amelyek arról szólnak, hogy az elkészült rajzokon milyen javításokat végeztek. A laikus ezek alapján – mint egy gyorstalpalóban – jobban megértheti, hogy mitől is lesz igazán jó egy képregénykocka.
A Jégvirág a pokolban megrázó, a kor bűneit messze nem relativizáló, nem elkenő képregény. Egykor talán épp oly kötelező olvasmány lesz majd ez a történet is (hogyan vettük el a kedvét a humortól az egyik legnagyobb nevettetőnknek), ahogy ma Herczeg Ferenc regényei. És ebben tényleg nincs semmi összeesküvés.
